Hatodik fejezet – Derült égből…

Sziasztok!

Na, csak sikerült még ma befejeznem ezt a fejezetet! :D Nem volt könnyű, az idei karácsonyom még az eddigieknél is sokkal sűrűbb.. A fejezetet eredetileg nem így terveztem, az ihlet a második feléhez, talán olyan 3 órája pattanhatott ki a fejemből, a fejezetet pedig nincs egy perce se, hogy befejeztem. A hibákért bocsánat, siettem, nem olvastam át. :)

Az oldalt nem szüntetem meg még a közeljövőben, csak annyit kérek, hogy szánjatok meg egy kicsit több kommentel, vagy elég a szokásos 4-5 is, csak akkor legalább azt kapjam meg könyörgés nélkül! :)) A vigasztaló szavakat itt is nagyon megköszönöm mindenkinek, aki írt. <3 Jól esett. 

Végül pedig jó olvasást, remélem tetszeni fog ez a fejezet, ami annyiból karácsonyi ajándék, hogy ma érkezett és olyan fordulatot kaptok, amire még én se számítottam! xD

Pusssz mindenkinek és Boldog Karácsonyt, így utólag is!

           A gyakorló teremből már eltűnt minden nyoma annak, hogy itt bármikor is megöltek valakit. Egy csepp vér sem volt a padlón és még a szagát sem éreztem. Bárcsak mindent így lehetne meg nem történtté tenni. Elizabeth-tel egymás mellett álltunk és vártuk mit fog parancsolni nekünk Harald. Rettegtem és éreztem, hogy ő is, de hogy mitől, szerintem azt egyikünk sem tudta volna megfogalmazni. Talán maximum még én, mert féltem, hogy elveszik az, amit megtudtam, és annyira át lesz mosva az agyam végül, hogy tényleg csak egy tudatlan báb leszek. Csendben és mozdulatlanul álltunk, míg körülöttünk az egész ház felbolydult. Mindenhonnan hallottam a kiáltásokat, amivel szájról szájra terjed Harald parancsának híre.

-          Harcoljatok egymással. Minden eszköz megengedett. Az nyer, aki a végén a kezében tartja a másik életét.

Biztos voltam benne, hogy én fogok veszíteni, hisz még sose győztem le másik vámpírt, úgy igazán. Volt már, hogy Liz alulmaradt, de sose ment a dolog életre-halálra.

            Felálltunk egy szó nélkül egymással szembe, a terem két végébe és mindketten vártuk, hogy a másik mozduljon először, miközben reméltük, hogy mégsem fog. Nem akartunk harcolni, de meg kell kapnom az esélyt arra, hogy Harald ne feledtessen el velem mindet és még több emléket szerezzek vissza. Belenéztem a messziről is szinte világító kék szemekbe… Hirtelen, mintha valaki más tekintete lett volna. Nagyokat pislogtam, hogy jobban is megnézhessem, de addigra eltűnt és újra csak Liz hideg-kék szeme figyelt engem.

„Hát akkor kezdjünk bele… Most!” Akaratlanul kúsztak be a fejembe Elizabeth gondolatai, de megmentettek az azonnali vereségtől, mert pont annyi időt kaptam így, hogy el tudjak ugrani Liz kezei elől. „Pedig azt hittem, nem figyel… Hmm, ügyes. És mit csinál, ha…” Minden egyes gondolatát tisztán hallottam, így mindig egy lépéssel előtte jártam.

            Már vagy 10 perce „harcoltunk”, de még egyszer sem tudott hozzám érni, vagy úgy igazából a közelembe férkőzni.

-          Adjatok bele többet! – jött Harald türelmetlen kiáltása az ajtóból.

Liznek nincs esélye. Hallom a gondolatait anélkül, hogy akarnám és a testemet sem tudom megállítani abban, hogy ösztönösen reagáljon az információkra. Így hát nekem kell lépnem addig, amíg máshol jár Liz figyelme. Fél perc sem kellett, hogy megleljem azt a másodperces kihagyást Elizabeth gondolatmenetében, amikor sebezhetővé vált, és ráugorjak a torkánál fogva a földhöz szorítva őt.

