Tizenegyedik fejezet - Aaron meséje a bölcs harcosról, a családról és a halálról

Jó reggelt!

Itt a fejezet, (már ha sikerül felraknom, mert ne tudjátok meg mit csinál a netem! Vinnem kell délután szerelőhöz. :/) és ahogy Orchidée kérte, megpróbáltam egy kicsit visszavenni a tempóból. Szerintem nem annyira sikerült, mint az sem, hogy Aaron-ra, az új szereplőre koncentráljak.. :$ Ez most csak Jennifer szemszög a következő várhatóan meg csak Damon lesz, de majd még meglátjuk. :)

Jó olvasást, várom a sok komit, szurkoljatok, hogy ne legyen nagy baja a gépnek és használjátok ki a hétvége utolsó napját! ;P <3

/Jen/

            Megleptek Aaron szavai, de nem csak azok, a viselkedése is. Eddig a hangját sem hallottam szinte sosem, most pedig hirtelen mesélne, eddig közönyös volt, most barátkozni próbál…? Miért kéne hinnem neki? Bölcsebb lenne egy szavát se komolyan venni, de hallanom kell a meséjét, ahhoz hogy ne hihessem el, így hát inkább nem is reagálva az utolsó mondatára, kezembe vettem az irányítást. Ha már erősebb vagyok, ideje kihasználni.

-         Azt mondtad, mesélni fogsz. Kezdj hozzá. – talán kicsit nyers voltam és ezzel felhívtam rá a figyelmet, hogy a bizalmam még nem az övé, de nem baj, tudhat róla, hogy még mindig „veszélyben” van.

Bólintott és feljebb csúszott az ágyon, hogy a fejtámlának dőlve kényelmesebben ülhessen.

-         A történet eleje nagyon régről indul, még én sem tudom, mikor kezdődött, de egy biztos, az idő tájt, mikor Haraldból vámpír lett. Azt viszont már pontosan tudom, hogy mindig voltak szolgái, mert utálja az egyedül létet. Először embereket használt ki, de azok mindig pár év múltán, rájöttek, hogy miben rejlik Harald bája és szemmel látható lett, hogy míg a szolgák vénülni kezdtek, uruk egy napot sem öregedett. Mikor gyanakodni kezdtek, Harald megigézte őket. Egy ideig boldogabban élt, mint előtte, hisz már nem kellett titokban vadásznia, mert a szolgái kiszolgálták minden vágyát. De bábokkal együtt élni, játszani velük, unalmassá vált.

Kis szünetet tartott és rám nézett, mintha azt kérdezné, folytassa-e. Hát persze! Rég hallottam már egy jó mesét, és Aaron nagyon ügyesen adta elő ezt a történetet. Nem tudhatom, mennyi igaz belőle, de érdekes ilyennek elképzelni Harald múltját.

-         Folytad.

-         Egy nap csatát vívtak nem messze Harald birtokától az erdőben. Ahogy ő ezt meghallotta, kilovagolt, hogy a hátrahagyott halottakból egy jót vacsorázzon, de még a küzdelem vége előtt odaért és látta az utolsó perceket, mikor már csak négyen voltak talpon. Három férfi küzdött eggyel, mégis az maradt talpon, amelyik egyedül küzdött. A legnagyobb harcos volt a korában, úgy nevezték Cadmon. Haraldnak megtetszett, ráadásul a rég elvesztett bátyját látta a vonásaiban, így nem habozott, átváltoztatta Cadmont. Amikor magához tért és rájött mi történt vele, nem volt sem ijedt, sem dühös, sőt, örült és egy ajándéknak nevezte az új életet, amit kapott. Az idők folyamán bebizonyosodott, hogy nem csak remek harcos, de bölcs ember is. Sokat tanultak egymástól és többek lettek, mint úr és szolgája.

Újra megállt, pedig már épp elképzeltem magamban a helyzetet, mint egy film jelenetét.

-         Folytasd.

-         Együtt járták a világot békésen, egészen addig a napig, míg Ír földre nem léptek. Itt találkoztak apámmal, aki fegyverkovács volt. Nagy és erős ember, ráadásul okosabb is volt, mint bárki más a városban. Rögtön, ahogy meglátta a két férfit, tudta kivel van dolga, de mint bárki mást, őket is kiszolgálta, mikor a boltjába betértek. Viszont Harald kiszúrta apám szemében a távolságtartást és annak okát, ezért el akarta hallgattatni, de apám könyörögni kezdett az életéért, hisz ha ő nem dolgozik, senki nem látja el a családunkat. Ekkor futottam be apám üzletébe, hogy átadjam neki a sok aranyat, amit összelopkodtam.

Kicsit megállt és más hangnemben folytatta.

-         Tudod nagy volt a családunk, anyám várandós volt és két húgom is beteg lett, az orvos pedig drága dolog volt.

Majd visszaváltott és folytatta.

