Első fejezet – Új élet

Sziasztok!

Nos íme az első fejezet. Tudom, hogy rengeteget vártatok rá, de örülök, hogy többen kitartottatok! Aki olvasta az epilógust a Fox-hunting-on, az fel fogja ismerni, de nem tudtam kihagyni. Szégyen, nem szégyen, nekem nagyon tetszett, amit az epilógusban írtam, és mivel passzol is a story folytatásához, ezért beleírtam. Gondoltam így fari, ha ezt előre leírom. 

Bocsánat, ha kissé unalmas az eleje, de ismertek, majd belelendülök, és alkotok én még nagyokat.. :))

Szóval ennyi volt a rizsa, jó olvasást! (Nagyon örülnék pár kommentnek! Határ nincs, de 4-5-öt nagyon szeretnék, hisz az azt jelentené, hogy kb miden 10. aki szavazott, ír is valamit.)

Pussz, ja és bétázva nincs, bocsi a hibákért.

Úgy ébredtem fel, mintha egy sötét rémálomból szabadultam volna el. Kapkodtam a levegőt, mint a víz alól előbukkanó fuldokló, és úgy kapaszkodtam meg az ágynak a szélében, mintha félnék, hogy leesem róla. A pillantásom a kezemre tévedt, onnan az ágyra, majd a szobára. Egy sötét, csupasz szoba volt egyetlen ággyal. Mégis hol vagyok? Hogy kerültem ide? Próbáltam gondolkodni, de az erőlködéstől csak megfájdult a fejem. A fejem… Alakváltás, gondolatolvasás… Ez az, haladunk. Alakváltó vagyok, és tudok gondolatot olvasni. De hogy is hívnak? Elöntött a jeges rémület. Mi a nevem?! Nem jut eszembe a saját nevem! Előre hajtottam a fejem, és a szemembe hullott a vörösesbarna hajam. Beugrott egy szó, róka. Fox… Lloyd-Fox! Jennifer. Jó, csak nyugalom, megy ez. Vettem egy nagy levegőt, Jennifer Llyod-Fox, alakváltó. Cseppet furcsán hangzik, de tudom, hogy igaz. Minden, ami természetfeletti az igaz. A gondolat természetesen jött, és hozta magával sorozatosan a képeket. Boszorkány, vérfarkas, vámpír… Kiugró fogak, eltorzult arc, kék szemek… Ismerős, gyönyörű kék szemek.

-          Felébredt! – nyílt az ajtó, és a hirtelen érkező fény egy pillanatra elvakított.

Mire újra láttam, már nem egyedül voltam a sötét szobában. Egy magas sötét alak lépkedett felém, én pedig ösztönösen húzódtam hátra az ágyon, egészen a falig.

-          Ne félj, nem bántalak. – hangja ismerősen csengett, és felállt tőle a szőr a hátamon.

Valahol már hallottam őt, és biztos, hogy nem kellemesek róla az emlékeim. Még közelebb jött, egészen addig, míg le nem tudott ülni az ágy végébe. A feje eddig le volt hajtva és a sötéttől nem is láttam volna belőle semmit, de mikor csupán egy méterről rám nézett tisztán rajzolódott ki az arca.

            Villámsebességgel ugrottak be az emlékeim. Az erdő, ahol üldöznek, és átváltozom egy testetlen szellemmé, egy séta valakivel, akinek nem emlékszem az arcára, egy fájdalmas felismerés. Harald, egy ős, Kathrine a gonosz kurva, Sylar. Sylar… Megbénult már a névtől is az agyam. Éreztem a bőrömet felszakadni, a véremet folyni.

-          Au! – ahogy felidéztem magamba a vér emlékét, megfájdult az egész fejem, de főleg a fogaim. – Mi történik? – kaptam a fejemhez, majd a fogamhoz, ami már alig fért el a számban.

Riadtan tapogattam végig a fogaimat a nyelvemmel, és nem hittem el azt, amit éreztem. Megnyúltak a szemfogaim…

-          Vámpír lettem? – néztem döbbenten Haraldra.

