Ultimátum.

Na, most pipa vagyok, de nagyon... 

Kedd óta 1 komment? 

Nem fogok feleslegesen rizsázni, (úgysem olvassátok el) szóval rögtön ugrunk egy nagyot. 

Amennyiben, 27-ig, tehát keddig nem jön össze 5 komment az előző fejezethez, annyiban nem hogy új fejezetet nem írok, de minden oldalamat letörlöm és rólam többet nem hallotok. 

(az a pár ember, akit érdekelne, vagy érdekelt volna a folytatás, megkapja, ha megírom.)

Ennyi, nem csinálom ezt tovább az érettségim évében, nem fogok többet éjszakázni és szenvedni, nem érdekel. Ha nem hisztek nekem, majd Nina Law egyszer megírja, mekkora áldozatokat hoztam, de lehet arra is nagy ívből fogtok szarni. 

Köszöntem a részvételt, amennyiben nincs meg az 5 komment keddig, akkor ez volt az utolsó bejegyzésem. 

Sziasztok.

Tizenhatodik fejezet – Kísértő múlt

Sziasztok!

Nagyon sajnálom a késést, de sehogy nem tudom magamat utolérni. Olyan fáradt vagyok, hogy egy sor helyett hármat látok, már amikor nyitva marad a szemem, de most a francia szavak tanulása helyett befejeztem gyorsan a fejezetet és fel is teszem. Nem lett túl extra, alig történik benne valami, de most ez van... :/ Majd nem soká jönnek a jó részek! xD ;)

A vasárnapi fejezetről még nem nyilatkoznék, de nem valószínű... 27-én van a szóbelim és 31-én az írásbelim, szóval eléggé el vagyok halmozva teendőkkel. :( De ha minden jól meg, Április 1-én, akármilyen nap, kaptok egy részt! De cserébe szurkoljatok nagyon! ;) 

u.i.:BME-re megyek nyelvvizsgázni, ha bárkinek van vizsgatapasztalata onnan, azt várom a kommentek végén. ;) :D 

Pussz, jó olvasást!

/Jen/

            Nem tudom, hogyan is csinálta, de mire én minden hullát levittem a hajó aljába, addigra Aaron is elkormányozta a hajót Norvégia felé. Már csak a fedélzeten megmaradt rengeteg vér emlékeztetett a borzalmakra, de azt is szépen lassan elkezdte lemosni az eső. Figyeltem, hogyan is kell hajót irányítani, de sajnos csak annyit fogtam fel, hogy nézni kell a térképet, az iránytűt meg a többi vackot a műszerfalon és forgatni a kormányt. Ahányszor csak Aaron mögé álltam, hogy figyeljem, annyiszor jutott eszembe, hogy rosszul is elsülhetett volna az a varázslat. Ezzel a gondolattal és Aaronnal nem volt könnyű sokáig egy légtérben tartózkodni, ezért inkább gyakran a fedélzeten sétáltam fel-alá, miközben a csillagokat néztem az égen. Sokkal több égitest kering a világűrben, mint amit látni lehet, de már ez is felfoghatatlan. Itt, a sötét tengeren, fény hiányában vagy százszor annyi csillagot lehet látni, mint egyébként… Lefagytam két lépés között.

-          Ez egy emlék volt? – kérdeztem halkan magamtól, nem tudván, hogy más is hallja.

-          Mi jutott eszedbe? – szólalt meg Aaron, mire rögtön felé fordultam.

-          Csak annyi, hogy itt sokkal több a csillag…

-          Mint?

-          Na látod! Ez az. Mivel is hasonlítom össze?

-          Hmm… Érdekes, de legalább nem egy rossz jel. – bólogatott elgondolkodva, majd visszament a kormány mögé.

Leültem a földre és tovább bámultam az eget, remélve, hogy még valami eszembe jut… De nem jutott. Már épp hajnalodni kezdett, mikor Aaron mellém lépett.

-          Megjöttünk. Innen úsznunk kell, mert a hajót el kell süllyeszteni.

