Második fejezet – Tesztek

Sziasztok, jó reggelt!

Ahogy ígértem, itt a második fejezet! :D Nagyon köszönöm a visszajelzéseket, azt a 6 kommentet, mert nem is vártam ennyit. *.* A szavazáson fele-fele arányban szavaztatok arra, hogy válaszoljak és hogy mindegy, ezért, ha valamire úgy érzem kell reagálnom, vagy kérdést tesztek fel, akkor így, a következő fejezet elején válaszolok. 

Most csak annyit mondanék, hogy Lizzy, nem árulom el mi lesz Jen memóriájával, mert az elején ez az egyik legérdekesebb kérdés, Nina Law, remekül összefoglaltad, és örülök, hogy sikerül Killásnak maradnom, azonnal szólj rám, ha megváltoznék! Adri-fancsi, hát neked nagyon örültem is, *.* ne tudd meg! Bocsi, igen, Tylert megöltem, de valakit muszáj volt. De Dean még él... (köszi, hogy emlékeztettél rá, mert majdnem elfelejtettem.. O.o :$) 

A többieknek pedig csak köszönöm, hogy írtatok, mert nagyon biztatóan hatott rám.

Na olvassatok, nem szövegelek tovább. A következőt pedig igyekszem időbe hozni, szülinap és szalagavató ide vagy oda.

Pusssz

            Nyűgösen, de tiszta fejjel ébredtem. Körülnéztem a szobában, ahol úgy tűnik egy egész napot átaludtam. Régies bútorzatú, barokk stílusban berendezett helység, nekem kicsit talán túldíszített… Beugrott egy kép, egy börtönszerű sötét, üres szobából. Nem tudtam hová tenni, hisz ez az én szobám, itt Haraldnál. Libabőrös lettem ettől a névtől, pedig csak gondoltam rá. És hol az-az itt?

„Nem akarod tudni…” Mondta valaki az én hangomon a fejembe, de nem én voltam, mert én igenis akarom tudni! „Nem akarod tudni…” Pillanatok alatt öntött el a düh, és kiugrottam az ágyból, hogy nehogy véletlen összetörjem, ha túl nagyot ütök belé. Mert össze tudnám törni a vámpírerőmmel. Fel alá kezdtem járkálni a puha szőnyegen és megpróbáltam rendbe szedni a gondolataimat, de olyan nehéz feladatnak bizonyult, hogy nem tudtam megoldani. Mintha valaki megpróbálna megakadályozni abban, hogy tisztán gondolkodjak, de peche van.

-          Azért vagyok itt, hogy kiderítsük, mit tudok. – mondtam ki tudattalanul hangosan, de jót tett, hogy nem csak gondoltam, de hallottam is, mert így még jobban kirajzolódtak előttem a fekete foltok a tudatomban.

Mi, vagyis Harald akarja kideríteni mit tudok, mert én vagyok az első alakváltó vámpír. Megvilágosodtam. Nem került semmi a helyére a fejemben és nem világosodtak ki a sötét foltok, de legalább tudtam miért. Harald megigézett. Tehát vagy én gyengültem el, vagy az ősök erősebbek ennyivel, remek. Viszont amíg nem tiszta a fejem nem fogok tudni átváltozni… Ez most akkor kinek is pech?

            Egyszer csak kopogtattak az ajtómon.

-          Igen?

Egy fiatal lány lépett be a szobába, igencsak hiányos öltözetben, besétált a szoba közepéig, majd egy szó nélkül megállt. Végig a földet bámulta.

-          Segíthetek valamiben? – kérdeztem, és erre már végre hajlandó volt válaszolni.

-          A kisasszonynak küldtek. – kicsit furcsa volt ez a mondat, nem is igazán értettem, míg nem felemelte a fejét és látható váltak a nyakán lévő sebhelyek. – A kisasszonyhoz jöttem. Reggeli.

