Kilencedik fejezet – Erő (2. rész)

Sziasztok!
Remélem jobban telik a hétvégétek mint az enyém, de nem panaszkodni jöttem... :) Itt a következő fejezet, az Erő második része. Remélem megértitek miért mindkét résznek ez lett a címe, de ha nem, írjátok meg bátran kommentbe és a legközelebbi fejezet elején válaszolok rá.
Nem is fűzök ide többet, nagyon köszönöm a kommenteket az előzőhöz, és remélem megint összejön 6-7 db. (a héééétnek nagyon örülnék, mert az egyik kedvenc számom, és ugye páratlan, ami meg egyébként is a kedvenc. xD *.* )
Jó olvasást és további szép vasárnapot! Pusssz <3

/Damon/                    

           

            Alaric teljesen felébredt a hírtől, amivel letámadtam a telefonba és alig fél óra alatt át is ért Jason házába minden felszerelésével. A vasfüves bombák készítését inkább rábíztam, én csak pár fiolányi kivonatot tettem be magamnak a táskámba. Kimentem a ház mögé, hogy hozzak még fát, amiből karókat lehet készíteni, mert egyedül csak ebből volt hiány Ricknél. Megszámoltuk, hogy mindenkinek jut valami fegyver, amennyiben Elena és Jeremy itthon marad és csak Caroline, Bonnie, Alarick, Jason, Stefan, én és Cassie megyünk. Találtam vagy 5 nagyobb és legalább kétszer annyi kisebb, megfelelő ágat és indultam is befelé kihegyezni őket, mikor egyszer csak a nevemet kiáltotta valaki. Letettem a fákat a földre és a hang felé futottam.

            Jason térdelt pár száz méterre a háztól a hófehér Cassievel a karjában. Hirtelen azt hittem meghalt és összeomlott bennem minden, de ahogy közelebb mentem meghallottam, hogy nem csak Jason szíve ver. A hangos dübörgés mögött ott volt még egy halk, lassú ritmus is. Nem vártam Jason engedélyére, azonnal megharaptam a saját csuklóm és belekényszerítettem a vérem Cassie szájába. Pár pillanatig azt hittem nem nyeli majd le, de megtette. Hagytam, hagy igyon még pár kortyot, aztán elvettem a kezem, amin már be is gyógyult a sérülés.

            Kivettem Jason kezéből Cassiet és befutottam vele a házba és letettem a nappaliban a kanapéra. Alaric meglepődve fordult hátra, de még várnia kell a magyarázatra, ahogy nekem is. Visszafutottam Jasonért is és a tiltakozása ellenére is a hátamra vettem és őt is behoztam a házba. Rick közbe feltalálta magát és hozott be két nagy pohár vizet, amire Jason rá is vetette magát. Cassie még nem volt olyan jól, még mindig nem volt az eszméleténél, de a lábán lévő seb már nem vérzett.

-          Mi történt? – fordult oda Rick Jasonhöz.

-          Átváltoztunk egy kicsit. Az erdőben voltunk. Vadászcsapdába lépett. Elkötöttem a sebét, de mire ideértünk elájult. Jól lesz? – nézett rám ijedt szemekkel.

-          Igen, de vigyáznunk kell, nehogy most haljon meg valamibe. Elég lesz nekünk egy Jen is.

Jason szemeiben láttam a megkönnyebbülést és a tartása is ellazult, majd ahogy hátradöntötte a fejét, ő is elaludt.

            Erre nem lehetett mit mondani. Alarick is visszatért ahhoz, amit csinált, én is és közbe próbáltunk csendben megemészteni, hogy a mentőakció el lesz napolva és még többet kell várnunk Jen hazatértére. Már mindennel elkészültünk, amikor visszaért Stefan, Bonnie és Elena. Mindhárman lesokkolva álltak meg a nappali ajtajában mikor meglátták Cassiet és Jasont.

-          Mi…?

-          Baleset. Cassie vadászcsapdába lépett.

-          Francba. – reagálta Bonnie,

-          Rendbe jön? – kérdezte Elena,

-          És Jason? – tette hozzá Stefan, ráadásul mindhárman egyszerre.

