Nyolcadik fejezet – Erő (1.rész)

Sziasztok!

Na, itt vagyok megint! :D Egész pontosan nem? 9:30, tök jó időben. Nem is tudom mi van velem mostanában.. Megtáltosodtam. xD Lehet, hogy sikerült végre magam összeszedni. ^^ A fejezethez nem fűzök hozzá sokat, csak annyit, hogy nem véletlenül lesz két részes az Erő c. fejezet, mert nem csak egy ember erejéről lesz szó.. ;) A kommentekhez annyit fűznék, hogy köszönöm a 4 rendszeres megjegyzést írómnak, hogy vannak nekem, és nagyon várom, hogy most mit fognak írni, és köszönöm Reginának az 5 kommentet, mert (utáááálom a páros számokat!) és ő nem hagyta, hogy 4 kommenttel hozzam a következő részt és nagyon remélem, hogy ő is rendszeresen biztat majd engem! :)) 

Azt hiszem most ennyi, jó olvasást és a jövő héten, hét közben még jelentkezem majd egy kis szösszenettel! Pusssz <3

Három napig utaztunk megállás nélkül. Már az idegeimre ment a hallgatás és a beszélgetés is. Nem tudtam úgy beszélgetni, hogy tudtam, minden szó, ami elhangzik hazugság. Harald és Liz is beszélgetett, mint két normális ember, csak közbe tisztában voltam vele, hogy mindketten árgus szemekkel figyelik a reakcióimat, ki ezért, ki azért. Az már csak mellékes, hogy feltűnően elbeszéltek egymás mellett, ráadásul csupa hazugságot. Gondolkodtam rajta, hogy megpróbálok elszökni, de Ő, mintha minden alkalommal megérezte volna, csak rám nézett és én úgy éreztem, hogy ha elmegyek, abba belepusztulok.

            De volt egy másik, egy még furcsább érzésem. A bűntudaté, ami úgy tűnt, teljesen ok nélkül van jelen bennem. Bűntudatot éreztem, de nem tudtam meghatározni, hogy mi miatt és azt sem, hogy ki felé… Valakinek fájdalmat okozok valamivel? Egyedül Lizre gondoltam volna eddig, ha nem hallom meg a gondolatait, amiből azonnal kiderült, hogy féltékeny és az egész közeledése nem volt több egy nagyon jól előadott színjátéknál.

            Ha Haraldra gondoltam, a fejem fájdult meg, ha pedig a bűntudatomat engedtem eluralkodni magam felett, akkor pedig az a hely sajgott, ahol valaha a szívem dobogott. Ebben a rohadt kocsiban nem tudtam mást csinálni, mint egyszer az egyikkel, egyszer a másikkal küzdeni és harcolni. Ha ember lennék, már rég elmegyógyintézetbe zártak volna.

            Belement a szemembe egy szempilla, amit nem tudtam kiszedni, ezért elkértem Liz tükrét, hogy azt használva szedjem ki a kellemetlen szúrást okozó kis vackot, de ahogy a tükörbe néztem, furcsa dolgot éreztem. Bizsergő érzés futott át rajtam… Azt hittem Harald csinál velem valamit, de nem, viszont Haraldra gondolva beugrott a mély barna szeme és abban a pillanatban, a tükörben lévő tekintetem átváltozott az ő tekintetévé. Nehezemre esett tettetni, hogy nem történt semmi, még akkor is, mikor elmúlt az érzés és én újra magamat láttam. Tudtam, láttam, éreztem, tagadhatatlan, hogy valamit csináltam, de mit és hogyan? Megváltoztattam a saját kinézetemet? Tudom, hogy alakváltónak lenni, valami ilyesmit jelent, de még nem tapasztaltam soha ehhez foghatót. Csak az a baj, hogy ezt hazugságnak éreztem… Persze, hogy hazugság, hisz a vámpírságom előtt alakváltó voltam, csak nem emlékszem!