Majd elővett a valahonnan egy kést és még mielőtt tiltakozhattam volna, felvágta vele a saját karját. Azonnal elöntötte a testemet a forróság és az a szorongató érzés. Kapart a torkom és a fejfájást alig érezve ugrottak elő a szemfogaim is. A lány pedig csak állt előttem előre nyújtott karral, amiről sűrű cseppekben hullott le a szép szőnyegre a vér. Sokáig nem bírtam levenni a tekintetem az erősen vérző sebről, és azt sem tudom, hogyan álltam meg, hogy ne teperjem le és öljem meg azonnal. Éreztem, hogy akarom, szükségem van rá, kell, de mégsem, egy másik részem tiltakozott az ellen, hogy öljek, még ha az áldozat maga kínálja fel magát. Egy nagyon gyors mozdulattal fordítottam neki hátat és mentem a legközelebbi ablakhoz. A hűs üvegnek döntöttem a homlokom és próbáltam visszaszívni magamba az ösztönös állati ént, ami mindennél erősebben ki akart törni. Már majdnem sikerült, mikor megzavart egy hang, a szobába belépő harmadik ember lépteinek zaja. Nem tudtam elrejteni a vámpír felem, de még az ablak mellett álltam, mikor megfordultam.

-          Elsőre nagyon jó. – mosolygott Harald a lány mellett, akit már itatott is a saját vérével, így a mély seb már nem vérzett tovább. – Elmehetsz. – mondta miután elvette a kezét. – Te pedig öltözz fel, lent várlak a nappaliban. A szekrényben találsz ruhákat.

Lassan fordított hátat és hagyott magamra, szinte sütött belőle a magabiztosság.

            Percekig kellett még visszatartanom a lélegzetem ahhoz, hogy halványuljon bennem a vér illatának emléke és vissza tudjam húzni a fogaim. Miután végre megint önmagam voltam, bementem a fürdőszobába és megmosakodtam. Jót tett a jéghideg víz, kicsit felébresztett, kijózanított. A csukott ajtó mögött már mertem levegőt venni. Vámpírként nincs szükségem az oxigénre, de nagyon frusztráló, ha nem lélegzem. A fürdőszobában erősebbek voltak a tusfürdők és a samponok illatai, mint a kintről beszűrődő vér illata, így tökéletes helynek bizonyult a megszokáshoz. Mielőtt kiléptem volna, hogy a szekrényhez menjek ruhát keresni, egyre mélyebb lélegzeteket vettem, az egyre tágabbra nyitott ajtónál. Mindig megálltam, ha éreztem, hogy már a határon táncolok, és talán 10 perc elteltével, már úgy álltam a véres szőnyeg mellett, hogy újra lélegeztem, de a szemfogaim a helyükön maradtak. Egy kis diadalt éreztem, és alig vártam a következő alkalmat rá, hogy bizonyíthassak magamnak.

            A szekrényhez léptem, amire Harald mutatott és kíváncsian belekukucskáltam. Bármilyen hülyeségnek is tűnik így utólag, azt vártam, hogy majd nagy abroncsos barokk ruhák fognak majd bent fogasokon sorakozni. De nem, pár nadrág volt összehajtva az egyik kis polcon, a másikon pólók sorakoztak, középen a fogasokon pár pulcsi és kabát lógott és alul egy kihúzható fiókban a fehérneműket találtam. Kivettem egy egyszerű farmert, egy hosszú ujjú pólót, bugyit és melltartót, majd az ágy mellett mindet magamra is vettem. Bármilyen furcsa, mind jó volt. Az ajtó és a szekrény között volt egy kisebb szekrény, amibe a cipők voltak sorban bepakolva. Kivettem egy fekete balerina cipőt és felvettem. Meg sem lepődtem, hogy pont jó volt. Belenéztem a nagy álló tükörbe, amit eddig nagy ívben kikerültem.

            Furcsa volt a megváltozott önmagamat látni. Nem változott a képen semmi, mégis minden másképp festett. Még sose láttam ilyen színűnek a hajam, élénkebb volt és jobban láttam benne a vörös és a barna szálakat, mint eddig bármikor. A szemem jobban csillogott, a bőröm fehérebben világított és simábbnak tűnt, mint valaha. De a változások ellenére is mertem volna utcára menni és találkozni a barátaimmal, vagy a családommal, mert ezeket az apróságokat csak úgy lehet észrevenni, ha olyan jó a szeme valakinek, mint nekem. Beletúrtam a hajamba, majd az ajtóhoz léptem, lenyomtam a kilincset és kiléptem a félhomályba burkolt folyosóra.