            Liz pupillái kitágultak, a szemben több volt a fekete, mint a kék, az arca eltorzult, a teste remegett és úgy lihegett, mint egy versenyló. Rajtam viszont nem sok jele volt a küzdelemnek.

-          Ezt meg hogy…. – akarta volna kérdezni, de Harald válaszolt helyette.

-          Ne legyél nagyon elkeseredve Liz, jó munkát végeztél. Ezzel elkezdtük Jen alakváltói képességeit is használni.

-          Te hallod, amit gondolok? – szegezte nekem a kérdést magában, mire én csak bólintottam.

Nincs értelme tovább titkolni, vagy tagadni. Lehet, hogy legalább tanulok valami újat és nem törlik ki az emlékeim sem.

/Damon/

                Gyűlölök tétlenül ülni és várakozni. Azt meg pláne gyűlölöm, hogy  mindenki, aki egy légtérbe kerül velem, elhallgat, még ha egy mondat közepén jár is, mintha valamit megzavarna és mindenki úgy néz rám, mintha bármelyik pillanatban megadhatnám a megfelelő információt, amire mindenki vár. Bárcsak megadhatnám… Bonnie ügyesen kerülte ki a zaklatásokat, azt mondta kimerült a varázslásban, pihennie kell, ezért elmegy aludni de senki ne zavarja. Egy váratlan pillanatban Jason huppant le mellém a kanapéra. Vártam, hogy jön megint tőle egy lelkifröccs, vagy valami, de ő csöndben maradt. Nem bírtam ezt sokáig, kinyitottam a szám és feltettem neki ugyan azt a kérdést, amit nemrég Stefan nekem is.

-          Mi lesz, ha sikerül Jent kiszabadítani?

Nem válaszolt rögtön, de nem is gondolkodott túl sokáig.

-          Akkor megpróbálok rá jobban vigyázni és jobb testvér leszek, mint amilyen valaha lehettem volna. Mellette fogok állni, mindig, mindenben.

-          Ha mellettem akar maradni, akkor is?

Megint megfontolta a válaszát, de végül rám nézett és bólintott. Nem várta meg, míg eszembe jut még egy kérdés, inkább felállt és magamra hagyott a nappaliban. Fogalmam sem volt, hogy hová tűnt mindenki és mi ez a hatalmas csend, de nem is zavart addig, míg nem csengettek az ajtón. Nem volt kedvem felállni, de mivel senki nem futott ajtót nyitni és a valaki, aki érkezett, nagyon be akart jutni, így rátapadt a csengőre, ezért végül erőt vettem magamon és kimentem az előszobába.

-           Megyek már! – kiáltottam túl a csengőt, mire abba is maradt a fülsüketítő zaj.

Lenyomtam a kilincset és kivágtam az ajtót. Az ajtóban egy szőke 18 év körüli lány állt, nagy táskával a hátán.

-          Mit akarsz?

-          Te lennél? – nézett végig rajtam kutató tekintetével.

-          Attól függ, kit keresel. – nem volt kedvem barkóbázni, szerencsére ő sem volt szívbajos, rögtön kinyögte.

-          Hol van az alakváltó, aki itt lakik? – csak kicsit esett le az állam a pincébe.

Kellett egy másodperc, míg összeszedtem magam.

-          Én úgy tudtam nem létezik több… - erre csak elmosolyodott.

-          Itthon van?

-          Szerintem nincs, de… - kijjebb nyitottam az ajtót és utat engedtem neki. Direkt nem hívtam be, bár nem is biztos, hogy hatásos lett volna, hisz nem az enyém a ház, de beinvitálás nélkül is lazán besétált.

Meg sem állt a nappaliig, levágta a táskáját az asztalra és leült abba a kanapéba, amibe nemrég még én ültem.

-          Ezek szerint te ismered az alakváltót, aki itt lakik. Talán valami haverja vagy?

-          Ismerem. Jasonnek hívják. – válaszoltam.

