Tizenhetedik fejezet – Véletlen

Sziasztok!

Na, itt a fejezet, amire szó szerint is oly rég óta vártok... :D Nem lett túl extrán megírva, de az esemény a lényeg úgyis. ;) (ebben az esetben biztos) Nagyon várom a kommenteket, jókat, rosszakat egyaránt. Egyébként nagyon köszönöm, elértük a 10000-es látogatottságot! ^^ <3 (haladunk.. ;P)

Ellenőrizve nincs, most fejeztem be reggel... Szóval a hibákért bocsi. :$

Azt hiszem, mára nincs is más, kellemes húsvéti ünnepeket mindenkinek és majd igyekszem a következővel! 

Pussz

            Egész éjjel cikáztak a fejemben a gondolatok. Azok után, amit Aaron mondott tegnap, én elkezdtem azon morfondírozni, hogyan zárhatnám ki őt ebből az egész Amerikába utazástól. De ahogy felfogtam, mit is akarok tenni, rájöttem, hogy ez nem fair, nem tehetem meg, hogy hátrahagyom őt és adott esetben az én lelkemen száradjon az ő halála, ha Harald rátalál. Aaron akármennyire is önként jelentkezett erre a vakmerő és veszélyes utazásra, mégis csak miattam tartunk ott, ahol. Valahol ez az én hibám. Talán ha nem vagyok ilyen elcseszett, sosem tűntem volna fel senkinek… Fájtak a saját szavaim, de attól még igazak voltak. Lehet, hogy most nem egy hátborzongató, hülye kastélyban ülnék és várnám a hajnalt ilyen terhekkel a vállamon, hanem egy normális családnál, egy egyszerű házban aludnám az igazak álmát. De nem, nem is vágyom erre, ha őszinte akarok lenni. Arra vágyom, hogy megismerjem azt az embert, akit szeretek, akit nem ismernék, ha nem lennék ilyen defektes. Ez egy hülye kör, aminek nincs sose vége, de azért az ember mégis mindig, újra és újra lefutja, hátha mégis. De nincs.

            Mire Aaron is hajlandó lett velem újra egy légtéren osztozni, addigra belefáradtam a felesleges agytréningbe. Egy pillanatig úgy nézett rám, mint aki mondani akar valamit, de vagy tévedtem, vagy meggondolta magát, mert végül csendben leült a nagy faragott székre, ahova tegnap is.

-          Maradunk a tervnél? – kérdezte végül.

-          Igen.

-          Rendben. – bólintott beletörődve, hogy nem mondok le a repülésről.

Ezek után nem maradt más hátra, mint körülnézni a reptéren feltűnés nélkül és nekem keresni egy telefont, amit hamar meg is találtam a parkoló mellett. Amíg Aaron elment intézni egy próba jegyvásárlást egy nemsokára induló gépre, addig én felhívtam Damont. Az első csörgés közbe felvette.

-          Jen. – kijelentette, nem kérdezte.

-          A reptéren vagyunk. Aaron most vesz egy jegyet tesztből, hogy lássuk valaki idejön-e a reptérre erre a lépésre. Ha nem történik semmi, akkor egy holnapi géppel elrepülünk.

-          Melyik államba jöttök?

-          Azt még nem tudom.

-          Jen… Ígérem, nem fogok hülyeséget csinálni, de mondd meg.

-          Tényleg nem tudom. De most, hogy mondod, tényleg jobb, ha nem tudod.

-          Jen, nem vagy vicces.

-          Nem viccelek. Ülj a fenekeden és holnap estére ott leszek.

-          Ne már!

/Damon/

            Tényleg nem tudtam eldönteni, hogy most komolyan átver, vagy az igazat mondja-e. Azt meg pláne nem tudtam, hogyan szedhetném ki belőle mégis az úti célt. Nekem azt tudnom kell, tudni akarom, mert ott akarok lenni, mikor újra ráteszi a lábát erre a földre.

-          Jen, nem vagy vicces.

-          Nem viccelek. Ülj a fenekeden és holnap estére ott leszek.

-          Ne már!

Nem jött válasz, csak egy nagy, csattanó hang, aztán több hasonló, de halkabb koppanás és végül csend.

-          Jen? Jen. Jen! – nem válaszolt és ez nem jelenthetett jót.