/Damon/

            Mivel a mi házunk porig égett, ugyan úgy, ahogy a környéke is, Jason házát jelöltük ki „főhadiszállás”-nak. A legtöbb embernek ugyan volt otthona, de egyiknek sem olyan nagy, hogy ekkora tömeget, még ha csak rövid időközökre is, de be tudjon fogadni, főleg feltűnés nélkül. Így hát Stefannal mi ketten elhelyezkedtünk Jason házába, míg a többiek jöttek-mentek, mindig oda, ahol dolguk akadt. Elena, Jeremy, Bonnie, Caroline továbbra is iskolába jártak, Alarick meg csodák csodájára még mindig történelemtanárként működött. Stefan vagy itt aludt, vagy Elenánál, de lényeg a lényeg, a legtöbb időmet Jason társaságában kellett eltöltenem. Az elején félő volt, hogy egymás torkának esünk, vagyis ő megpróbálna nekem jönni, én meg kicsavarnám a nyakát, de mostanra már ő is rájött, hogy egy a célunk. Megkeresni Jent és hazahozni. Volt viszont egy valaki, akiről senki nem tudott semmit. Dean. Utoljára akkor láttam, mikor hazahozta Jent. Már a gondolatra is ökölbe szorult a kezem. Azt se tudom harcolt-e vagy sem, meghalt-e vagy él még... Nem is számít, nincs idő őt is keresni, pláne, hogy nem nagyon akarom megtalálni se.

            Az egyik reggel leültünk az ebédlő asztalhoz Jasonnel, persze a két végébe, és tervet készítettünk róla, hogy ki, hol álljon neki a keresésnek. Küldtem egy SMS-t Stefannak, hogy csődítse ide a társaságot, amint tudja és ő rendes testvérhez méltóan meg is tette, délután háromra mindenki Jason nappalijában szorongott.

-          Nos, emberek,

-          tervet készítettünk róla,

-          hogy hogyan keressük meg Jent.

Még én is összehúzott szemöldökkel néztem végig magunkon, ahogy teljes összhangban fejezzük be egymás megkezdett mondatait. Utálatos, de lehet, hogy erre van szükség ahhoz, hogy bármit is elérjünk a Jen-akcióban. Jason rám nézett, majd egy pislogással jelezte, hogy akkor beszéljek csak én.

-          Szóval kiosztanám a feladatokat. Alaric, te a történelemkönyveken, interneten és a forrásaid körében nézel utána ennek a Haraldnak. A múltjáról, jelenéről és a jövőjéről kéne megtudni, mondjuk úgy mindent. – Rick bólintott, valószínű másra nem is számított.

-          Stefan, Elena – szólalt meg mégis Jason – ha lehetne, ti nézzétek át Isobell dolgait, hátha ott találtok valamit a kutatásai között Haraldról, vagy arról, hogy hogyan kell megölni. – ők ketten pedig engedelmesen bólintottak, még meg se kérdezték, hogy Jason honnan ilyen tájékozott.

-          Ms. Hermione Granger, nem tudom hol és hány világban vannak kapcsolataid, de kérdezősködj körbe, kérlek. – a végét már egész könnyen oda tudtam biggyeszteni. – Ja és Ron Weasly meg majd veled tart, hogy ne öld meg magad, esetleg közben olvasgathatja, ha még van feltérképezetlen Gilbert napló.

-          Caroline, szerintem nem jó ötlet, de Damon ragaszkodott hozzá, - itt egy gonosz pillantást küldtem neki, szőke barbinak meg egy gúnyosabb mosolyt – hogy te kérdezz utána a vérfarkasok közt Haraldnak, de csak úgy, hogy ne buktass le minket, ha esetleg van olyan falka, aki őt szolgálja.

-          Mi pedig Jasonnal pedig lekövetünk minden nyomot, amit találtok, meg átnézzük a reptéri felvételeket, hátha valahol rájuk lelünk.

-          Szerintetek elérünk majd valamit? – amennyire az utóbbi időben Jeremy jó irányba követte az egyedfejlődést, most úgy fejlődött vissza is. Csak egy lesújtó pillantásra méltatta a társaság.

