Tizennegyedik fejezet - Kötelék

Sziasztok, szép jó estét! :D

Hát, bocsánat, hogy ilyen késői órán, de itt a fejezet. Nem kifogás, csak egy kis magyarázat, hogy nagyon elfoglalt voltam ma és alig jutottam ide a géphez egy keveset... :/ Beteg a kutyám, a nagyim, tanulni, takarítani, főzni és mosni is kellett ma, szóval kellőképp hulla vagyok... :) 

A fejezet talán nem tűnik majd olyan hosszúnak, mint az előzőek, de szóban egyébként ugyan annyi, csak sok lett benne a párbeszéd, de egyszerűen csak így tudtam ezt elképzelni, szóval így írtam le. :D 

Remélem nem lett túl szenvedős és sikerül legalább egy kicsit meglepni titeket, bár egyre nehezebb mindig új Killa csavarokat alkotni. ;) 

Na ennyi volt a rizsa, pusssz, jó olvasást és köszönöm az 5 kommentet, nagyon jólesett, hogy túlléptük a múltkori mélypontos 4-est, csak így tovább! (legalább az 5 páratlan.... xD lehetne 7-et? De a 6-tal is megelégszem, hisz az az ördög száma..)

u.i.: a képért bocsi, nem akartam lelki világokat bolygatni, de ez annyira passzolt... :$

/Damon/

            Életem egyik legrosszabb napját éltem meg ma… Tétlenül várakozni, semmit tenni, miközben az-az ember, aki nem is emlékszik ránk, az életét kockáztatva szökni próbál? Felváltva voltam; iszonyatosan dühös, teljesen lemondó és negatív, majd nyugodt, bizakodó és pozitív. Ezt nem csak én, de környezetem is rosszul viselte, így inkább egész nap egyedül próbáltam maradni. Vagy az erdőben rejtőztem el, vagy a szobámban, vagy a Grillben, csak a Grillel az volt a baj, hogy akár hányszor arra tévedtem, kedvem támadt egy kis bourbon-re. De nem ittam. Nagy volt a kísértés, de még nagyobb volt a kötelességtudatom, hogy Jennel ma is kell beszélnem, ehhez pedig tiszta fej szükséges, ami egyébként már a bourbon nélkül is elég kétséges… Azért csak leültem néha a pulthoz, hogy ott könyökölve a homlokom megtámaszthassam. Épp egy ilyen pillanatban ült le mellém Cassie. Nem láttam, csupán hallottam és éreztem.

-           Sikerült neki.

-           Remélem.

-           Nem, én komolyan mondom.

-           Tessék?

-           Érzem, ahogy mozog. Gyorsan tart észak felé.

-           Azt is érzed, hogy életben van?

-           Ha nem élne, szerintem nem érezném, de gondolom, arról te is tudnál, ha meghalna. Nagyon erő köztetek a kapocs…

-           Ezt hogy érted?

-           Beszélgettem Bonnieval. Elhatározta, hogy tanítani fog. – magyarázta a néma kérdésemre. – És azt mondta, hogy ez az álom varázsige nem közvetíthetne rendes gondolatokat. Csak azzal tudta magyarázni, hogy nagyon erős köztetek a kapocs, illetve annyira megbíztok egymásban, hogy teljesen megnyitjátok egymásnak az elméteket.

-           Pedig alig kaptunk még időt együtt…

-           Mesélj róla.

Elővettem a telefonom és mutattam róla egy képet…

-           Ez ő a tavalyi bálon. Akkor még nem tudtuk, ki a másik… Vagyis aznap éjjel tudtuk meg. Egy szemvillanás alatt változott át hollóvá, pedig sosem használta, még csak nem is tudott a képességéről. Onnantól kezdve összetartoztunk, hisz volt egy közös titkunk, de hogy mikor szerettem bele, azt már nem is tudom. Talán mikor először megláttam?

-           És mi volt a tervetek?

-           Az nem volt.

-           Hogy-hogy? Nem gondoltátok végig, hogy mekkora különbség van köztetek?

