Tizenharmadik fejezet – Szökés

Sziasztok!

Na itt a fejezet, bocsi, hogy ilyen későn, de csak így tudtam megoldani.. (így is nehezen)

Most egy hétig beteg voltam, itthon feküdtem, mégse kaptam először ihletet a folytatáshoz. Helyette viszont vagy 4 vagy 5 fejezetet írtam a saját történetembe, ami így már átlépte a 100 oldalt. :$ (szóval szavazni, amíg lehet, ha el akarjátok egyszer olvasni!

De végül ezt is megírtam az utolsó pillanatban egy nem várt ötlettel. Nina Law, a végére kíváncsian várom mit mondasz majd! ;)

Aztán, hogy ki ne hagyjam, köszönöm szépen Dórának és Ninának, hogy rám gondoltak díjosztásnál! :) <3 A díjakat természetesen majd kiteszem a megfelelő oldalra. :) 

Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást! 

u.i.: nem olvastam át, nincs bétázva, szóval bocsánat a hibákért és zagyvaságokért! :/ És bocsi, hogy ilyen rövid, de itt kellett abbahagyni. ;) *muháhá*

Már kezdett piroslani az ég alja, mikor Aaron megint a szobámba termett. Halkan mozgott, csak az ajtó olajozott zsanérjainak elcsúszásából tudtam, hogy visszajött. Mióta felébredtem eszembe se jutott, hogy mik történhetnek szökés közbe, vagy hogy hogyan is lesz az után. Csak egy dolog érdekelt, hogy kijussak és megtaláljam Damon Salvatoret. Damon, egy ismerős idegen. Legalábbis számomra, mert ahogy az, az éjjel kiderült ő tisztán emlékszik rám, ismeri a múltam, a jelenem és tenni akart a jövőmért is. Egy reménnyé vált, hisz ha nem sikerül megszökni, ő eljön értem. Nem tudom, hogy gondolja, elég erős-e egyáltalán, de éreztem, hogy ég a tettvágytól. Vajon mivel érdemeltem ki? Mit tettem a szerelméért?

            Furcsa érzés, hogy tudom, van valaki, aki szerelmes belém, aki ölni tudna értem, aki meghalna, ha kell én viszont még csak nem is emlékszem rá. El sem tudom képzelni, mennyire fájhat ez neki. De azt megadtam neki, ami nekem is megadatott, a reményt és a bizalmat. Bárhogy is lesz, őt még látni fogom egyszer. Addig nem fogok meghalni, amíg egyszer nem néztem a szemeibe. Miközben ezen merengtem érkezett el a hajnal és Aaron is.

-          Ez a tied volt, mielőtt idekerültél volna. Harald megcsináltatta egy boszorkánnyal, hogy megvédjen a nap sugaraitól, de csak később akarta odaadni.

A kezemet kérte, amit ki is nyújtottam, majd meg is éreztem a könnyű fémet a csuklómon. Egy karkötő volt, amin különböző kis medalionok lógtak. Vasfű szaga volt, csavarta az orrom.

-          Régen a kinyitható medálba vasfű volt. Biztos így védekeztél a megigézések ellen.

-          Vagy így védtek.

-          Hm?

-          Semmi.

A karkötő nagyon szép volt és ránézésre nagyon régi is. Lehet, hogy csak azért, mert azt akartam hinni, de úgy gondoltam, ezt Damontól kaphattam egyszer. Végigfuttattam az ujjaim az ékszeren… Soha többé nem fogom levenni.

            Lassan kibújt a nap is a fák fölé, így hát eljött az indulás ideje. Aaron kinyitotta az ablakot, majd halkan leugrott a ház mögé. Kissé félve álltam fel a párkányra. Tudom, vámpír vagyok, ugráltam már és estem is nagyokat, de mégis él még bennem az emberi ösztön, ami nem akar egy ház ablakából kiugrani. Aztán elengedtem az ösztönt, hagytam a tudatos énem érvényesülni és csatlakoztam Aaronhoz. Megálltunk. Füleltünk egy pillanatig, de mikor semmi mozgást nem hallottunk futásnak eredtünk.