-          Rendbe jön, adtam neki a véremből, Jason meg csak kimerült.

Azzal felálltam és kimentem, mert megint megéheztem, no meg nem volt kedvem még több kérdésre válaszolni és tovább nézni mindenki kétségbeesett és sajnálkozó arcát. Hallottam, ahogy Stefan és Elena távoznak, aztán benézett utánam a konyhába Rick.

-          Elmegyek Bonnieval beszerezni még egy-két dolgot. Figyelsz rájuk ugye?

-          Persze, mindjárt hozom a fonalaimat, hogy tudjak kötögetni mellettük.

-          Én egy sálat kérek. – Alarick csak ennyit fűzött hozzá, majd el is tűztek Bonnieval.

Remélem nem gondolták komolyan, hogy ott fogok ülni mellettük. Inkább lementem a pincébe, hogy keressek néhány kötelet, amit majd beáztathatunk egy kis vasfűbe. Már vagy tíz perce keresgéltem, de még mindig nem találtam semmit, viszont valakinek a lépéseit hallottam a lépcsőn lefele.

            Megfordultam és csak vártam, hogy megtaláljon, aki keres. Gondoltam, hogy valószínűleg Jason ébredt fel, de nem, Cassie kis lábait láttam meg a lépcsőn.

-          Hogy vagy? – kérdeztem, mikor leért.

-          Jól, azt hiszem. – bejött a kuplerájba, amit rendeztem, egészen elém állt.

-          Most egy ideig vigyáznod kell magadra. Kell legalább egy nap, hogy kiürüljön belőled a vérem.

Cassie egyre közelebb jött, már majdnem rajta állt a lábamon.

-          Cassie… Mit csinálsz?

Nem válaszolt, csak még közelebb jött. Próbáltam elhátrálni, de nem sokáig tudtam, mert pár lépés után beleütköztem egy asztalba. Mire visszanéztem az asztalról Cassiere, már annyira szorosan állt előttem, hogy nem csak hallottam, de éreztem is a szívveréseit.

-          Cassie, fejezd be! – megpróbáltam óvatosan lefogni, megfogtam a vállát és igyekeztem nem erőseb tartani, hogy közelebb már ne tudjon jönni, de így a kezeit nem tudtam lefogni.

Lassan felemelte a kezeit és becsúsztatta az ingem alá. Ezt nem teheti… Lefogtam a csuklóit és eltoltam magamtól a kezeit, de így meg már közelebb tudott lépni és hajolni is. Mire észbe kaptam, már csak egy centire volt az arca az enyémtől.

            Kihagyott egy másodpercet az agyam, és majdnem hagytam, hogy megcsókoljon, de szerencsére az utolsó pillanatban észbe kaptam és elfordítottam arcom, így csak egy puszit kaptam valahová a bal fülem alá. Ahogy elfordultam, megláttam viszont Jasont. Remek…

            A két kezem közé fogtam Cassie arcát, és a szemébe néztem, de nem igéztem meg, csak simán elmagyaráztam neki a dolgokat.

-          Cassie! Ezt te sem gondoltad komolyan, csak azért csináltad, mert ittál a véremből. Valakinél ez vonzalmat vált ki. El fog múlni, viszont aludnod kéne rá egyet, megértetted?

Válaszul csak megint megpróbált megcsókolni. Ezt nem hiszem el, ha muszáj, akkor muszáj. Mélyen a szemébe néztem és most megigéztem.

-          Felmész a szobádba és lefekszel aludni!

Cassie pislogott párat, aztán megfordult és felment a pincelépcsőn. Most kereshetem meg Jasont… Gyűlölök magyarázkodni! Lehet utána se megyek, majd megjön az esze magától is.

            Végül mégis megkerestem. Nem messze a háztól az erdőbe értem utol.

-          Jason, állj meg. Félreértetted.

-          Ugyan mit?

-          Az egészet.