-          Ez az ő háza nem?

-          De. – fogalmam sincs, honnan tud ennyi mindent, de nem volt annyi időm, hogy megkérdezzem.

-          Akkor miért te nyitottál ajtót.

-          Mert jelenleg itt lakom.

-          És te ki vagy? – húzta össze a szemét.

-          Damon Salvatore.

-          Te nem vagy alakváltó ugye?

-          Nem.

-          Akkor jó. – most én akartam egy kicsit megingatni őt a magabiztosságában, épp ezért hagytam az arcom elváltozni és a kibújt szemfogaimmal villantottam rá egy „kedves” mosolyt.

És sikerült! Most az ő állát kellett megkeresni valahol az asztal alatt. Párszor kinyitotta a száját, majd becsukta. Mondani akart valamit, de csak eddig jutott benne, no meg megemelte a kezét, bizonytalanul rám mutatott, de itt megakadt.

-          Igen, vámpír. – már vissza is változott az arcom és a szemfogaimat is eltüntettem.

-          Wáó… - ennyit tudott kinyögni.

Furcsa, nem egy lenyűgözött, elcsodálkozó „wáó”-ra számítottam, inkább egy sikolyra, de hát ez van.

-          Érdekes… Alakváltó és vámpír együtt.

-          Pontosítanék. – tettem közbe – Jelenlegi állapotok szerint három vámpír, egy alakváltó, egy boszorkány, egy vadász és két ember van a „bandában”. Ja és az egyik ember kb. hallhatatlan. De voltak még itt nem sokkal ezelőtt még vérfarkasok is.

Nem tudom miért árultam el ennyi információt, de a hatás megvolt, egyáltalán nem jutott ezek után szót. Valamiért sikerként könyveltem el, hogy le tudtam állítani a belőle áradó kérdésáradatot.

-          És te ki vagy, azon kívül, hogy betolakodó és alakváltó? – erre már kicsit visszatért a földre.

-          Cassie Conant.

A kezemet nyújtottam, hogy teljes legyen mindkettőnk bemutatkozása, illetve le is akartam tesztelni a bátorságát. Nem csalódtam, egy pici gondolkodás után elfogadta a felajánlott jobbot és erősen megszorította.

/Jennifer/

            5 percet kaptam, hogy összeszedjem minden cuccomat és lemenjek vele az előtérbe. Bármennyire is sürgetett az idő, meg kellett állnom átgondolni mindazt, ami történt és ami még történhet. Teszteltek, hogy megtudok-e ölni egy vérfarkast, amin elbuktam, amivel felbosszantottam egy jó pár embert, majd furcsa álmokat láttam talán a múltamból, aztán előjött egy alakváltó tulajdonságom, a gondolatolvasás, aminek segítségével kiderítettem, hogy Bulgáriában lehetünk, végül lebuktam, Harald próbára tett és először legyőztem egy nagyon idős vámpírt különösebb erőlködés nélkül. Most pedig pakolnom kell, mert a jele szerint el kell innen mennünk, mert rájöttem hol vagyunk. Félnek. Félnek, hogy el tudom mondani valakinek és ezután ezerszer jobban fognak vigyázni velem, most már az aktív alakváltó képességeimmel is számolva. De egyelőre nem vették el az emlékeimet.

            Az a baj, hogy vagy ki fogják törölni mind azt, amit megtudtam, vagy pedig kitalálnak valamit, amivel kordában tudnak tartani. Nem is tudom, melyik lenne a rosszabb, de talán az első. A fenyegetésekben mindig lehet találni egy kiskaput. Összedobáltam a cuccaimat és levonultam a lépcsőn. Ott már várt rám Harald és egy másik vámpír, aki elvette tőlem a csomagom és ki is vitte valahova a házból. Egyedül maradtam Haralddal. Közelebb lépett hozzám, és mélyen a szemembe nézett. Nem volt időm megijedni.

-          Nem akarsz elmenni. Velem akarsz lenni. Én kellek neked. Nem fogsz átverni.   