Azzal a gyűlés feloszlott és mindenki teljes gőzzel állt neki a monoton, unalmas és reménytelennek tűnő kutatásba.

/Jen/

            A folyosón határozottan sötét lett volna a jó látásom nélkül. Csak az 5 méterenként elhelyezett gyertya alakú égők adtak ki magukból fényt. Ablak egy se volt, bár este kintről sem szűrődhetett volna be sokkal több fény. Nem tudtam jó fele indultam-e el, csak mentem, amerre a lábam vitt, és szerencsémre hamar elértem egy lépcsőt. Lentről már jóval több fény próbálta megvakítani a szerencsétlen áldozatot, aki már megszokta a sötétséget. Meg kellett állnom a korlátnak támaszkodva, hogy ne hasadjon szét a fejem a hirtelen jött világosságtól, de ezt az időt még máshogy is megpróbáltam kihasználni. Egyszerűen csak egy kicsit jobban megnyitottam magam a környezetem előtt és rögtön megéreztem, hányan is vannak a házban. A képességem jobban, gyorsabban, erősebben működött és sokkal könnyebb volt előhívni is.

            Harald elég felületes munkát végzet, mert egy-egy ilyen elszólás után, csak úgy bugyogtak fel belőlem a kérdések. Például honnan tudom milyen volt a képességem? Az lehetett a célja, hogy felejtsem el a múltam, de ha így haladunk…

-          Jennifer.

Harald hangja volt, de nem volt sem hívó kiáltás, sem felszólítás, vagy figyelmeztetés, csak egy egyszerű megállapítás. Tudja, hogy itt vagyok és rám vár. Lassan leereszkedtem a lépcsőn, és arra indultam, amerről a hangot hallottam, jobbra. Egy széles, boltíven át egy fényesen kivilágított, díszes nappaliba érkeztem. Harald pont velem szemben ült, míg nekem háttal egy fotelben, egy szőke hajú nő ült.

            Ahogy beléptem Harald felállt, és oda lépett a fotel mellé. A nő nem mozdult.

-          Jennifer, bemutatnék neked valakit. – kinyújtotta a kezét, amibe egy vékony, fehér bőrrel fedett kecses kéz kapaszkodott bele, hogy felálljon.

Rettentő csinos, derékig érő szőke hajú, kék szemű, vékony lány bújt elő a fotel rejtekéből, de nem volt törékeny, félénk, vagy visszahúzódó, ahogy vártam. Nem. Épp ellenkezőleg. Sütött belőle az erő, a magabiztosság és a felsőbbrendűség. Felállt, Harald mellé sétált, majd birtoklóan a karjába fonta a sajátját. Harald elmosolyodott és csak ez után folytatta.

-          Ő itt  Elisabeth Merchant.

Nem tudtam, mit kéne mondanom. Kezet fognom, köszönnöm, bemutatkoznom, vagy rögtön meghajolnom? A feszült csendben, nem volt merszem megszólalni, pedig még talán sosem fojtották belém a szót. A fejemmel bólintottam egyet a lány felé, miszerint tudomásul vettem a nevét, de többet nem tudok.

-          Azt mondtad bátor. – elégedetlenül csengő hangon szólalt meg Elisabeth, de az a csipetnyi gúny épp elég volt egy visszavágáshoz.

-          Lehet, nem vagyok bátor, de bunkó sem vagyok, az biztos. – Elisabeth eddigre már hátat fordított nekem, hogy visszatérjen a fotel kényelmébe, de a hangomra visszafordult.

-          Nyugalom. – szólalt meg Harald, talán megelőzve egy összeszólalkozást. – Üljünk le.

Elisabeth a fotelbe ült, Harald egy kétszemélyes kanapé közepén terpeszkedett el, én pedig az egyetlen szabad bútoron, a legnagyobb kanapén helyezkedtem el, de bárhogy foglaltam helyet, mindig sokkal kisebbnek éreztem magam a másik két emberhez képest.