-           De, gondoltunk rá, de mivel Jen folyamatosan egy célpont volt, elég volt nekünk azzal foglalkozni, hogy a jelent túléljük. Egyébként nem tudom, csak azt, hogy vele terveztem a jövőt… Még egy házat is vettem.

-          Egy házat?

-          Egy házat, nagy birtokkal. Jen imádta.

-          Látta?

-          Igen, megmutattam neki. Épp el kellett tűnnünk egy időre és ráfért egy kis meggyőzés, hogy igenis van jövő.

-          Szerintem el kéne oda vinned, ha egyszer újra itt lesz. Ha csakugyan annyira pozitív élmény volt ez számára, lehet könnyebben eszébe is jut.

-          Ha én nem jutok eszébe…

-          Nyugi, emlékezni fog. Ha magától nem is, mi kitalálunk valamit Bonnieval.

Furcsa volt Cassie hirtelen, magától jött nagy kedvessége és szinte biztos voltam benne, hogy a három jellemző közül, van egy, ami nem stimmel. De most ezen nem tudtam úgy gondolkodni, hogy annak értelme is legyen. Inkább tovább bóklásztam a városban és az embereket figyeltem. Mit sem tudnak arról, hogy mi folyik a közvetlen közelükben. Vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok és alakváltók… Olyan, mint egy mesevilág.

            Csak sötétedés után, mikor már a hold is felkelt, tértem vissza a házba, ahol Bonnie már elő is készített mindent magától. Egy ideig még várnunk kellett, de ez idő alatt olyan ideges lettem, hogy a Bonnie féle altatószer nem is hatott először, csak pár perc elteltével, akkor viszont már ismerős örömmel fogadta az álmot. Először nem éreztem Jent és ettől majdnem rám tört a pánik, de végül mégis megérkezett és megnyugtatott, hogy él és ráadásul sikeresen meg is szökött. Nem beszéltünk túl sokáig, de a legnagyobb örömömre, avval zártuk le a néma beszélgetést, hogy keres egy telefont és fel fog hívni. Azzal a gondolattal ültem fel Jason nappalijában, hogy nem sokára újra hallhatom a hangját, de persze a többiek nem ezt várták ugrásra készen, kiéhezett tekintettel körülöttem összegyűlve.

-          Megszökött. – csak ennyit mondtam, de a vége már így sem hallatszott a feltörő ujjongások és felboruló bútorok zaja közt.

-          Ssssh! – szóltam rájuk, de nem nagyon akarták meghallani. – Kuss legyen már! – ez már azért hatott. – Jen szerint figyelnek minket, ha pedig igaza van és azt is látják, hogy mi a szökésük napján ujjongunk, akkor egyértelmű lesz, hogy kommunikálunk és ide tart. Szóval vegyétek szépen vissza az elkeseredett képeteket és figyeljetek nagyon, hátha feltűnik valaki.

-          Damonnak igaza van. – állt mellém Bonnie – Viszont a házban örüljetek és hangoskodjatok ahogy akartok, mert innen nem jut ki semmilyen hang és senki nem is láthat be!

-          Elvarázsoltad a házam? – hápogott Jason.

-          Talán zavar? Cassie is segített.

-          Nem, de azért szólhattatok volna.

-          Épp most szóltam. – forgatta meg a szemét Bonnie.

Este nagy ünneplés volt, eszem-iszom és minden, ami kell. Jason háza teljesen megtelt, nem csak élettel, de emberekkel is. Jeremy és Elena is részt vehettek a buliban, hisz végül is az szöktetés le lett fújva és itt sincsenek nagyobb veszélybe, mint otthon egyedül. Én is megengedtem magamnak pár pohár bourbon-t, de rájöttem, hogy se a társasághoz nincs kedvem, se a korai ünnepléshez, mellesleg pedig a Cassievel való beszélgetés óta csak azon járt a fejem, hogy mit is fogok csinálni Jennel, ha végre itt lesz. Ezt az álmodozást pedig inkább jobb volt, ha senki nem nézte…

            Már csendesültek el az emberek, mikor először világítani, majd csörögni is elkezdett a telefonom. Csak egy számot írt ki.