            Visszaadtam a tükröt Liznek, aki az egészből nem vett észre semmit, majd megláttam Haraldot a tükörbe. Egy ártatlan mosolyt próbáltam az arcomra varázsolni, de nem arattam teljes győzelmet az arcizmaim felett, így csak egy apró szájrándulásra futotta. Egyszer csak lefordultunk az aszfaltozott úrtól egy földútra és mélyen behajtottunk az erdőbe. Mindenütt fák voltak és szinte az eget sem láttam a hatalmas zöld óriások felett. Nappal volt, mégis a fák alatt, a földön szinte olyan sötét volt, mint éjjel. Talán itt majd ki tudok menni a szabadba nappal is?

            Nemsokára ritkulni kezdett a növényzet, míg nem végül egy egész tisztásra nem értünk, aminek a közepén egy ház állt. Közel sem volt akkora, mint a kastély, amiben eddig laktunk, de a kocsinál jóval nagyobb és jelenleg más nem érdekel. Mivel viszont egy tisztáson állt a ház, tévedtem a nappali sétákkal kapcsolatban. Bár felhős volt az ég, mégis rám kellett teríteni egy takarót, míg be nem értem a ház tornácára. Azt tudtam, hogy észak felé haladunk, de arról nem volt még ötletem sem, hogy mekkora utat tehettünk meg, vagy hogy melyik országba vagyunk. Csak egy biztos, felhős, erdős és hideg. Még a leheletem is látszik.

-         A szobád az emeleten van, jobbra a második ajtó. A holmidat már ott találod. Pihenj, szólunk, ha elkezdjük a gyakorlást.

Nem vitatkoztam, örültem a magánynak, a térnek és a csöndnek végre valahára. Nem tudom, hogyan lehet kikapcsolni ezt a gondolatolvasás dolgot. Amióta elkezdődött, állandóan vagy hallok valakit, vagy késztetést érzek arra, hogy halljak. Egy dolgot sikerült eddig kitapasztalni, hogy ha többen vannak, akkor hogyan tudok csak egy valakire figyelni. Az ablakon be volt húzva a függöny, de nem mertem elhúzni. A kastélyban az üveg olyan volt, hogy egy vámpír is nyugodtan élvezhette mögüle a napfényt, de itt, itt nem hiszem, hogy fáradoztak volna ilyesmivel. A szobában nem volt semmi különleges. Egy ágy, egy asztal és egy szék, egy szekrény és hála az égnek, külön fürdőszoba. A csomagom tényleg itt várt rám, az ágy végébe téve várta, hogy kipakoljam. Nem baj, várhat még egy keveset…

/Damon/

            Elég lassan telt el az éjszaka, de ahogy figyeltem nem csak nekem. Nem tudom, hány denevér él a környéken, de elég furcsa, hogy egy, éppen Jason szobájában szállt meg, majd akkor repült ki tőle, mikor lekapcsolta a villanyt. Megértem, hogy egyedül akar kicsit lenni…

-         De miért pont denevér? – kérdeztem magamtól, de csak nevetni tudtam a helyzet morbiditásán.

Jason, nagy vámpír ellenes, erre pont azzá az állattá változik, amit a sok buta ember gyakran azonosít a vámpírokkal. Mondjuk annyiból tényleg érdekes lények, hogy emlősök, mégis repülnek, és abban hasonlítanak is, hogy nagyon jó a hallásuk, meg van egy-két olyan fajtája, ami vért is szív, de semmi több.

            Hallgatóztam egy kicsit a házban, de az új lány, Cassie felől nem hallottam semmilyen zajt. Talán már ő is alszik. Nem akartam kockáztatni, inkább leültem a nappaliba egy üveggel a kedvenc italomból és figyeltem, de egész éjjel nem történt más, mint hogy Jason hazajött és ő is lefeküdt aludni egy keveset. Reggel a házat Elena verte fel…

-         Jó reggelt! – mosolygott Stefan elégedett oldalán, majd mielőtt bármit mondhattam volna a konyhába ment és a zajokból ítélve neki látott reggelit készíteni.

-         Minden rendben volt? – kérdezte Stefan, a plafonra pillantva. Nem mintha nem tudnám, hogy ki miatt kérdezi.

-         Olyan csendes volt az éj, mint egy temetőben.

-         De mindenki él még?

-         Ajj, Stefan, veled nem lehet kora reggel viccelődni?