            Csendben ültünk, mintha valamire várnánk, mégsem történt semmi. Már jól szemügyre vettem a nappali minden négyzetméterét, megjegyeztem a kis furcsaságokat és kezdtem arra az elhatározásra jutni, hogy még egy perc és felállok, amikor rossz érzés fogott el. Elisabethre néztem, és csak egy pillanattal előbb ért hozzá a tekintetem, mint ahogy ő megmozdult. Lassítva láttam, hogy felém tart és bőven volt időm felállni a kanapéra és mögé ugrani. Ahogy a lábam földet ért, újra olyan volt minden, amilyen fél perce, csak én álltam megfeszülve a kanapé mögött és Elisabeth ült ott, ahol az előbb én.

            Lassan, erősen figyelve sétáltam vissza eléjük. Elisabeth arcán egy apró mosoly tűnt fel, Harald arca viszont nem volt épp boldog.

-          Te nyertél. – nézett Elisabethre – Tényleg inkább vámpír, mint alakváltó.

Első fejezet – Új élet

Sziasztok!

Nos íme az első fejezet. Tudom, hogy rengeteget vártatok rá, de örülök, hogy többen kitartottatok! Aki olvasta az epilógust a Fox-hunting-on, az fel fogja ismerni, de nem tudtam kihagyni. Szégyen, nem szégyen, nekem nagyon tetszett, amit az epilógusban írtam, és mivel passzol is a story folytatásához, ezért beleírtam. Gondoltam így fari, ha ezt előre leírom. 

Bocsánat, ha kissé unalmas az eleje, de ismertek, majd belelendülök, és alkotok én még nagyokat.. :))

Szóval ennyi volt a rizsa, jó olvasást! (Nagyon örülnék pár kommentnek! Határ nincs, de 4-5-öt nagyon szeretnék, hisz az azt jelentené, hogy kb miden 10. aki szavazott, ír is valamit.)

Pussz, ja és bétázva nincs, bocsi a hibákért.

Úgy ébredtem fel, mintha egy sötét rémálomból szabadultam volna el. Kapkodtam a levegőt, mint a víz alól előbukkanó fuldokló, és úgy kapaszkodtam meg az ágynak a szélében, mintha félnék, hogy leesem róla. A pillantásom a kezemre tévedt, onnan az ágyra, majd a szobára. Egy sötét, csupasz szoba volt egyetlen ággyal. Mégis hol vagyok? Hogy kerültem ide? Próbáltam gondolkodni, de az erőlködéstől csak megfájdult a fejem. A fejem… Alakváltás, gondolatolvasás… Ez az, haladunk. Alakváltó vagyok, és tudok gondolatot olvasni. De hogy is hívnak? Elöntött a jeges rémület. Mi a nevem?! Nem jut eszembe a saját nevem! Előre hajtottam a fejem, és a szemembe hullott a vörösesbarna hajam. Beugrott egy szó, róka. Fox… Lloyd-Fox! Jennifer. Jó, csak nyugalom, megy ez. Vettem egy nagy levegőt, Jennifer Llyod-Fox, alakváltó. Cseppet furcsán hangzik, de tudom, hogy igaz. Minden, ami természetfeletti az igaz. A gondolat természetesen jött, és hozta magával sorozatosan a képeket. Boszorkány, vérfarkas, vámpír… Kiugró fogak, eltorzult arc, kék szemek… Ismerős, gyönyörű kék szemek.

-          Felébredt! – nyílt az ajtó, és a hirtelen érkező fény egy pillanatra elvakított.

Mire újra láttam, már nem egyedül voltam a sötét szobában. Egy magas sötét alak lépkedett felém, én pedig ösztönösen húzódtam hátra az ágyon, egészen a falig.

-          Ne félj, nem bántalak. – hangja ismerősen csengett, és felállt tőle a szőr a hátamon.

Valahol már hallottam őt, és biztos, hogy nem kellemesek róla az emlékeim. Még közelebb jött, egészen addig, míg le nem tudott ülni az ágy végébe. A feje eddig le volt hajtva és a sötéttől nem is láttam volna belőle semmit, de mikor csupán egy méterről rám nézett tisztán rajzolódott ki az arca.