Tovább próbáltam szólongatni, aztán letettem, hogy visszahívjam a telefonfülke számát, de a kagyló félre volt téve. Vagyis Jen elejtette és a telefon koppant a fülke üvegén. Csak egy magyarázat jutott eszembe. Harald elkapta.

            Mindenen átgázolva indultam el a házból, de még a bejárati ajtóig sem jutottam el, mikor Stefan az utamba került.

-          Hová igyekszel? Mi a gond?

Ki akartam kerülni, hisz így is csak pazarolom az időt, de visszalökött, mikor megpróbáltam elmenni mellette.

-          Ezt nem kellett volna. – egy nagyot húztam be neki, mire ő el is vesztette az egyensúlyát és nekiesett a falnak, de ennyi idő alatt szinte mindenki leért az előtérbe.

-          Mi folyik itt? – kérdezte Jason, miközben Elena már Stefan mellé is ugrott. Cöhh, pedig semmi baja, nem kapott nagyot.

Most már hiába akartam sietni, úgy szabadulok a leggyorsabban, ha elmondom.

-          Jennel beszéltem, a reptéren voltak körülnézni, de egyszer csak eldobta a telefont és nem válaszolt többé. Valami baj van.

-          Harald? – kérdezte Bonnie.

-          Fejemet tenném rá.

Láttam az a többieken a dilemmát, hogy ők is most azonnal indulnának segíteni, ha a szívükre hallgatnának, de ott az eszük is, ami azt mondja, ezt át kell gondolni.

-          Cassie? Érzed még Jent? – kezdett bele a nagy intézkedésbe Bonnie.

-          Igen.

-          Legalább az biztos, hogy él.

-          És ugyan ott van, legalábbis azon a környéken, ahol tegnap este is.

-          Szóval bárki kapta el, nem vitte messzire.

-          Nem lehet, hogy nem működött a varázslatotok és Aaron az? – kérdezte Caroline és nem is mondott hülyeséget. Ennek is van annyi esélye, mint annak, hogy Harald az.

-          Kizárt. – rázta meg Bonnie a fejét, de azért én nem hittem neki vakon.

-          Remek, most, hogy ezt tudjuk, elindulhatnánk végre!? – bármeddig gondolkodunk, ugyan úgy nem fogunk tudni semmi biztosat! De megint az utamat állták.

-          És mi van, ha ez egy csapda?

-          Leszarom, akkor belefutok, nem érdekel. – azzal vámpír sebességre kapcsoltam és hamarabb kiszaladtam a házból, mint ahogy azt bárki felfogta.

Magamhoz képest is rettentő gyorsan futottam, és így rövid időn belül el is értem a legközelebbi repteret.

-          Mikor megy gép Norvégiába legközelebb? – tolakodtam egy hosszú sor elejére szemrebbenés nélkül.

-          Csak este hétkor. – majd megütött a guta, hogy ennyit kell várni, de nem volt jobb és gyorsabb ötletem a közlekedésre, így hát vettem egy jegyet és leültem a váróban.

/Jen/

            Valaki megragadta a karom és olyan erővel facsarta a hátam mögé, hogy azt hittem le is szakítja. Akartam sikítani, vagy valami, de a számat is befogta, valószínűleg egy második vámpír. Ami viszont a legrosszabb, hogy a kendő, amit a számhoz szorítottak, teljesen át volt itatva vasfűvel. Égetett, mart és belélegezve teljesen elbódított. Próbáltam nem levegőt venni, de ingerelt a szúrós érzés az orromban és a számban arra, hogy lélegezzek és nyeljek. Az utolsó erőmmel is igyekeztem szabadulni, de az végén már teljesen erőtlen volt a leghatározottabb mozdulatom is. Becsuktam a szemem, hogy még egy kis erőt gyűjtsek, de a legnagyobb meglepetésemre, valami mást kaptam. Egy furcsa, eddig ismeretlen érzést járta át a testem, és mikor már mindenhol éreztem, kitisztult a tüdőm, eltűnt a maró érzés az arcomból és már a kezemet sem szorította senki a hátam mögé. Kinyitottam a szemem és olyan dolgot tapasztaltam, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Szellem voltam, vagy valami nagyon hasonló. A támadóim, két vad idegen vámpír csak csodálkozva álltak és a szemüket meresztették. Az egyik meglengette a kezét a levegőben, és az ujjai el is értek volna, ha nem hatolnak át rajtam, mint a levegőn. Durva egy érzés volt, de mérhetetlenül hálás voltam minden létező és nem létező istennek ezért a képességért abban a pillanatban.

