Hetedik fejezet – Egy másik vérvonal

Sziasztok!

Először is bocsi a hosszú várakozásért, de jobban szét vagyok esve, mint hittem! Tényleg. Szóval előre is bocsi a hibákért és a hülyeségekért, egyszer kárpótollak majd titeket az ilyen gyenge fejezetekért ígérem.. :/ Nagyon örülnék megint annyi kommentnek, mint a múltkor, talán találnék a szavaitokban kapaszkodókat, hogy összeszedjem magam.. :( 

Aztán szeretném megköszönni, hogy az idei évet az 5000-es látogatottsággal kezdtük! :D Most lesz 18-án, hogy egy éve írok, szóval akkor egy kicsit több rizsára számíthattok, mert muszáj kiérzelegnem magam. xD

Nincs is most többre időm, jó olvasást azért és a következőfejezet remélhetőleg terv szerint, vasárnap jön! 

Pusssz nektek!

/Damon/

            Amikor Jason belépett az ajtón, minden érzékszervemmel azt figyeltem, hogy fog reagálni a lány láttán. Felismeri? Elcsodálkozik? Megrémül? Vagy semmi sem történik? Cassie hangot adott a felismerésének, miszerint ő Jason, de már nem tudtam megmondani, hogy ezt honnan vette. Megérezte? Ismerik már egymást? De ha ismerik, akkor miért kérdezte meg mindenki másnál is, hogy ő-e Jason? Vagy csak jó matekból és logikusan számolta a már a házban lévő szerzeteket és innen tudta, hogy már csak egy valaki hiányzik és az lesz Jason? Kérdések, kérdések hátán.

            Jason arcára csupán értetlenség ült ki a lány láttán, tehát nem valószínű, hogy ismerik egymást. Egy lehetőség kizárva.

-          Jason ő itt Cassie Conant. – vártam, hátha majd a névre reagál valamit, de nem.

Csak Cassie lépett közelebb, Jason nem.

-          És ki vagy Cassie Conant? – kérdezte Jason továbbra is az előszobában állva.

-          Alakváltó, mint te.

Már nagyon rég ki akarhatta mondani ezt. Olyan volt ránézésre, mint aki végre célba ért és megpihenhet, de Jasonnél pont ellenkező volt a kiváltott hatás.

-          Az nem létezik. Nincs több alakváltó csak én és Jen! Hazudsz. – a végét szinte már csak sziszegte. Nem értettem mire húzta fel így magát, de Cassie látszólag nem vette magára.

Egyetlen szempillantás alatt változott át egy hiúzzá, majd tért vissza az emberi alakjába.

-          Nem hazudik. – jelentette ki Bonnie, aki ügyesen a két alakváltó közé helyezkedett. – Cassie alakváltó, bár én is kételkedtem benne, míg meg nem fogtam a kezét.

-          Ő is a rokonom? – kérdezte Jason.

Érdekes lenne, bár simán meglehet. Ez a lány a szőke hajával, a nem túl magas termetével és az alakváltással együtt eléggé hasonlít Jasonre.

-          Szerintem nem. – cáfolta meg rögtön Bonnie. – Szerintem ő egy teljesen más vérvonal tagja, teljesen más tulajdonságokkal.

Meglepett és értetlen morajlás futott végig az összegyűlteken, de mielőtt megszülethettek volna az első kérdések, Bonnie tett fel egyet Cassienek.

-          Hogyan találtál rá Jasonre?

-          Éreztem, hogy itt van.

-          Ezt hogy érted? – kérdezte Jason, miközben feltűnés nélkül a levegőbe szimatolt. De közel sem járt az igazsághoz.

-          Amióta megszülettem, apámmal éltem egy erdőbe, nagyon messze innen, Dél-Amerikában, egy szigeten. Ő tanított meg nekem mindent, amit csak tudott. Egész életemben nem találkoztam más emberekkel, csak vele, pedig mindig kértem, hogy vigyen el oda, ahova a szívem húz, de ő mindig csak azt mondta, még nem állok készen. Nem egészen két hónapja meghalt én pedig elindultam arra, amerre a gondolataim vittek.

-          Ezt hogy érted? – kérdezte kíváncsian Bonnie.

-          Ha hátat fordítottam annak az iránynak, ami vonzott, az fizikai fájdalmakat okozott. Zúgott a fejem és rossz érzések kavarogtak bennem, így hamar elfogadtam, hogy nem mondhatok nemet. Amikor átértem Mexikón, akkor értettem meg, hogy egy másik alakváltót keresek. Nem tudom honnan tudtam, csak tudtam. Aztán már itt voltam a közelben, amikor már nem csak egy felé húzott az érzés. Azt hittem megbolondultam, vagy elmozdult az, akit meg kell találnom, de ezek szerint nem, csak létezik még egy alakváltó.

Jasonnel rögtön egymásra néztünk. Ezek szerint Cassie érzi az alakváltókat, bárhol is legyenek, de csak akkor, ha tudják használni a képességeiket! Szóval Jen rájött, ki is ő valójában.