            Villámsebességgel ugrottak be az emlékeim. Az erdő, ahol üldöznek, és átváltozom egy testetlen szellemmé, egy séta valakivel, akinek nem emlékszem az arcára, egy fájdalmas felismerés. Harald, egy ős, Kathrine a gonosz kurva, Sylar. Sylar… Megbénult már a névtől is az agyam. Éreztem a bőrömet felszakadni, a véremet folyni.

-          Au! – ahogy felidéztem magamba a vér emlékét, megfájdult az egész fejem, de főleg a fogaim. – Mi történik? – kaptam a fejemhez, majd a fogamhoz, ami már alig fért el a számban.

Riadtan tapogattam végig a fogaimat a nyelvemmel, és nem hittem el azt, amit éreztem. Megnyúltak a szemfogaim…

-          Vámpír lettem? – néztem döbbenten Haraldra.

-          Okos lány vagy, ezt már többször bizonyítottad. – tartott egy kis szünetet, míg közelebb csúszott az ágyon – Felteheted a kérdéseidet, és én válaszolni is fogok rájuk, de hidd el, ha azt mondom, el fogsz mindent felejteni. Szóval, akarsz kérdezősködni, vagy elfogadod szó nélkül a sorsodat?

Egy dolog sugárzott az agyamba, az idő. Ha időt nyerek, azzal változtathatok valamin. Nem jut eszembe, hogy min, de lehet, hogy épp erre kell az idő. Kérdeznem kell.

-          Hol vagyok? – Harald mindent tudóan mosolygott.

-          Egy olyan helyen, ahol senki nem találhat rád. Távol onnan, ahol éltél.

-          Miért vagyok itt?

-          Különleges vagy. – nem lepődtem meg, és ez neki is szemet szúrt. – Ezek szerint erre már emlékszel, nem baj. Különleges vagy, és én szeretem az érdekességeket, főleg, ha egyben gyönyörűek is.

-          Vámpír lettem?

-          Erre már válaszoltam. Igen.

-          És alakváltó is maradtam?

-          Nagy rá a valószínűség. Azért is vagy itt, hogy ezt kiderítsük. Te vagy az első ilyen próbálkozás. Nem tudunk rólad semmit, ezért kísérletezni fogunk veled.

-          Haza juthatok valaha?

-          Nem. És azt hiszem, több kérdésed nincs is.

Nem is volt szükségem több kérdésre, mert rájöttem, mi a célom, és mit kell tennem, hogy elérjem. Ki kell szabadulnom innen, és hazajutnom, bárhol is van az. Nem fogok semmit elfelejteni, mert az alakváltókra nem hat az igézés, de el kell játszanom, hogy mégis. El kell altatnom egy ős gyanúját, és megszöknöm erről a helyről.

-          Először is, be kell fejeznünk valamit. James! – a nevet a végén erősebben megnyomta, mire azonnal nyílt is a szoba ajtaja.

Belépett egy harmadik vámpír is, kezében egy tálcával, amit elém rakott le az ágyra. Mikor megérzetem a vér szagát, teljesen elfeledkeztem minden előző gondolatomról. A fejemre sűrű vörös köd ereszkedett, amiben csak az előttem fekvő vérrel teli poharat láttam, de mielőtt érte nyúlhattam volna, Harald lefogta a kezem.

-          Egyszerre csak egy pohárral. – aztán elengedett, én pedig egy szomjazó alkoholistához hasonlóan emeltem a számhoz a poharat.

Az első korty, mint a méz vonta be a torkomat, de amint leért a gyomromba, valami megváltozott. Újra megfájdult a fejem, aztán lassan az egész testem is.

-          Igyál még, jobb lesz! – hallgattam Harald hangjára, és még egy kortyot magamba erőltettem, és még egyet, majd még egyet, de nem lett jobb. – Elég lesz, most nézz rám! – kivette a kezemből a poharat és maga felé fordította az arcomat. – Te, Jennifer Lloyd-Fox, alakváltó vámpír, az én, azaz Harald Folkung házában vendégeskedsz. Itt van dolgod, és itt is akarsz maradni, hogy segíts feltérképezni a képességeidet. Nem emlékszel a múltadból semmire, és nem is akarod megtudni. Nem hiányzik semmid, és nem is érdekel más rajtam kívül. Most pedig álmos vagy, és alszol.