            Sosem éreztem magam ennyire szabadnak, mint mikor szaladtunk a fák között. Végre elengedhettem a szorongást és ezzel együtt kiereszthettem az erőm is. Elképesztően gyorsan futottunk, és mire a nap is teljesen feljött a fák fölé, már sok kilométert megtettünk. Őszintén, fogalmam sincs mennyi lehetett, de nem álltunk le pihenni. Már majdnem dél lehetett, mikor elértünk egy város határába.

-          Érzed ezt a szagot? – beleszimatoltam a levegőbe és só, hal és víz szagot éreztem.

-          A tenger? – kérdeztem, mire Aaron elmosolyodott.

-          Igen, ez egy kikötőváros. Szerzünk jegyet egy hajóra és azzal megyünk tovább.

-          Miért nem repülővel? Az nem lenne gyorsabb? – csodálkoztam.

-          De. Viszont Harald már biztos észrevette a távozásunk és az első dolog, amit riasztani fog, azok az emberei a városokban, hogy figyeljék a reptereket.

-          Itt nincsenek kémei?

-          De, vannak, akit lehetőleg el kell kerülnünk.

-          Hogy csináljuk?

Aaron nem is válaszolt, csak bevitt egy boltba és olyan ruhába öltöztetett minket, mint a kikötő munkásai. Halász és halárus. Furcsán néztünk ki, de lényegtelen. A fejünkre is baseball sapkát húztunk, amin az egyik halászhajó emblémája volt és igyekeztünk elvegyülni a tömegben. Az első utunk a kikötőbe vitt, ahol a sok hajótól a vizet sem lehetett látni. Voltak vitorlások, halászhajók és utasszállító kishajók is, de nem hiányoztak a jachtok sem és a kis egy vagy kétszemélyes csónakok sem. Aaron nagyon talpraesett volt, megkérdeztünk pár utasszállító hajót, de azok mind csak napok múlva indultak. Aaron ekkor egy kereskedőhajóhoz vezetett és valami teljesen idegen nyelven letárgyalta, hogy elvigyenek minket. Igazából a legegyszerűbb megigézni lett volna az embert, de Aaron inkább pénzt adott, amit később azzal magyarázott meg, hogy:

-          Ha esetleg a kém már kiszúrt volna minket, akkor megerősítjük az igézéssel, viszont azzal, ha fizetünk, átlagos embereknek tűnhetünk és elaltathatjuk a gyanút.

Nem mondtam ki hangosan, de annyi volt a reakcióm magamban, hogy „okos”. Kezdtem tényleg elhinni, hogy sikerült megszökni. Ennyire egyszerű lett volna? De hát miért? Ha csak ugyan annyira fontos vagyok, jobban őriztek volna… Tehát, vagy mégsem vagyok olyan veszélyes vagy fontos, vagy van valami, amit az ilyen esetekre találtak ki. Remélem, hogy nincs igazam.

            Miután Aaron elintézte az utat, fel is szállhattunk a hajóra, mivel az alig pár óra múlva ki is fog futni. Kaptunk két, rettentően kicsi kabint, amiben csak egy-egy ágy volt, meg egy kis asztal és egy polc. Nem kényelmes és hosszú utazásra lett tervezve, de teljesen megfelel egy szökésben lévő vámpírnak. Vagyis kettőnek. Aaronnal megbeszéltük, hogy a fedélzet alatt maradunk, míg ki nem fut a hajó, és csak ha már a nyílt vízen leszünk, megyünk fel. Eltelt pár óra. Én végig a karkötőmet piszkáltam és álmodoztam. Ez rá a legjobb kifejezés, mivel nem csináltam mást, mint eljátszottam a gondolattal, hogy ha sikerül elhajózni, akkor este Damont azzal a gondolattal fogadhatom, hogy sikerült megszökni, hogy úton vagyok felé. Nem tudom, mennyi időbe telhet eljutni oda, ahova megyünk, ezt ne felejtsem el megkérdezni Aarontól sem, de nem hiszem, hogy akár egy hét kellene ahhoz, hogy találkozhassunk. Azt hiszem jelenleg ez a legnagyobb vágyam, találkozni vele. Abban bízom, hogy ha szemben áll majd velem, ha láthatom, hallhatom, megérinthetem, majd eszembe jut minden. Arra nem is akarok gondolni, hogy mit fogok kezdeni akkor, ha mégsem… Biztosan túlélném biztos, hogy tudnék új életet kezdeni, de örökké úgy érezném, hogy egy részem hiányzik.