-          Ne röhögtess. Pedig már kezdtem bedőlni…

Nagyon utálom, mikor hazugnak neveznek, pedig kivételesen nem is adtam rá okot. Csak két nagyobb lépés kellett, hogy utolérjem és elkapjam a karjánál, de ahogy hozzáértem megfordult és ütésre lendítette a kezét. Gyors volt, de nem eléggé. Minden ütése elől elhajoltam és lassan belefáradt a próbálkozásba. Miután kiadta magából a dühét, végre elmondhattam, hogy mi is történt.

-          Nem történt semmi, Cassie jött hozzám és csak azért, mert még benne van a vérem. Valakire úgy hat a vérünk, hogy vonzalmat kezdenek érezni.

-          El fog múlni?

-          Persze, mondjuk egy ilyen jóképű példány esetében, mint én, mindig ott van az esély, hogy nem csak a vér volt… - hülyéskedni próbáltam, de nem nagyon tűnt vevőnek rá. – Elküldtem aludni, a szobájában van. Mire felébred talán már jól is lesz.

Nem válaszolt semmit, csak elindult vissza a házba. Viszont bennem még volt egy valami, amit el akartam mondani.

-          Egyébként – álltam be Jason elé, ezzel megállásra kényszerítve őt – sosem tennék olyan dolgot, amivel bántanám Jent. Amióta ismerem, még nézni sem néztem más lányra, és az, hogy most nincs itt, semmit nem változtat a dolgon.

-          Oké, elhiszem. – bólintott, aztán bement a házba.

Még egy kicsit kint maradtam a lépcsőn.

/Jen/

           

            Eltelt jó néhány óra, mire bárki is a szobám felé járt volna, így volt bőven időm arra, hogy a fürdőszoba tükör előtt kipróbáljam, mire vagyok képes. Belenéztem a tükörképem arcába és a szemeimre koncentrálva megint megpróbáltam azt, amit a kocsiban csináltam. Már éreztem magamban valami erőt, valami bizsergést, amiről az-az alkalom jutott eszembe, mikor Liz szemébe nézve egyszer nem az ő tekintetét láttam. Mire észbe kaptam, újra az a szempár meredt rám a tükörből, de ami a legfurcsább volt, hogy lassan az arcom is kezdett megváltozni. Láttam és éreztem, ahogy lassan egy kis borosta nő ki az államon, ahogy egyre rövidebb és sötétebb lett a hajam. Az arcom szép lassan férfias alakot kezdett ölteni… Egyszerre volt hátborzongató, ijesztő, furcsa és csodálatos élmény. Már majdnem összeállt a külsőm, mikor valaki lépéseit hallottam közeledni a folyosón. Gyorsan magamat képzeltem el a fejemben, becsuktam szorosan a szemem és mire kinyitottam újra önmagam voltam. Épp idejében, már nyílt is az ajtó és az a vámpír jött be a szobámba, akinek egyelőre még a nevét se tudtam.

-          Várnak lent.

-          Mi a neved? – látszott rajta, hogy egy kicsit meglepődött a kérdésen.

-          Aaron, de gyere, ne várasd meg Haraldot.

Harald nevére kicsit összébb zsugorodott a gyomrom és a folyamatosan bennem lappangó fejfájás is erősödni kezdett, de Aaron megfogta a karom és elkezdett kihúzni a szobámból. Nem fogott erősen, nem akart bántani, de annyira elég volt, hogy elinduljak. Lementünk a lépcsőn, majd befordultunk egy kis szobába, ami valami könyvtár, vagy dolgozószoba lehetett. Itt már elengedte Aaron a kezem.

-          Csukd be magad után az ajtót. – mondta neki Harald, mikor kihátrált a szobából.

Hátrafordultam, még egyszer ránéztem, nem akartam, hogy egyedül hagyjon… Ő is láthatta, mert némán, a fejében azt suttogta „sajnálom”.

           

/Damon/

            Este még egyszer benézett hozzánk Bonnie, és megbeszéltük vele, hogy másnap reggel folytatjuk majd a tervet, meg kell várnunk, hogy Cassie feje és vére kitisztuljon. Stefan és Rick is átjött még pár táskával, no meg Caroline egy egész bőrönddel. Mire mindenki megfordult az előszobában az akció résztvevői közül, már nem lehetett hova lépni a folyosón.