Furcsán zengő hangja teljesen betöltötte az agyam, és nem is tudtam másra figyelni a szavain kívül. Ellazultam és megnyugodtam, mert itt kell lennem, majd az utolsó szavaira leragadt a szemem.

/Damon/

            Nem hittem a saját szememnek. De lehet, hogy csak nem akartam elfogadni azt, amit láttam. Éreztem. Úgy gondoltam le tudom győzni Kathrinet, erősebb voltam nála, hála Jennek, mégis kicsúszott a kezeim közül. Az utolsó pillanatban futott el előlem, és bárhogy erőlködtem, nem értem utol. Előbb ért oda Jenhez, és a hajánál fogva húzta fel őt a földről, hogy a szívéhez tarthasson egy karót. Azt hittem van remény, még van esélyünk. Akkor is így gondoltam, mikor láttam, hogy Kathrine fogai felsértik Jen nyakán a bőrt, és kiserkedt a vére. Láttam, éreztem a szagát. Még van időm. Gondoltam, de abban a másodpercben lépett Harald. Leszúrta Kathrinet, de neki még volt annyi ideje és ereje, hogy ugyan ezt megtegye Jennel. Az én szívem is összeszorult, és szinte éreztem, hogy merül bele a húsomba a karó. De nekem semmi bajom nem lett, csak Jen szemében halványult el a fény, csak az ő szívének dübörgő ritmusa lassult le és halkult el, míg végül teljesen meg nem szűnt. Kath összeesett, Harald felkapta Jent, és egy utolsó gúnyos mosoly után eltűnt vele az erdőben.

            Pillanatokkal később tértem csak magamhoz a sokktól, és a döbbenettől, majd mindent és mindenkit magam mögött hagyva próbáltam a nyomra bukkanni. Csak Jen járt a fejemben. A kép, ahogy a tekintete megtörik, az illat, ami az ő véréből származik, és a hang, amivel megszűnt lépezni. Hiába kerestem, hiába láttam oda nyomokat, ahol nem is voltak, semmire se mentem. Kudarcot vallottam. Elvesztettem.

            Összerogytam az avarban, és elhagytam magam. Átadtam mindenem a fájdalomnak, a hiánynak, a reménytelenségnek és nem reméltem többet, hogy felkelek. Mi értelme is lenne, ha Jen nincs mellettem? A sötétben is vörösesnek látszó falevelek is, mintha csak őt akarnák elém idézni. Eszembe jutott a haja, ahogy vizesen terül szét a párnán, ahogy a szél fújja, ahogy a nap simogatja, ahogy én markolok bele egy forró csók közben, és ahogy Kath emeli fel vele őt a földről.

            Tűzként lobbant lángra bennem a düh, és olyan energiával áradt szét bennem, hogy szinte már robbanni készültem. Vetettem még egy pillantást a markomban szorongatott levelekre majd szétszórva őket eredtem futásnak vissza a ház felé. Ahogy közeledtem egyre fojtogatóbb volt a füst, és hamar megláttam, hogy miért. A házat már hiába oltják, az erdő is égni kezdett. Mit sem törődve a forrósággal vágtam át a kigyulladt fákon a holtestekkel teli csatatérre, ahol már csak por volt, vér és hamu.

            Egymás mellett feküdt előttem Zac, Tyler, és Drew, az a szemétláda. Jeremy Bonnie karjaiban ébredezett, Carolinet pedig Stefan próbálta meg lenyugtatni. Rick, Elena és Jason vették csak észre, hogy visszatértem.

-          Hol van Jen? – rohant elém Jason, de én nem tudtam neki válaszolni.

A szám nem formálta meg a szavakat, a hangszálaim nem adtak ki hangot.

-          HOL VAN JEN? – üvöltötte Jason bele az arcomba, de nem tudtam megmozdulni.

Elszállt az előbb még oly nagy erőt adó dühöm, és csak a tiszta kétségbeesés maradt hátra.

Nekem esett az öklével, de meg se kottyantak az ütései, hisz nem adott bele igazán erőt. Aztán elfáradt, és elfordult tőlem, hogy ne lássam a könnyeit, amik már sűrű patakokba mosták az arcát.