-          Okos lány vagy, ezt már többször bizonyítottad. – tartott egy kis szünetet, míg közelebb csúszott az ágyon – Felteheted a kérdéseidet, és én válaszolni is fogok rájuk, de hidd el, ha azt mondom, el fogsz mindent felejteni. Szóval, akarsz kérdezősködni, vagy elfogadod szó nélkül a sorsodat?

Egy dolog sugárzott az agyamba, az idő. Ha időt nyerek, azzal változtathatok valamin. Nem jut eszembe, hogy min, de lehet, hogy épp erre kell az idő. Kérdeznem kell.

-          Hol vagyok? – Harald mindent tudóan mosolygott.

-          Egy olyan helyen, ahol senki nem találhat rád. Távol onnan, ahol éltél.

-          Miért vagyok itt?

-          Különleges vagy. – nem lepődtem meg, és ez neki is szemet szúrt. – Ezek szerint erre már emlékszel, nem baj. Különleges vagy, és én szeretem az érdekességeket, főleg, ha egyben gyönyörűek is.

-          Vámpír lettem?

-          Erre már válaszoltam. Igen.

-          És alakváltó is maradtam?

-          Nagy rá a valószínűség. Azért is vagy itt, hogy ezt kiderítsük. Te vagy az első ilyen próbálkozás. Nem tudunk rólad semmit, ezért kísérletezni fogunk veled.

-          Haza juthatok valaha?

-          Nem. És azt hiszem, több kérdésed nincs is.

Nem is volt szükségem több kérdésre, mert rájöttem, mi a célom, és mit kell tennem, hogy elérjem. Ki kell szabadulnom innen, és hazajutnom, bárhol is van az. Nem fogok semmit elfelejteni, mert az alakváltókra nem hat az igézés, de el kell játszanom, hogy mégis. El kell altatnom egy ős gyanúját, és megszöknöm erről a helyről.

-          Először is, be kell fejeznünk valamit. James! – a nevet a végén erősebben megnyomta, mire azonnal nyílt is a szoba ajtaja.

Belépett egy harmadik vámpír is, kezében egy tálcával, amit elém rakott le az ágyra. Mikor megérzetem a vér szagát, teljesen elfeledkeztem minden előző gondolatomról. A fejemre sűrű vörös köd ereszkedett, amiben csak az előttem fekvő vérrel teli poharat láttam, de mielőtt érte nyúlhattam volna, Harald lefogta a kezem.

-          Egyszerre csak egy pohárral. – aztán elengedett, én pedig egy szomjazó alkoholistához hasonlóan emeltem a számhoz a poharat.

Az első korty, mint a méz vonta be a torkomat, de amint leért a gyomromba, valami megváltozott. Újra megfájdult a fejem, aztán lassan az egész testem is.

-          Igyál még, jobb lesz! – hallgattam Harald hangjára, és még egy kortyot magamba erőltettem, és még egyet, majd még egyet, de nem lett jobb. – Elég lesz, most nézz rám! – kivette a kezemből a poharat és maga felé fordította az arcomat. – Te, Jennifer Lloyd-Fox, alakváltó vámpír, az én, azaz Harald Folkung házában vendégeskedsz. Itt van dolgod, és itt is akarsz maradni, hogy segíts feltérképezni a képességeidet. Nem emlékszel a múltadból semmire, és nem is akarod megtudni. Nem hiányzik semmid, és nem is érdekel más rajtam kívül. Most pedig álmos vagy, és alszol.

Furcsán zengő hangja teljesen betöltötte az agyam, és nem is tudtam másra figyelni a szavain kívül. Ellazultam és megnyugodtam, mert itt kell lennem, majd az utolsó szavaira leragadt a szemem.