-         Harald azt mondta, hogy ha elvihet engem, megkíméli az életét, de apám nem akart engedni. Harald Cadmonra bízott minket, míg ő elment valahová. Mikor visszatért, közölte, hogy már nincs miért maradnunk. Megölte az egész családunk. Cadmonon látszott, hogy sajnálja, nem volt sose a felesleges öldöklés híve és bölcs ember lévén tudta, hogy ez a lépés még rosszul sülhet el. Minket magukkal vittek, mint embereket és valódi szolgákat egészen Németországig, ahol bele nem szólt a sorsunkba a végzet. A király menyasszonya érkezett meg épp a városba velünk egy időben és elég volt egy pillantás hozzá, hogy Cadmon és Harald is belészeressenek. Egyszerű kitalálni, mi következett. Pár nappal az első találkozás után, újra találkozhattak a hercegnővel. A hosszú-hosszú ideig tartó titkos levelezések és találkozók után rájöttek, hogy a nő egyszerre mindkettejüket bolondította, mégis nem ellene, hanem egymás ellen fordultak. Megküzdöttek, de egy véletlen baleset során Cadmon rálökte apámat egy hegyes karóra, ami átszúrta a hasát. A vér mindkettejük figyelmét elterelte a harcról. Apám előttem haldoklott és csak egy dolgot tehettem azért, hogy megmentsem, könyörögtem Cadmonnak, hogy változtassa át apámat és azzal a feltétellel meg is tette, ha segítek neki megszerezni a hercegnőt. Beleegyeztem.

-         Apám dühös volt az átváltozásért, de még nem volt elég erős az ellenálláshoz és sokáig arról sem tudott, hogy milyen titkos küldetéseket bízott rám Cadmon. Egy nap viszont nem ő, hanem Harald buktatott le. Végtelen haragra gerjedt és az én életemmel fenyegetőzve rávette apámat, hogy tőrbe csalják Cadmont. Egy városon kívüli helyre csaltam egy levéllel, amit a „hercegnő” írt, de csak Harald és apám vártak rá és megölték. A hercegnő pedig mikor megtudta, hogy megküzdtek érte, a győztesnek adta magát és hátrahagyva a múltját Haralddal tartott a sötétségbe. A hercegnő neve Elisabeth volt, és ő volt az első nő, akit Harald átváltoztatott magának.

Leesett az állam. Ilyen mesét még soha életemben nem hallottam. Ha emberként hallom, lehet fel se fogom az egészet, de így még azt is átláttam milyen rettentő régre nyúlik vissza ez a történet. Aaron is közel annyi idő lehet, mint Elisabeth. Elisabeth, aki hercegnő. Hááát… Pár száz év sokat változtat az emberen, de hogy őszinte legyek, el tudom hinni, hogy valaha egy király feleségének szánták. De hagytam, hogy Aaron folytassa.

-         Visszautaztunk északra, közel a helyhez, ahol Harald született. Apám lett Cadmon utódja, bár közel sem voltak barátok, hisz apám csak azzal volt sakkban tartva, hogy ha nem engedelmeskedik, engem megölnek. Viszont amíg „túszként” éltem rengeteg dolgot tanultam. Megtanultam olvasni és utána az egész könyvtárat átlapoztam, közben pedig Haralddal tanultam vívni. Nem szívességből csinálta, csupán apámnak akarta a hatalmát állandóan demonstrálni. Mikor 20 éves lettem, Harald magához rendelt. Tudtam, hogy valami készül, hisz a szobában, ahol beszéltünk mindenki jelen volt, de arra nem gondoltam, hogy át akarnak változtatni.

Nagyot nyelt és egy kis szünetet tartott. Most nem siettettem. A saját halálát készül elmesélni, ez pedig bármilyen öreg is legyen egy vámpír, nem hiszem, hogy egyszerű dolog.

-         Amikor apám rájött, mi készül, meg akart védeni, de esélye sem volt. Harald először lefogta, megitatott a vérével, majd átszúrta a szívét egy karóval, amit utána az én hasamba is beledöfött.

Azt hittem itt a történet vége, de mégsem kellett még a megfelelő szavakat keresnem.

-         Amikor felébredtem nem lázadtam. Már nem volt semmim, amiért lázadhattam volna. Harald és Elisabeth voltak az egyetlen lények, akiket ismertem az egész világon. Ráadásul mindketten erősebbek is nálam. Nem tudtam mást csinálni, mint szolgálni, amiért meg is becsültek, és várni a megfelelő alkalmat a bosszúra, ami végül, ennyi év után eljött.

A szeme csillogott, talán a könnyektől, és annyira őszintén nézett rám, hogy bármennyire is erősen határoztam el, hogy nem veszem be, amit mond, végül minden szavát ittam és elhittem. Még mindig nem tudom, lehet-e bízni benne, de úgy döntöttem őszinte leszek vele.

-         Nagyon érdekes történet volt és azt hiszem el is hiszem, hogy igaz volt minden, amit mondtál. De ne érts félre, bízni, még nem bízom benned.