            Jason, bár azt mondta, felfogta, hogy mi miért történt, mégis inkább amint volt rá lehetőség, felment a szobájába és ki se jött onnan. Én pedig a nappaliban iszogatva töltöttem el újfent az estét. Hegyeztem a karókat, bár már úgy szúrtak, hogy félő volt, hogy a táskát is kilyukasztják csak úgy maguktól, ha megemeljük. Felváltva iszogattam a whiskeyt és a vasfüves vért, közben pedig újra és újra eszembe jutott az, ami a pincébe történt. Ha Jen előtt történik ilyen, nem hogy hagytam volna magam, de még én támadom le a csajt. Visszhangzottak a fejemben Elena szavai: „Láttam, mind láttuk, hogy megváltoztál, de eddig nem hittem el, hogy tényleg tudsz jó lenni.” Hát, hogy őszinte legyek, eddig én sem hittem el teljesen. Most már viszont az a kérdés, hogy örülök-e ennek a változásnak, vagy bánom-e… Ha Jen most itt ülne mellettem, azonnal rávágnám, hogy megérte, viszont így, hogy nincs itt, csak még jobban fáj, és a pokolba kívánom az egész érzelgősséget. De nem lehetek egyszerre a régi és az új Damon, valamelyik mellett ki kell tartanom, de honnan tudjam, hogy melyikkel nyerek? Ha a régit választom, és nem fáj semmi, akkor lehet, hogy Jent veszítem el, még ha meg is találjuk. Ha viszont az új mellett tartok ki, akkor addig fog fájni, míg meg nem leljük Jent. És mi arra a garancia, hogy Jen is a régi lesz? Mi van akkor, ha több igaz abból a hangfelvételből, mint amennyit én elhiszek, és Jen jobban hasonlít a régi énemre, mint az én új énem a régi Jenre?

            Ez egy lehetetlen helyzet. Erre jutottam egy egész éjszakás töprengés végén. Lassan felkelt Jason, megérkezett Bonnie és Caroline is, majd Alarick és Stefan is. Már Cassie is ébren volt, és mikor lejött, láttam rajta, hogy mindenre emlékszik, de már elmúlt a vér hatása, így bánja is az összes dolgot, amit tett. Folyton Jason felé pillantgatott, aki viszont ezt észre sem vette, vagy észre se akarta venni. Hülye.

            Amikor mindenki összegyűlt a nappaliban, Bonnie és Cassie leültek egy térkép két oldalára, megfogták egymás kezét és Bonnie valamit mormolni kezdett. A térképre elhelyezett apró fekete kő egy ideig mozdulatlanul hevert a papír szélén, majd egyszer csak megmozdult és lassan elkezdett Európa felé csúszni. Spanyolország, Olaszország… Egészen Oroszország északi feléig csúszott a kő, majd megállt valahol Moszkva és Szentpétervár között. Ahogy a kő nem mozdult többet, Bonnie abbahagyta a mormolást, kirántotta a kezét Cassieéből és hátrébb lépett, amennyire csak tudott.

-          Mi a baj? – nézett mindenki furcsán Bonniera.

Hisz megvan a hely! Most már csak repülőjegyet kell venni és oda kell utazni. Mit láthatott, amitől így kiborult.

            Látszott Bonnien, hogy ideges, sőt, talán még fél is és nem tudja, mit csináljon. Csak állt a lehető legmesszebb Cassietől és a szemével folyamatosan csak őt figyelte.

-          Bonnie. Mi a baj? – lépett közelebb hozzá Caroline. Bonnie lassan felemelte a kezét és Cassiere mutatott.

-          Mi van Cassievel?

-          Az ereje...

-          Mi van vele? – forgattam meg a szemem.

Bonnie végre elvette a tekintetét Cassieről és rám nézett.

-          Nem akármilyen erő. Ez mágia. Olyan sötét mágia, amilyet még soha nem éreztem. Még csak nem is hallottam róla… - újra Cassiere nézett. – Mi vagy te?