Inkább én is kimentem Elena után a konyhába, de még az ajtóból visszaszóltam.

-         Megyek, harapok valamit… - kacsintottam, majd eltűntem az ajtó mögött.

Sajnos nem vette be, nem rohant utánam. Pedig megnéztem volna az arcát! Ezek szerint mégis humorérzékénél van…

            A hűtőhöz mentem, kivettem egy tasak vért, kicsit megmelegítettem a mikróban, majd egy pohárba öntöttem közel a felét és egy húzásra kiittam. Egy nagyot csettintettem a nyelvemmel és jólesően sóhajtottam, csak Elena kedvéért, majd kitöltöttem a maradékot is, és visszamentem a nappaliba. Elővettem a zsebemből egy kis fiola vasfüvet, az utolsó adagot, amim volt és beletöltöttem a vérbe, majd a keveréket is megittam. Marni mart, de már nem annyira, mint az elején.

            Közben nyílt az ajtó és belépett rajta Bonnie.

-         Cassie ébren van már?

-         Neked is szép jó reggelt Bonnie.

-         Ne most kezd el az udvariaskodást Damon, egyébként sem illik hozzád és még a cinizmus is süt rólad. Szóval?

-         Még nem jött le.

-         Rendben. Lehívom, beszélnünk kell. – egy ásítással zárta le a mondatot.

-         Te sem aludhattál valami sokat… - néztem végig a gyűrött arcán és a karikás szemein.

Gondoltam Jasonnek sem ártana jelen lennie, ezért felbaktattam a szobájába és gondoskodtam róla, hogy kidobja őt magából az ágy. Hangos koppanással ért földet, majd úgy felugrott, mintha nem is aludt volna. Amikor meglátta, hogy az ágya mellett állok, vagyis az üres ágykeret mellett, mert hát matracostul volt a legegyszerűbb őt kidobni az ágyból, erősen elgondolkodhatott rajta, hogy megpróbáljon-e megölni, vagy sem.

-         Gyerünk, dolgunk van. Bonnie jött információkkal. Egyébként is, aki este nagy legény, nappal is legyen az!

Aztán ott is hagytam, dühösen a szobája közepén. Cassie se volt még lent, csupán Elena ügyködésének kezdett szaga lenni. Inkább megnéztem, mit csinál, mielőtt leégeti a házat.

            Meg sem lepődtem, hogy túlvállalta magát és egyszerre próbált 4 tűzhelyen sütni-főzni, természetesen sikertelenül. Megforgattam és elzártam a rántottát, és levettem a tűzről a már majdnem szenes szalonnát, a teljesen elforrt vízből kivettem a virsliket és az utolsó serpenyőben égő olajra rátettem egy már előkészített kenyeret, amiből még lehet fogyasztásra alkalmas bundás kenyér is. Elena közben próbálta a gofrikat kivakarni a gofrisütőből. Egyedül a kávé nem fogott ki rajta, hisz automata gépezet és ha végzett ki is kapcsolja magát.

-         Katasztrófa? – kérdezte kétségbe esett szemekkel.

-         Menthető. – válaszoltam, mire teljesen ledöbbent.

-         Láttam, mind láttuk, hogy megváltoztál, de eddig nem hittem el, hogy tényleg tudsz jó lenni. Még egyedül is…

-         Ne ítélj elhamarkodottan. – kacsintottam rá, direkt örülve, hogy sikerült a lehető leg inkább kétértelműen fogalmaznom és így otthagynom őt a konyhában.

Pont ekkor jött le a lépcsőn Jason és hallottam, hogy mögötte épp nyílik Cassie ajtaja is. A nappaliban már ott várt Stefan és gondolom miután már mindent áramtalanított, Elena is utánam jött.

-         Nos Bonnie, miért kellett ilyen korán felkelnünk? – kérdeztem gúnyosan és nem mellesleg ironikusan, hisz én egy percet sem aludtam, de mindegy.

-         Mert utána néztem, hogy hogyan tudnánk kihasználni Cassie erejét és megtalálni vele Jent.