            Kopogtattak az ajtón, majd benézett Aaron.

-          Gyere, már felmehetünk. – most, hogy felhívták rá a figyelmem, már én is éreztem a hajó enyhe imbolygását.

-          Hová megyünk?

-          Fel a fedélzetre.

-          Nem úgy. Melyik országba, pontosan hova megyünk?

-          Norvégiába. Nem tudom a hely mai nevét, de Harald kastélyába.

-          Ha nem tudod a hely nevét, hogy megyünk oda?

-          Emlékszem az útra.

-          Biztos, hogy odamehetünk?

-          A hely még mindig Harald tulajdona, tehát egy magánterület. Nem lakja senki, nem jár oda senki, még Harald sem.

Nem kötekedtem tovább, elhiszem. Ha oda mer menni és oda mer engem vinni, akkor biztos jó oka van feltételezni, hogy biztonságos. És egyébként is, ezen a bizalom dolgon már túlléptem, nem? Felértünk közbe a fedélzetre, ahol a szél már elég erősen fújta a jeges levegőt az arcunkba. Sosem voltam még hajón, nem még hogy a nyílt tengeren. Ijesztően hatalmas, de gyönyörű. Kiszámíthatatlanul viselkedett és néha úgy tűnt, mintha a víz is élne. Egyre nagyobb hullámok jöttek, de nem bántam, mikor a fedélzete felcsapva összevizezték a lábam.

            Sokáig álltam a korlátba kapaszkodva és annyira elmerültem a látványba, hogy néha már el is felejtettem, hogy egy hajón vagyok. Úgy éreztem a semmiben szállok a tenger felett. Kedvem lett volna madárrá válni és repülni egyet. Még lehet, hogy képes is lettem volna rá, de ennyi ember előtt? Már így is hülyének néznek a hajón dolgozók, hogy egy farmer-póló-pulcsi összeállításban állok már percek óta a hajó orrában és hagyom, hogy eláztasson a jeges víz.

-          Minden oké? – kérdezte Aaron valahonnan a hátam mögül.

-          Persze. – válaszoltam és elszakadtam a korláttól. Hátat fordítottam a tengernek és inkább visszamentem a kabinomba.

Aaron hagyta, had menjek, nem állított meg. Minek is? Hisz nem lehet mit csinálni egy hajón, legalábbis egy utas számára, mint vagy a tengert bámulni, vagy a kabin falát. Az utóbbi mellett döntöttem, mert kevésbé feltűnő. Lefeküdtem az ágyamba és elkezdtem egy kicsit gyakorolni az erőmmel, csak úgy, mint a múltkor. Elég érdekesen festhettem megint, mikor Aaron bejött, bár már nem lepődött meg annyira. Most nem más fejét viseltem, csupán pikkelyessé változtattam a bőröm, de azt is eltűntettem, ahogy belépett.

-          Csak hoztam egy ilyet, hátha éhes vagy. – dobott mellém az ágyra egy zacskó vért.

-          Köszönöm. Mennyi idő, míg elérjük Norvégiát?

-          A kapitány szerint holnap késő délután ki is köthetünk ilyen szél mellett.

-          Az jó.

Később még visszamentem a fedélzetre és néztem egy ideig egy láda tetején ülve a vizet, de mikor lement a nap, izgatott lettem és lementem a kabinomba. Leoltottam a lámpám, bezártam az ajtót és elfeküdtem az ágyon. Már csak az kell, hogy jöjjön az a vámpírokra nem jellemző álmosság érzése… Vártam. Nagyon sokáig vártam, de csak nem akart megtörténni. Talán elfeledkeztek rólam? Mi történhetett? Talán Harald már oda is küldött valakit, ahogy megszöktem? Véresebbnél véresebb válaszok követték egymást és már fel is álltam, hogy átmegyek, beszélek Aaronnal Damonról és a múltamról, mikor hirtelen elszédültem.