            Furcsa volt mozogni, de azért megoldottam és befutottam a reptér előcsarnokába, hogy megkeressem Aaron. Épp végzett a jegyvásárlással. Kinéztem egy kicsit eldugottabb helyet és ahogy Aaron mellém ért, utána nyúltam, de nem tudtam megfogni.

-          A francba! – néztem a kezemre.

Szuper, hogy nem tudnak megfogni, de azért jó lenne, ha nekem menne. Még egyszer Aaron felé nyúltam és most, hogy koncentráltam rá, hogy érezze a kezem, sikerült is körülfognom a karját. Ő ijedten nézett a csuklójára, aztán arra a légüres térre, ahol én voltam. Nem hagyhattam, hogy elszaladjon. Gyorsan félrerántottam a sarokba, majd elkezdtem a visszaváltozásra koncentrálni.

            Hamar rájöttem, hogy nem ugyan úgy működik, mint az alakváltás, de amikor ösztönösen nyugtatni kezdtem magam, megéreztem ugyan azt a furcsa érzést kiindulni a gyomromból. Mire megint végigért rajtam, újra láthatóvá váltam. Aaron csak tátogott, mint egy partra vetett hal és mutogatott rám, de nem tudott mit mondani.

-          Aaron, sietnünk kell. Az előbb két fickó elkapott, alig tudtam elmenekülni. Mikor indul az a gép? – vettem ki a kezéből a repülőjegyeket.

Már értettem miét találtak meg minket. Aaron a Mystic Falls-hoz legközelebb eső városba vett jegyet. Ezt tényleg figyelték. De a gép szerencsére 10 perc múlva indul és már meg is kellett kezdeni a beszállást. Nem volt idő megvárni, míg Aaron újraindul és meg tudjuk vitatni a következő lépést. Döntöttem.

            Magam után vonszoltam őt a karjánál fogva, a biztonsági kapunál előretörtem, odaadtam a jegyeinket és mikor kötekedni kezdett volna az utaskísérő, megigéztem.

-          Minden rendben, mehetünk.

-          Minden rendben, mehetnek. Kellemes utat!

Futva tettük meg az utolsó métereket, miközben folyamatosan azt figyeltem, hogy a többi utas közt nem látom-e meg valamelyik támadómat. De nem láttam őket, még akkor sem, mikor becsukódott az utolsó felszálló után a repülő nehéz ajtaja. Mikor kigurult a kifutóra a gép, és lassan a levegőbe emelkedett, csak akkor fújtam ki megkönnyebbülten a levegőt. Én ültem az ablak mellett és ámulva néztem Norvégia csodás táját, mikor az jött a számra, hogy:

-          Még sosem repültem. – és elmosolyodtam, ami aztán csak még szélesebb vigyorrá vált. Egy újabb emlék…

-          Jen, úton vagyunk.

-          Igen.

-          Ugye tudod, hogy ezzel lehet nagy bajba kevertük a barátaid?

-          Nem volt más választásom. – vágtam rá, pedig bele se gondoltam, hogy árthatok bárkinek is ezzel az elkapkodott lépéssel.

Most már úgysincs mit tenni, néhány óra múlva ez a gép landolni fog Amerikában, ahol vagy az ismeretlen barátaim, vagy Harald emberei várnak majd.

/Damon/

            Már órák óta ültem a reptér várójában, de az a nagy digitális kijelző, amin a repülőgépek is fel voltak sorolva, még mindig csak délután 5-öt mutatott. Kezdett elfogyni a türelmem és az sem segített, hogy idő közben Jason is csatlakozott hozzám. Még ha azért jött volna, hogy elkísérjen és segítsen! De nem, ő csak meg akart arról győzni, hogy menjek vissza a házba és gondoljuk át a dolgot. Lehet, hogy igazuk van és ha nem rohanok el, mostanra kitaláltunk volna valamit, és ha nem, még mindig tudnék jegyet venni, de már eljöttem és nem megyek haza. Különben is, amióta Jent keressük, most érzem először azt, hogy végre teszek valamit! Még akkor is, ha meggondolatlanság és több bajt okozok vele, mint jót.