-          Bonnie, meg kell próbálnunk az álmos dolgot megint! – de ő lepisszegett. Hát azt hittem menten a falhoz csapom, de mint aki megérezte, gyorsan elmagyarázta.

-          Hagyj még neki egy kis időt. És lehet, hogy nem is kell kockára tenned magad… - sandított vissza Cassiere.

Hát persze! Én hülye! Ha érzi az alakváltókat, érzi Jent, szóval csak követnünk kell a kis fura érzéseit és elvezet minket a helyre, ahol fogva tartják, ráadásul két alakváltóval még jobbak az esélyeink!

-          Van még valamilyen képességed? – kérdezte Jason, magához képest már egész nyugodt hangon. Cassie nem igazán értette.

-          Nem tudom, nincs. – de mielőtt jobban belemehettek volna a kérdez felelekbe, Bonnie osztott meg velünk valami nagyon érdekeset.

-          Szerintem családonként változnak a plusz képességek. Nálatok Jason, ott van az, amit Jen tud és amit szerintem te is tudnál, ha jobban próbálkoznál. Cassienél, pedig bármilyen furcsa, olyan erőt érzek, mint a boszorkányoknál. – mindenki hangot adott a meglepődésének, még Cassie is. – Nem olyan, mint egyrendes boszorkány, biztos, hogy nem az, de olyan képességei lehetnek, mint az, hogy tudja merre vannak más, hozzá hasonlóak. De lehet, hogy képes a jövőbe látni, vagy ha részt vesz egy varázslatban, megsokszorosítja a körben lévők erejét… Nem tudom pontosan, de érdemes lenne kideríteni, ha ő is benne van.

Minden szem Cassiere szegeződött, aki jobban meg volt döbbenve, mint a többiek a szobában. Ránézett Bonniera, Jasonre, majd végül rám, mintha tanácsot várna. Nem is tudom miért, de bólintottam egyet, mire Cassie is.

-          Rendben, derítsük ki.

Mindenkit felvillanyozott az, hogy Cassieben egy új, erős szövetséges reménye ébredt

fel. Az emberek pusmogva szétszéledtek és mi négyen maradtunk csak a nappaliban, Bonnie, Cassie, Jason és én.

-          Tudtok egy helyet, ahol lakhatok, amíg itt vagyok?

-          Maradj itt. – mondtuk egyszerre Jasonnel, amiből egy kicsit furán jöttünk ki. Bonnie megforgatta a szemét és távozott.

Hárman maradtunk.

-          Ki az a Jen? – kérdezte Cassie. A név hallatára is beugrott egy csomó kép és emlék Jenről, amik közt szívesen időztem, így Jason válaszolt.

-          A húgom.

-          És még? – kérdezte Cassie. A megérzései tényleg jók lehetnek.

-          Damon barátnője. – talán most először hallottam ezt komolyan az ő szájából.

-          És még?

-          Alakváltó, mint mi és vámpír is, mint Damon. – erre kicsit meghökkent a lány.

-          Akkor erről beszélt Bonnie? Ez van a ti családotokban?

-          Nem, Jent én gyógyítottam meg a véremmel, ami még a szervezetében volt, mikor egy másik vámpír megölte és elrabolta. – válaszoltam én, aztán kivontam magam a beszélgetés alól.

Újra láttam a küzdelmet, Katherine mellett Jent, amint Harald közbelép és mindkettejüket megöli. Megint mardosni kezdett a bűntudat, hogy az egész az én hibám. Kimentem a ház elé és leültem a lépcsőre, de innen is tisztán hallottam Jason és Cassie beszélgetését.

-          Megölte? De… Mi? Akkor hogyan érzem?

-          Úgy válhat valaki vámpírrá, ha vámpír vért iszik, azzal a szervezetében meghal, majd amikor feléled, ember vért iszik. Ez történt Jennel is.

-          De akkor mi az a különleges képesség, amiről Bonnie beszélt?

-          Azt majd inkább holnap mondom el… Gyere, megmutatom a szobád.

Tovább nem figyeltem, inkább meglátogattam a legközelebbi kórház raktárát, majd beültem a Grillbe.

/Jennifer/

            Rettentő sokáig autókáztunk és csak nagy ritkán érintettünk más városokat. Megállni, csak akkor álltunk meg, ha tankolni kellett. Nagyon szívesen körülnéztem volna mindenhol, ahol jártunk, de ha Harald nem szállt ki a kocsiból én sem. Akkor már nem tűnt olyan fontosnak. Liz végig feszült és hallgatag volt mellettem. Egy ideig kibírtam, hogy csendbe maradjak, és ne próbáljak meg vele kibékülni, de aztán feladtam.

-          Sajnálom, hogy átvertelek. – suttogtam halkan, hátha nem halja meg Harald és a másik srác, akik most épp a benzinkannákkal tevékenykedtek.