-          Halló? – kérdeztem és vártam, majd pedig szinte éreztem, ahogy megdobban a szívem.

-          Damon?

-          Jen.

-          Damon, nagy bajban vagyok…

-          Hol vagy?

-          A hajón, a kabinomban. Kint mindenki meghalt… Vérben úszik az egész hajó. Valaki lemészárolt mindenkit, amíg aludtam. Nem tudom, mit csináljak…

-          Hol van, akivel megszöktél?

-          Aaron? Nem tudom… Nem mentem el messzire a szobámtól, nem bírtam… A szobájában nem volt. Csak kerestem egy telefont gyorsan és visszazárkóztam a szobámba.

-          Rendben. Figyelj, tartsd a telefont és úgy menj ki a folyosóra. Mindent mondj el nekem, amit látsz. Meg kéne keresned a fedélzeten a parancsnoki hidat, ahol a kormány van, az iránytű és a térképek. Meg tudod csinálni?

Hallottam, ahogy nagyot nyel, vesz egy mély lélegzetet, majd többet nem szívja be a levegőt.

-          Rendben. – kattant a zár, nyikordult az ajtó, majd meghallottam a lépteit is. Óvatosan és halkan lépkedett. – Minden csupa vér, az emberek arca rémületbe van fagyva… A folyosón négy halott van. A kabin ajtók nyitva mindenhol, de mindegyik üres. Nem hallok magamon kívül mást.

-          Oké. A testekben van vér?

-          Már nincs… A föld viszont úszik benne.

-          Akkor, ha vámpír is volt nem táplálkozni akart. Te nem érzel vérszomjat. – a beszéd miatt sajnos folyamatosa lélegeznie kellett, pedig jó ötlet volt, hogy az elején visszatartotta.

-          Nem. Vagyis de, de tudom kontrollálni. – ott egy csomó hulla és vér, ő mégis nyugodtan beszélget. Mást nem is vártam volna a régi Jentől sem. – Felmentem egy szintet. Ez már közvetlen a fedélzet alatt van.

-          Ott mi a helyzet?

-          Még több hulla… Sok a hálókba kapaszkodva lóg még mindig. Néhány még mindig fogja a fegyverét.

-          Milyen fegyverek?

-          Kések és bicskák leginkább.

-          Vegyél magadhoz egyet, hátha…

-          Sajnálom… - motyogta, de nem hiszem, hogy nekem. Talán az embernek, akinek a kezéből kivett egy kést. – Felmegyek a fedélzetre.

-          Jen.

-          Igen?

-          Át tudsz változni?

-          Mivé?

-          Mondjuk madárrá… Próbáltad már?

-          Még nem.

-          Ha úgy alakul, akkor ne habozz! Láttam, mikor életedben először átváltoztál. Egy szempillantás alatt képes vagy rá.

-          Akkor se tudnám, merre induljak.

-          Ezért keressük a térképet és az iránytűt. Ha megvan az irány, már vagy elkormányzod a hajót, vagy el tudsz repülni, vagy pedig én talállak meg.

-          Rendben. A fedélzeten is vannak halottak… Egy mentőcsónak sem hiányzik. Megvan a kapitány.

-          Él?

-          Nem.

-          Keresd meg a fedélzet legmagasabb pontját. Ott kell lennie a kormánynak, valahol a hajó farában…

-          Van egy üveges helység. Biztos ott van.

-          Akkor menj oda, de figyelj, aki ezt csinálta, még a hajón lehet.

-          Tudom. Aaront még nem láttam…

-          Lehet, hogy ő tette?

-          Nem tudom. De bíztam benne… Szerintem ha ő volt, biztos nem jókedvében csinálta.

-          Hát akkor?

-          Fogalmam sincs. Most bemegyek. Igen, itt van a kormány és az iránytű… Azt mutatja, hogy épp észak-nyugat felé tartunk.

-          Látsz térképet?

-          Igen.

-          Van rajta valami jelzés?