            Képtelen voltam gondolkodni, vagy egyáltalán bármit tenni. Megéreztem magamon Elena karjait, ahogy a föld felé nyomják a vállaim, és nem ellenkeztem. Leültem a még szinte izzó földre, és éreztem, ahogy Elena is ugyan ezt teszi mellettem, majd nekem dönti a fejét, és vigasztalóan szorítja meg a karom. Rick is letelepedet Elena mellé, majd Jason, és szép sorban Stefan és Caroline is.

            Egyikünk sem törte meg a csendet, csak néztük a lángokban álló erdőt, beszívtuk a füst, a vér és a halál szagát és emlékeztünk mindazokra, akiket ma elvesztettünk.

A tekintetünket hajnalig fogva tartotta a szürkévé és vörössé váló fák sokasága, melyek otthont adtak nekünk, búvóhelyet és táplálékot, melyek elrejtettek minket a világ szeme elől, melyek ismerték az álmainkat és melyek a kezdetet és a véget jelentették mindnyájunknak. És nem maradt más hátra, csak a szürke, kopár, terméketlen, kegyetlen, üres valóság.

-          Nem… - csak halkan, magamnak suttogtam el az egyetlen szót, ami még visszaránthat a szakadék széléről. – Nem. – hangosabban és határozottan hangzott, de még nem hallották meg a többiek mellettem. – NEM! – az adrenalin felpörgetett, és nem bírtam tovább ülve maradni.

Stefan is felpattant és elém ugrott, mert ő mindig attól fél, hogy valami hülyeséget csinálok, és azt hiszi, hogy ebben meg tud akadályozni. Mindkét dologról téved, de nem most fogom felvilágosítani.

-          Damon, sajnálom… Meg kell nyugodnod, nem szabad semmit hirtelen felindulásból csinálni, mert nem lesz jó vége!

-          Tényleg Damon, még van értelme élni… - mondta Elena Stefant követve, de a szavai elég üresen csengtek.

Ki kellett őket nevetnem ezért a gondolatért, és ez végképp elég volt hozzá, hogy mindenki azt higgye megőrültem, és felpattanjanak, hogy körülvegyenek engem.

-          Jézusom, ne már! Nem fogok karót döfni magamba, álljatok már le!

-          Akkor mégis mire mondtad azt, hogy „nem”? – annyira egyértelmű volt számomra, hogy megdöbbentett, hogy ők egyből nem erre gondoltak.

-          Nem ez a történet vége! Így nem érhet véget semmi! Jen nem hallt meg, csak átváltozott és most Haraldnál van.

-          Az ugyan olyan, mintha meghalt volna. – vitatkozott Rick.

-          Nem, nem értitek? Kell neki valamire Jen.

-          Ez világos. – helyeselt Stefan – De épp ezért nem fogja engedni elmenni!

-          Igaz, viszont te úgy ismered Jent, hogy azt csinálja, amit mondanak neki?

-          Megbűvölheti Damon… - Elena egyszer okosat mondott, de mégsem.

-          Meg van rá az esély, de vegyük figyelembe, hogy mi nem tudtuk elbűvölni, és lehet, hogy Haraldnak sem fog menni. Ha Jen tisztában van a múltjával, ami az átváltozás után csak 50%-ban esélyes, de esélyes, szóval, ha tudja ki ő, mi ő, stb., akkor rá fog jönni arra, hogy verje át Haraldot, és meg fog majd szökni.

-          Ez szép és jó Damon, de te nem látod, itt mennyi buktató van? – Stefan ma nagyon meg akar hazudtolni.

-          De, látom, de amíg egy csepp remény van, addig én abba fogok kapaszkodni. Meg fogom keresni, hogy hol bujkálnak, és ott fogom várni Jent, ha megszökik. És ha nem tud egyedül kiszabadulni, akkor én megyek el érte.

-          Téged egy pillanat alatt megölnek! – Elena.

-          Kösz a lelkesítést, de tudod mit, ennél jobb véget el se tudok magamnak képzelni. Hősies, lovagias… - a tűz óta az első nevetés tört elő belőlem, és lassan mindenki becsatlakozott egy kis kuncogással. Damon a hős lovag…