Nem igazán értettem miért kell magunkkal plusz benzint vinni, de nem kérdeztem meg.

-          Folytasd… - csak ennyit reagált, de legalább válaszolt!

-          Utálom, mikor titkolóznak előttem, és ahogy előjött ez a képességem, rögtön a kíváncsiságom került előtérbe. Én nem akartam rosszat.

-          Lehet, hogy nem akarsz rosszat, de mindent elrontasz! – ezt olyan dühvel mondta, ami nem volt jellemző rá. – Azzal, hogy idejöttél már minden elindult a lejtőn. Amikor pedig képtelennek mutatkoztál egy büdös korcs megölésére, akkor hittem, hogy a lejtő alján vagyok, de tévedtem… Most már alakváltó is vagy és nem tudom miért, de ez nagyon izgatja Haraldot, ne hogy azt hidd, hogy nem vettem észre! De őt nem fogod megkapni és ő is rá fog jönni, hogy ha testben nem is, de lélekben gyenge vagy.

Megleptek a szavai. Én azt hittem, hogy mi ketten egyfajta barátok lettünk, de ezek szerint hatalmasat tévedtem.

            Visszatértek a kocsiba a többiek is és tovább indultunk, talán még nyomasztóbb csendben, mint azelőtt. Mereven néztem ki az alakon és figyeltem az elsuhanó tájat. Pár óra múlva feltűnt, hogy egy dimbes-dombos vidéken járunk, ahol ameddig a szem ellát, semmi más nincs, csak erdő. Az egyik magaslatról lélegzetelállító volt a kilátás. Hatalmas terület, ami csak egyetlen nyomát viselte az embernek, azt az utat, amin épp haladtunk. Ki szerettem volna szállni és szaladni a fák között, még akkor is, ha itt kell hagynom mindenkit a kocsiban, Haraldot is… Már elindult a kezem az ajtónyitó felé és azt sem érdekelt, hogy közel 140-el száguldottunk, indulni akartam. De elfogott egy tekintet.

-          Mindennél jobban velem akarsz maradi. – szuggerált Harald tekintete, de most nem éreztem rögtön a hatását.

-          Akkor gyere velem… - csúszott ki a számon, mire a keze szorosan átfogta a nyakam és még egyszer elismételte:

-          Mindennél jobban velem akarsz maradni. – nem néztem többé ki az ablakon, csak az ülés háttámláját bámultam, amiben Harald ült.

Akár hányszor a tükörbe tévedt a tekintete, az enyém már ott volt, hisz szomjaztam az összes ilyen pillanatot.

            Néha hallottam Liz morgását, de most nem hatott a lelkiismeretemre, csak a kíváncsiságomra. Képtelen voltam megállni, hogy ne hallgassam meg, mire gondol. Nem kellett erőlködnöm, csupán hagynom és elengednem magam és azonnal meghallottam a hangját.

-          Nem hiszem el, hogy képes erre, így, itt az orrom előtt! Mintha az-az együtt töltött 270 év, meg se történt volna! Mi a fenéért csak vele törődik? Mert erős? Mert azért biztos nem, mert olyan szép… Cöhh, a nyomomba sem ér. Harald azt mondta, mikor találkoztunk, hogy nálam szebbet nem látott még, és hogy engem keres már 540 éve! Tessék, mennyi is most? 809 vagy 810 éves és erre így megbolondítja egy alig 18-19 éves lány? Kinézetre én is annyi vagyok, tudom, de csak kéne, hogy számítson, hogy ő összesen egy tizedét se élte le az én életemnek! Valamit tennem kell, hogy visszaszerezzem őt… Azt pedig semmiképp nem engedhetem, hogy ezek ketten lefeküdjenek egymással. Harald 270 éve nem volt más nővel, mint velem és ez nem most fog megváltozni!

Épp elég volt ennyit hallanom. Liz nem több mint féltékeny, pedig erre semmi oka. Újra a visszapillantó tükörbe pillantottam, ahol már várt Harald tekintete. Vagy lehet, hogy mégis van…?

/Jason/

            Már órák óta nem tudok elaludni… Egyszerűen képtelen vagyok kikapcsolni az agyamat. Állandóan azon jár az agyam, hogy van még egy alakváltó! Nem én vagyok az utolsó élő. Damon jóvoltából mostantól az örökkévalóságig lesz egy alakváltó, de ő bármennyire is fáj, már nem élő…

            Kár volt Damonra gondolni, mert azonnal láttam magam előtt, ahogy azok ketten ma egymásra néztek. Nem, nem teheti meg, hogy még egy alakváltót megbolondítson és átváltoztasson, ráadásul nem csalhatja meg a húgomat!

            Feladtam, hogy ma elaludjak, így inkább kinyitottam az ablakot és úgy döntöttem kipróbálok egy új alakot. Erősen koncentráltam egy denevérre, majd a pillanat tört része alatt át is alakultam azzá és gyorsan kirepültem az éjszakába.