-          Van, egy kis piros gombostű.

-          Jó, akkor keresd meg, kell lennie egy füzetnek valahol, ahol fel van jegyezve az utolsó hely bejelölésének ideje. Abból ki tudjuk számolni, hol vagy most.

-          Keresem… Keresem - hallottam, hogy pakol, csörög-zörög, majd egyszer csak egy férfi hangot hallottam.

-          Ezt keresed?

-          Aaron… - majd egy hatalmas koppanást hallottam, biztos a telefont dobta a földre, de a vonal nem szakadt meg szerencsére.

-          JEN! – kiabáltam a telefonba, de nem válaszolt, viszont a dulakodás hangjai egyértelműek voltak. – JEN! – próbáltam megint és erre már az egész ház népe a szobámba tolult.

/Jen/

            Elmondhatatlan érzés volt, mikor Damon hangját végre meghallottam a telefonban. Egy percre elfelejtettem, hogy miért is hívom, és hogy mi van az ajtó túloldalán. Ha nem mondja mit csináljak, talán semmi nem jut eszembe, de ahogy beszélt, meggyőzött róla, hogy nincs mitől félnem, ha ő velem van és pontosan tudja mit kell csinálnom. Mentem és szlalomoztam a halottak közt, mert azt kérte, kicsavartam egy ember hideg ujjai közül az utolsó reményét, a fegyverét és felmentem a nyílt fedélzetre a biztonságos kis zugomból is. Már kézzelfoghatónak hittem az esélyt, hogy megtudom hol vagyok, hogy merre kell mennem, de sajnos ebbe szólt közbe valaki, akit egyszerre akartam is meg nem is megtalálni.

            Aaron állt a kormány mellett, egy keményfedeles füzettel a kezében és eltorzult arccal vigyorgott. A keze, a ruhája, a szája, mindene tiszta vér volt. A telefon kiesett a kezemből, ahogy az övéből is a füzet, mikor nekem ugrott. Nem voltam hülye, kinyitottam az elmém és igyekeztem hallani a gondolataim, de ennyire furcsa dolgot én még sosem hallottam.

            Két gondolata volt, két fele, ami egymással vitatkozott. Leegyszerűsítve egy jó és egy rossz. Én igyekeztem kihallani azt, hogy mi lesz a következő lépése, hogy ne sebesüljek meg se én, se ő, de nem tudta figyelmen kívül hagyni a párbeszédet sem, amit magába folytatott le. Aaron egyik fele ellenállt, a másik fele pedig olyan volt, mint egy parancsokat teljesítő katona. A parancsok hangját nem hallottam, csak ha még tovább merültem Aaron elméjében… A felismerés mellbevágó volt, nem csak a tudás miatt, de szó szerint is, mert egy pillanatig döbbentem csak meg, és ő ennyi idő alatt könnyedén elkapott és a földhöz vágott, hassal előre.

            Aaron egyik felét irányítja egy boszorkány, egy boszorkány, aki Haraldot szolgálja. Olyan erős igét használnak rajta, aminek nem tud ellenállni, és amit ha megtörnek, Aaron egyik felét is magával viszi a túlvilágra, és ő megszűnik jelenlegi valójában élni. Csupán egy üres test maradna, ami nem képes másra, csak a vegetatív működésre…

            Nem tudtam mit tegyek, de ő látszólag nem akart mást, csak engem mozgásképtelenné tenni. De ezt nem adhattam meg neki… Összeszedtem minden erőm, és ahogy hanyatt vágódtam, Aaront minden erőmmel a falnak löktem. Hálát adtam a sok eszemnek, hogy nem csak a kést szedtem össze, hanem egy kötelet is, mert így a félig még ájult Aaront hatástalanná tudtam tenni. Ahogy elterült a földön és próbált a csomókból kivergődni, én fáradtan dőltem neki a falnak mellette.

-          JEN! – hallottam meg valahonnan Damon hangját…

A telefon becsúszott egy szekrény alá, de az ujjam hegyével még épp elértem.

-          Jól vagyok.