            Végül már Jason sem próbált meggyőzni, csak ült mellettem és várta, hogy az én gépemre szólítsák az utasokat. A kijelzőt figyelve, azt vettem észre, hogy egy Norvégiából jött gép. Az a gép, amivel én fogok utazni. Biztos olyan járat, ami jön, tankolnak bele, majd fordul is vissza. Egyre közelebbinek éreztem a cselekvés pillanatát és az eddigi elfojtott izgatottságom kezdett a felszínre törni. Már nem lecsúszva a széken, az államat támasztva meredtem a kijelzőre, hanem egyenes háttal, a lábammal dobolva vártam. Lassan elkezdtek kiszivárogni az utasok. Nem voltak túl sokan, de azért pár tucat ember, egyszerre kisebb tömegnek festett. És akkor megláttam. De nem hittem a szememnek.

            Azonnal felpattantam a székből és belevetettem magam a szembe áradó tömegbe, hogy minél előbb odajuthassak hozzá. Nekem jöttek, rám léptek, de most a legkevésbé sem érdekelt a tülekedő emberhad, most, mikor Jen újra itt áll velem szemben és engem keres a tekintetével.

/Jen/

            Az egész repülőúton csendben ültünk. Igaz párszor megpróbáltunk beszélgetést kezdeményezni, főleg én, de minden alkalom gyorsan kudarcba fulladt. Magasan a felhők felett repültünk és gyönyörű volt látni az egyre inkább narancssárgába forduló napot, ami megfestette a felhők fehér tengerét, mégsem bántam, mikor utasítottak minket az övek becsatolására és alámerültünk. A következő tíz perc egyszerre volt végtelenül hosszú és rettenetesen rövid. Féltem, izgultam, ott akartam már lenni, mégis húztam volna még egy kicsit az időt… A folyosók hosszú labirintusa után végre elértünk egy önműködő ajtóhoz. Megtorpantam.

-          Minden oké? – kérdezte belém ütközve Aaron.

-          Persze.

Gyorsan összeszedtem magam és pár határozott lépéssel már kint is teremtem a várócsarnokban. Körülfuttattam a szemem a helyen, hátha felismerem, vagy beugrik valami, de ahogy mindig, most is teljes sötétség. Aztán az emberek jöttek. Rögtön elkezdtem figyelni, hátha meglátok valahol egy gyanús figurát, aki Harald embere lehet, de csak egy zavargás volt nem messze előttünk a kifelé tartó emberek közt. Felkészülve mindenre, közel Aaron mellett állva vártam, hogy mi tűnik majd elő a tömegből, de ahogy megláttam a felénk tartó embert, tudtam, hogy ő nem Harald embere.

            Magas volt, világos bőrű és sörét hajú. A szemei… A szemei pedig olyan kékek voltak, mint amilyenre emlékeztem. Gyönyörűek, hidegek, mégis tüzesek, tele érzelemmel. Nem ismertem, de tudtam, muszáj, hogy ő legyen Damon. Úgy nézett rám, mint a világ nyolcadik csodájára, de nem jött közelebb, csak alig hallhatóan annyit mondott:

-          Jen.

Aaronnal szorosan a nyomomban tettem egy lépést felé.

-          Damon. – már biztosan tudtam, hogy ő az, felismertem a hangját.

Ő is közelebb jött. Végig nézett rajtam, mint aki valami műtárgyról akarja megmondani, hamis-e vagy valódi. Ekkor ért mögé egy másik férfi, szőke hajú, kék szemű, szemmel láthatóan ő is ismert engem. Végig mértem őt is, hátha róla majd eszembe jut valami, de neki még a nevére sem volt ötletem. Közben Damon is végig nézett Aaronon, és bár láttam, a nem tetszést, mindketten tudtak viselkedni.

-          Minden… rendben van? – kérdezte Damon, és elindult felém, a keze, hogy végre hozzám érjen, mégis az utolsó pillanatban leeresztette.

Bólintottam, mert nem tudtam még megszólalni. Sok volt ez így egyszerre, főleg az újra rám törő csalódottság miatt. Azt hittem, ha majd eljön ez a pillanat, majd mint egy villámcsapásra, visszatér minden. És nem. Semmi nem történt. Semmi, azon kívül, hogy végre itt vagyok és végre azt érzem, hogy ott is vagyok, ahol kell lennem. Lehet, hogy soha nem is lett volna szabad többet várnom…