Harald közel állt hozzám, nagyon közel. Mindenhol csak az ő illatát éreztem, mindent betöltött. Nem láttam túl rajta. Elnyelt a szemeivel és egyre mélyebbre húzott le. Annyira közel volt… Annyira akartam. Éreznem kell… Már hajoltam volna közelebb, mikor lépteket hallottam közeledni, majd egy hangot is meghallottam.

-          Készen vagyok. – szólt Liz, mire Harald elmosolyodott és hátrébb lépett.

Csalódottnak éreztem magam és szomorúnak, amiért Liz rosszkor ért rossz helyre. Követtem őket ki, az ajtóhoz, majd hagytam, hogy egy nagy fekete anyaggal bugyoláljanak körbe, míg be nem ültem egy sötétített üveges autó hátsó ülésére. Liz mellém ült be hátra, míg a volán mögé Harald, mellé pedig az a vámpír, aki a csomagom nemrég elvette.

            Most először és most utoljára nézhettem meg kívülről a napfényben úszó hatalmas kastélyt, ami eddig az otthonom volt. Börtönöm.

/Damon/

            Még fogtuk egymás kezét, mikor Stefan lépett be a házba Elenával és Bonnieval az oldalán. Mindhárman megtorpantak a nappali küszöbén és nagy szemekkel néztek rám és Cassiere. Utálok bemutogatni, de Cassie megmentett ettől.

-          Ő Jason? – nézett Stefanra, majd rám.

-          Nem, ő Stefan, az öcsém. A lány, akinek a kezét szorongatja Elena, mellette pedig Bonnie.

-          És benne kit tisztelhetünk Damon? – kérdezte Stefan a hozzá illő modorossággal.

-          A „vendégünk” Cassie Conant, alakváltó.

Alig vártam az arcaikat. Stefan csak mértékkel csodálkozott el, Elena mértéktelenül, Bonnie pedig teljesen összezavarodott. Kihasználtam, míg összeszedték magukat és addig Cassie mellé lépve elmondtam ki kicsoda.

-          Az öcsém vámpír, a barátnője ember. – erre furcsán nézett rám, pedig pontos képe még nincs is róla, milyen is egy ilyen kapcsolat… - Bonnie pedig a mi boszorkányunk.

Erre Cassie visszafordult feléjük és mindenkit még alaposabban szemügyre vett.

-          Stefan Salvatore. – persze, az udvariasság… Előre lépett és óvatosan kezet nyújtott a lánynak. Igen, ő még nem tudja, hogy nem szívbajos a kiscsaj.

-          Cassie Conant, ahogy Damon is mondta. – rázta meg az öcsém kezét, majd szépen sorban mindenkiét.

Mikor Bonnieval fonódott össze a kezük, minden bútor megremegett a szobában, mire mindenki, még Cassie is furcsán nézett a boszira.

-          Hívjátok ide a többieket is. – nézett Stefanra, aztán kiment a szobából és felment az emeletre.

-          Ez mi volt? – kérdezte Cassie, de csak a vállamat tudtam megvonni.

Stefan már tárcsázott is, valószínűleg Jasont hívta, de nem árult el semmit, csak annyit mondott, hogy vissza kéne jönnie. Majd sorba felhívta Jeremyt, Alarickot és Carolinet is.

            Tíz percen belül befutott Caroline, aki szintén nem leplezte megrökönyödését Cassie mivolta iránt. Majd Rick és Jeremy együtt, akik nem meghazudtolva magukat, emberhez méltóan majd elájultak az információ hallatára. Cassie minden alklommal megkérdezte, hogy köztük van-e Jason, de ő utoljára futott csak be. Mindenki tartotta a távolságot a lánytól rajtam kívül, és csendbe burkolózva várakoztak, hogy történjen valami. Bonnie épp akkor érkezett le, amikor utoljára is kinyílt az ajtó és belépett rajta végül Jason.

            Mikor belépett, Cassie rögtön felpattant a kanapéról és teljes magabiztossággal és némi ámulattal a hangjában mondat:

-          Ő az.