-          Jen? – szólított meg a fejemben Damon hangja. Hatalmas kő esett le a szívemről.

-          Azt hittem már, hogy elfelejtettél.

-          Még Harald se tudna téged elfeledtetni… - kicsit eltértünk a témától, bár egyáltalán nem zavart – Hol vagy most? Megszöktél?

-          Igen, egy hajón vagyok a Barents tengeren. Holnap estére már Norvégiában leszek.

-          Oda megyünk.

-          Ne. Szerintem figyelnek titeket. Aaron azt mondta Haraldnak mindenhol vannak kémei és szerintem titeket is figyelnek.

-          Akkor te repülsz ide?

-          Őszintén, azt sem tudom, hova kéne eljutnom… - céloztam az „amnéziámra”

-          Ja, Virginia, Mystic Falls. America. – tette még hozzá a végén.

-          Azért nem az összes eszem szívták el, csak az emlékeim. – megforgattam volna a szemem, ha tudom.

-          Bocsi. Akkor mit tegyünk? Üljünk ölbe tett kézzel és várjunk?

-          Nem tudom. Holnapra ugyan Norvégiában leszünk, de nem tudom, hogy onnan utazhatunk-e már repülővel és hogy mikor megy gép Amerikába.

-          Ha figyelik a reptereket, és a jegyvásárlásokat, akkor vegyetek jegyet mondjuk valami olyan helyre, ahova nem számítanak, hogy mennétek. Például menjetek New Yourkba. Oda rengetegen utaznak, és sűrűbbek a járatok is talán. Ha pedig már a kontinensen vagytok, akár gyalog is ideérhettek egy nap alatt.

-          Rendben. Mondj egy telefonszámot, amin elérhetlek. Lehet, hogy Norvégiában találok majd egy telefont.

Többször elismételtem a számot, nehogy elfelejtsem, bár hülyeség. Egy vámpír, aki memorizál?

-          Jól vagy? – kérdezte, talán mert olyan hallgatag voltam.

-          Igen, csak azon gondolkodtam, hogy nem mesélnél-e valamit a múltamról…?

-          Mesélhetnék, de nem tudom, hogy jó lenne-e. Lehet, hogy akkor az én elmondásaimra gondolnál ezek után emlékként, és az már nem az igazi.  

-          Kár.

-          Igen, de bízom benne, hogy visszatér majd minden. Ha elintéztük Haraldot, akkor mindenki a te emlékeidre fog rákoncentrálni és hidd el, lesz megoldás. Te is kigyógyítottál engem egy gyógyíthatatlannak mondott betegségből. Csak nagyon akarnod kellett.

-          Tényleg? – lepődtem meg. Ilyen dolgokra voltam képes? Megtenni a lehetetlent…

-          Nincs lehetetlen. – elfelejtettem, hogy minden gondolatomat hallja ő is.

-          Kezdem elhinni.

-          Vigyázz magadra, és ha telefonhoz jutsz, azonnal hívj!

-          Megígérem.

Azzal véget is ért az utazás… Kinyitottam a szemem és rádöbbentem, hogy a földön fekszem. Pedig azt hittem, ekkora helyre direkt sem lehetne lefeküdni, de láss csodát, mégis! Felálltam és kinyújtóztam. Úgy éreztem magam, mint aki egy hatalmasat aludt. Kedvem támadt felmenni a fedélzetre és sötétben is megnézni a vizet, no meg azt a rengeteg csillagot, amit ilyen távol a városoktól lehet látni. Elfordítottam a kulcsot a zárban, lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtót.

            Vérszag csapta meg az orrom, nem is akár milyen mennyiségben! A lélegzetemet visszatartva néztem ki a folyosóra, ami úgy festett, mint valami horrorfilm színhelye. A falakon vérnyomok voltak mindenütt, a földön pedig több halott is hevert az arcukra fagyott rettegéssel. Egy pontosan az én ajtóm előtt feküdt. Mi történhetett? Miért nem hallottam semmit? Ki tette ezt? Hol van Aaron?