Azonnal átfordult az álmos, unott hangulat érdeklődővé és feszültté. Bonnie folytatta:

-         Annyi a lényeg, hogy Cassie segítségével megjelöljük egy térképen, hol van Jen, így utána tudunk könnyen menni, nem csak egy érzést kell követni, hanem aránylag pontosan be tudjuk lőni a helyszínt. Cassie, benne lennél ebben? Veszélye nincs igazából.

-         Persze, bármiben szívesen segítek.

-         Rendben, akkor légyszi szóljatok mindenkinek, aki jönne Jent megkeresni, hívjatok ide mindenkit két óra múlva, tehát 11-re. Ezen felül csomagolni kéne. Mindent, amire szükség lehet a harcban és van itthon.

-         Felhívom Alaricot, nála van minden. – szóltam közbe, mert ez a ház már közel kiürült.

-         Oké, akkor itt találkozunk, addig szerezzétek be a szükséges dolgokat. Jason beszélhetnék? – füleltem, hogy halljam, mit beszélnek, de Bonnie nem titkolózott túlságosan.

-         El kéne menned Jen iratait megszerezni. Haza tudjuk hozni a nélkül is, de azokkal egyszerűbb lenne.

-         Persze. - de ahelyett, hogy elindult volna, Cassiehez ment, mondott neki valamit, majd együtt távoztak. Hu-hú…

-         Damon?

-         Hmm? – csináltam úgy, mint aki nem figyelt eddig.

-         Ne felejts el Jennek is bepakolni valami ruhát, ki tudja, hogy tartják őt.

Bólintottam, mert elöntött a düh arra gondolva, hogy talán nem bánnak Jennel jól, hanem valami tömlöcbe kiláncolva tartják fogva. Felmentem a szobámba és pár perc alatt összecsomagoltam neki és magamnak is, majd felhívtam Alaricot.

/Jason/

           

            Az önkormányzatnál hamar hozzájutottam a szükséges papírokhoz, pedig azt hittem, majd az egész napomat kénytelen leszek várakozással eltölteni. Ezért is hívtam el magammal Cassiet, hogy ne unatkozzak, no meg hogy jobban megismerjem és legfőképp, hogy ne hagyjam Damonnal egyedül. De mivel hamar végeztünk, eszembe jutott egy jobb ötlet.

-         Mit szólnál egy kis kiránduláshoz az erdőben? – néztem Cassiere, majd a legközelebbi fákra.

-         Mire gondolsz?

-         Válassz te.

-         Kövess… - futott be a fák közé, majd mikor odaértem már csak egy őzet találtam az ösvényen. Követtem.

Jó volt újra társasággal járni a fákat. Régen mindig ott volt nekem Gabriel, aztán pedig még Jen is, de az utóbbi időkben eléggé egyedül voltam. Igazi felüdülés volt Cassievel versenyezni és teljesen ki tudtam kapcsolni az aggodalmaimat. Sok idő eltelt már az utolsó átélt örömteli pillanatom óta… Azt hittem, ezt nem ronthatja el semmi, de egyszer csak eltűnt a szemem elől Cassie. Visszaváltoztam emberré, hogy jobban körül tudjak nézni.

-         Cassie! Cassie!

-         Itt vagyok! – nagy kő esett le a szívemről, mikor meghallottam a hangját.

Arra fele haladtam, amerről szólt és úgy siettem, ahogy tudtam, de így majdnem én is beleléptem egy vadász csapdába. Akkor már láttam, hogy pár lépéssel arrébb Cassie lába pont egy ilyenbe szorult bele. Azonnal levettem az ingem, hogy amint ki tudtam szabadítani a bokáját, el is köthessem rajta a sebet. Nehezen lehetett csak szétfeszíteni a rozsdás vasszerkezetet, de mikor sikerült, akkor sem könnyebbülhettem meg. Cassie már teljesen elfehéredett, a lábából pedig csak úgy ömlött a vér. Amilyen erősen csak tudtam, rákötöttem az inget, majd a karomba vettem és futni kezdtem a ház felé.

            Nagyon messze volt, de nem engedtem meg magamnak, hogy elfáradjak.

-         Cassie. Nem hagyhatsz itt hallod!? Cassie, nézz rám! Ne csukd be a szemed! Cassie! – amikor már láttam a házat elkiáltottam magam, hátha meghallja – Damon!