/Damon/

            Nem hittem a saját szememnek. De lehet, hogy csak nem akartam elfogadni azt, amit láttam. Éreztem. Úgy gondoltam le tudom győzni Kathrinet, erősebb voltam nála, hála Jennek, mégis kicsúszott a kezeim közül. Az utolsó pillanatban futott el előlem, és bárhogy erőlködtem, nem értem utol. Előbb ért oda Jenhez, és a hajánál fogva húzta fel őt a földről, hogy a szívéhez tarthasson egy karót. Azt hittem van remény, még van esélyünk. Akkor is így gondoltam, mikor láttam, hogy Kathrine fogai felsértik Jen nyakán a bőrt, és kiserkedt a vére. Láttam, éreztem a szagát. Még van időm. Gondoltam, de abban a másodpercben lépett Harald. Leszúrta Kathrinet, de neki még volt annyi ideje és ereje, hogy ugyan ezt megtegye Jennel. Az én szívem is összeszorult, és szinte éreztem, hogy merül bele a húsomba a karó. De nekem semmi bajom nem lett, csak Jen szemében halványult el a fény, csak az ő szívének dübörgő ritmusa lassult le és halkult el, míg végül teljesen meg nem szűnt. Kath összeesett, Harald felkapta Jent, és egy utolsó gúnyos mosoly után eltűnt vele az erdőben.

            Pillanatokkal később tértem csak magamhoz a sokktól, és a döbbenettől, majd mindent és mindenkit magam mögött hagyva próbáltam a nyomra bukkanni. Csak Jen járt a fejemben. A kép, ahogy a tekintete megtörik, az illat, ami az ő véréből származik, és a hang, amivel megszűnt lépezni. Hiába kerestem, hiába láttam oda nyomokat, ahol nem is voltak, semmire se mentem. Kudarcot vallottam. Elvesztettem.

            Összerogytam az avarban, és elhagytam magam. Átadtam mindenem a fájdalomnak, a hiánynak, a reménytelenségnek és nem reméltem többet, hogy felkelek. Mi értelme is lenne, ha Jen nincs mellettem? A sötétben is vörösesnek látszó falevelek is, mintha csak őt akarnák elém idézni. Eszembe jutott a haja, ahogy vizesen terül szét a párnán, ahogy a szél fújja, ahogy a nap simogatja, ahogy én markolok bele egy forró csók közben, és ahogy Kath emeli fel vele őt a földről.

            Tűzként lobbant lángra bennem a düh, és olyan energiával áradt szét bennem, hogy szinte már robbanni készültem. Vetettem még egy pillantást a markomban szorongatott levelekre majd szétszórva őket eredtem futásnak vissza a ház felé. Ahogy közeledtem egyre fojtogatóbb volt a füst, és hamar megláttam, hogy miért. A házat már hiába oltják, az erdő is égni kezdett. Mit sem törődve a forrósággal vágtam át a kigyulladt fákon a holtestekkel teli csatatérre, ahol már csak por volt, vér és hamu.

            Egymás mellett feküdt előttem Zac, Tyler, és Drew, az a szemétláda. Jeremy Bonnie karjaiban ébredezett, Carolinet pedig Stefan próbálta meg lenyugtatni. Rick, Elena és Jason vették csak észre, hogy visszatértem.

-          Hol van Jen? – rohant elém Jason, de én nem tudtam neki válaszolni.

A szám nem formálta meg a szavakat, a hangszálaim nem adtak ki hangot.

-          HOL VAN JEN? – üvöltötte Jason bele az arcomba, de nem tudtam megmozdulni.

Elszállt az előbb még oly nagy erőt adó dühöm, és csak a tiszta kétségbeesés maradt hátra.

Nekem esett az öklével, de meg se kottyantak az ütései, hisz nem adott bele igazán erőt. Aztán elfáradt, és elfordult tőlem, hogy ne lássam a könnyeit, amik már sűrű patakokba mosták az arcát.