-         Lehet, hogy bölcsen teszed.

-         Sajnálom, hogy ennyit szenvedtél.

-         Ne tedd, én se teszem, hisz erősebbé váltam az események által és sok hibát láttam, amit mások elkövettek és így én nem fogom. Bennem már csak bosszúvágy maradt, de az évek során kissé az is megfakult.

-         Nem gondoltál rá, hogy lehet, hogy téged is megigéz?

-         Biztos vagyok benne, hogy nem. Sosem tette, mert sosem volt rá szüksége.

-         De engem megigéz.

-         Pontosan.

-         Mit tudsz rólam?

-         Jennifer Lloyd-Fox vagy, alakváltó és vámpír.

-         És még?

-         Miért bízzak meg benned?

-         Mert ha visszakapom önmagam, az én bosszúvágyam a tieden is túltesz majd. Én nem ismerem a múltam jelenleg, de ha te igen, akkor találd ki, milyen ember lehettem és találd ki, hogy bízhatsz-e bennem ennyire.

Kicsit elgondolkodott én pedig magamban néma imákat mormoltam, hogy hasson a beszédem, és hogy tényleg olyan ember voltam, amilyenre gondolok.

-         Én sem tudok rólad mindent, de amit tudok, azt elmondom, ha segítesz nekem.

-         Tehát kössünk szövetséget?

-         Pontosan.

-         Bizalom nélkül? Érdekes szövetség lenne.

-         Van mit vesztenünk?

-         Az életünket.

-         Neked ez az életed?

-         Nem. De neked?

-         Nekem nincs mit vesztenem.

Rendben, a kezemet nyújtottam, amit meg is szorított.

-         Akkor, mesélj rólam.

-         Amerikában születtél, ott is éltél. A szüleid meghaltak, vámpírok végeztek velük, míg te nem voltál otthon. Téged kerestek. Egy másik városban bújtattak el, ahol rájöttél, hogy alakváltó vagy és kiismerted az erőd. Van egy bátyád, Jason, akit csak nemrég ismertél meg. Ő is alakváltó, de neked több képességed van, mint neki. Amikor rád találtak véres harc következett, aminek a végén téged Harald leszúrt és magával vitt. Sokan harcoltak érted, nagyon sokan. És szerintem most is téged keresnek. Szerettek. Összehoztál mindenkit, embert, vámpírt, vérfarkast, alakváltót, boszorkányt… Vonzod a bajt. – mosolyodott el a végén.

Nem jutottam szóhoz. Egészen idáig reménytelennek és rettentő magányosnak éreztem magam. Egyedül egy pillanat volt, az a furcsa éjszaka az álmokkal, mikor úgy éreztem, számítok valahol. Sosem hittem volna, eszembe se jutott, hogy ennyi rengeteg embernek hiányzom.

-         Emlékszel valamire. – nem kérdés volt, szimplán csak egy kijelentés.

-         Nem sajnos…

-         De volt valami a szemedben, mi volt az?

-         Csak egyszer álmodtam valami furcsát, és most jöttem rá, hogy lehet igazi volt, nem csak egy furcsa tréfája az agyamnak.

-         Vissza akarsz oda menni igaz? – bólintottam – Ha meg tudnálak szöktetni, velem tartanál? – bólintottam. – Akkor hallgasd végig a tervem figyelmesen. – újabb bólintás. – Először szerzek neked egy talizmánt, ami megvéd a naptól, aztán pedig egy hajnal, amikor Harald nem számít rá, elszökünk. Elmegyünk északra, Harald kastélyába, onnan pedig elrepülünk Amerikába. Megkeressük a barátaid és utána megöljük a segítségükkel Haraldot.

-         Miért pont északra, az ő birtokára?

-         Mert ott keresne minket utoljára.

-         Mikor indulunk?

-         Hajnalban.

-         Tessék?

-         Jól hallottad, most megyek és megszerzem a talizmánt neked, és amint felkel a nap, indulunk.

-         Biztos vagy benne?

-         Harald holnap egész nap bezárva akart tartani, hogy kicsit őrlődj magadban és az én hiányom sem fog egy ideig feltűnni. Nincs alkalmasabb időpont.

-         De ha elmegyek, ki adja vissza az emlékeim? – már csak ez az egy dolog tarthatott volna vissza

-         Visszatérnek maguktól.

-         Ez biztos? – lepődtem meg.

-         Nem. – persze, hogy nem – De Harald se adná vissza sose. – igaz. Bólintottam. – Ne készíts csomagot, nem viszünk semmit.

Azzal halkan ki is surrant a szobámból.

            Ha azt mondja valaki nekem reggel, hogy ez a nap így fog végződni, én kiröhögöm és elküldöm egy pszichológiára, de tessék, mégis megtörtént. Pár óra múlva már nem leszek a ház fogja. Szabad leszek. Űzött vad.