            Képtelen voltam gondolkodni, vagy egyáltalán bármit tenni. Megéreztem magamon Elena karjait, ahogy a föld felé nyomják a vállaim, és nem ellenkeztem. Leültem a még szinte izzó földre, és éreztem, ahogy Elena is ugyan ezt teszi mellettem, majd nekem dönti a fejét, és vigasztalóan szorítja meg a karom. Rick is letelepedet Elena mellé, majd Jason, és szép sorban Stefan és Caroline is.

            Egyikünk sem törte meg a csendet, csak néztük a lángokban álló erdőt, beszívtuk a füst, a vér és a halál szagát és emlékeztünk mindazokra, akiket ma elvesztettünk.

A tekintetünket hajnalig fogva tartotta a szürkévé és vörössé váló fák sokasága, melyek otthont adtak nekünk, búvóhelyet és táplálékot, melyek elrejtettek minket a világ szeme elől, melyek ismerték az álmainkat és melyek a kezdetet és a véget jelentették mindnyájunknak. És nem maradt más hátra, csak a szürke, kopár, terméketlen, kegyetlen, üres valóság.

-          Nem… - csak halkan, magamnak suttogtam el az egyetlen szót, ami még visszaránthat a szakadék széléről. – Nem. – hangosabban és határozottan hangzott, de még nem hallották meg a többiek mellettem. – NEM! – az adrenalin felpörgetett, és nem bírtam tovább ülve maradni.

Stefan is felpattant és elém ugrott, mert ő mindig attól fél, hogy valami hülyeséget csinálok, és azt hiszi, hogy ebben meg tud akadályozni. Mindkét dologról téved, de nem most fogom felvilágosítani.

-          Damon, sajnálom… Meg kell nyugodnod, nem szabad semmit hirtelen felindulásból csinálni, mert nem lesz jó vége!

-          Tényleg Damon, még van értelme élni… - mondta Elena Stefant követve, de a szavai elég üresen csengtek.

Ki kellett őket nevetnem ezért a gondolatért, és ez végképp elég volt hozzá, hogy mindenki azt higgye megőrültem, és felpattanjanak, hogy körülvegyenek engem.

-          Jézusom, ne már! Nem fogok karót döfni magamba, álljatok már le!

-          Akkor mégis mire mondtad azt, hogy „nem”? – annyira egyértelmű volt számomra, hogy megdöbbentett, hogy ők egyből nem erre gondoltak.

-          Nem ez a történet vége! Így nem érhet véget semmi! Jen nem hallt meg, csak átváltozott és most Haraldnál van.

-          Az ugyan olyan, mintha meghalt volna. – vitatkozott Rick.

-          Nem, nem értitek? Kell neki valamire Jen.

-          Ez világos. – helyeselt Stefan – De épp ezért nem fogja engedni elmenni!

-          Igaz, viszont te úgy ismered Jent, hogy azt csinálja, amit mondanak neki?

-          Megbűvölheti Damon… - Elena egyszer okosat mondott, de mégsem.

-          Meg van rá az esély, de vegyük figyelembe, hogy mi nem tudtuk elbűvölni, és lehet, hogy Haraldnak sem fog menni. Ha Jen tisztában van a múltjával, ami az átváltozás után csak 50%-ban esélyes, de esélyes, szóval, ha tudja ki ő, mi ő, stb., akkor rá fog jönni arra, hogy verje át Haraldot, és meg fog majd szökni.

-          Ez szép és jó Damon, de te nem látod, itt mennyi buktató van? – Stefan ma nagyon meg akar hazudtolni.

-          De, látom, de amíg egy csepp remény van, addig én abba fogok kapaszkodni. Meg fogom keresni, hogy hol bujkálnak, és ott fogom várni Jent, ha megszökik. És ha nem tud egyedül kiszabadulni, akkor én megyek el érte.

-          Téged egy pillanat alatt megölnek! – Elena.

-          Kösz a lelkesítést, de tudod mit, ennél jobb véget el se tudok magamnak képzelni. Hősies, lovagias… - a tűz óta az első nevetés tört elő belőlem, és lassan mindenki becsatlakozott egy kis kuncogással. Damon a hős lovag…