Felálltam és a láthatárt kezdtem kémlelni, de szárazföldet sehol sem láttam.

-          Mennyit kell majd úszni?

-          Nem olyan sokat.

-          De hisz nem is látom a partot!

-          Csak a köd miatt.

Jobban megnézve, tényleg minden egyöntetűen fehérré vált a horizonton egy idő után.

            Aaronra hagytam a dolgot, aki lement és valahogy léket vágott a hajó aljába, majd mikor felért, belevetettük magunkat a jeges vízbe. Nem fázom, de hideget azért még érzem és ez a víz rettentő hideg volt! Ez főleg akkor tűnt fel, mikor végre valahára elértük a partot és a hideg levegőre kimászva a vizes ruha konkrétan ránk fagyott.

            A helyiek még csak most kezdtek el ébredezni, még a halászok is csak a reggeli kávéjukat szürcsölgették és mire a nap felkelt, addigra a hajónk már a tenger fenekén pihent. A sok úszás után, még többet kellett szaladni, de megérte már a látványért is… Harald kastélya leírhatatlanul gyönyörű volt. Ódon és szürke, mégis a deres zöld füvön, egy kis domb tetején, úgy állt, mint egy büszke lovag, egyedül a győztes csata végén. Ahogy Aaron ígérte a telek üres volt, és simán bejutottunk, egészen a házig, ott viszont már egy szép kis kóddal ellátott biztonsági rendszerrel kerültünk szembe.

-          És innen hogyan tovább? – egy kicsit remegett talán a hangom, de csak a számra fagyott jégcsapoktól.

-          Olvastam egy kódot egyszer Haraldnál, de ha elrontjuk, akkor ez a hely onnantól nem játszik. Ráadásul menekülhetünk is, mert Harald rögtön tudni fogja, hogy mi akartunk ide betörni.

-          Más ötleted nincs, csak az az egy kód?

-          Nincs.

-          Hát akkor próba szerencse. – bólintottam biztatóan, Aaron pedig biztosnak tűnő kézzel ütötte be a számokat.

Az utolsó gombnyomás után, hosszú csend következett, én pedig már kezdtem elbizonytalanodni a sikerben, de minden aggodalmam szertefoszlott, mikor zöldre váltott a lámpa és kattant az ajtó zárja.

            Tisztelettel és áhítattal léptem be a tágas előtérbe, ami minden pompát mellőzve is impozáns volt. A hatalmas tér, a gyönyörű formák, a festmények és a szobrok lenyűgözőek voltak. Más szín nem is volt a szürkén kívül az épületben első ránézésre, csak a vörös, ami a lépcsőt fedő szőnyeget jellemezte. Csak miután becsukódott magunk mögött az ajtó, tudtunk tényleg megkönnyebbülten fellélegezni.

-          Üdvözöllek Harald otthonában, ahol ez az egész őrület született.

Aaron ment elöl én pedig csak a lépteinek kopogását hallgatva követtem, mert a szemem hirtelen nagyon elfoglalt lett. Több festményen felfedeztem Haraldot, de sok-sok emberről fogalmam sem volt, hogy ki lehetett. Egy hosszú folyosó végén, egy boltív felett egy, a többihez képest is óriási kép volt felfüggesztve.

-          Ez itt Harald családja.

-          Melyikük ő?

-          Ha jól tudom, akkor az a sötét hajú fiú. – mutatott egy vékony, gőgös képű gyerekre Aaron.

Az egyetlen felnőtt férfi a képen, gondolom az apja, nagyon hasonlíthatott Harald mostani arcára, de az anyja vonásait is fel lehet fedezni rajta, kivéve a nő szőke haját. A gyerekek közül Harald nagyon is elütött sötét hajával és világos bőrével, mert mindenki más, a lányok és a fiúk egyaránt szőkék voltak. A festményen viszont a szemek voltak a legérdekesebbek. Úgy néztek ki, mint a valódiak és az embernek az lett az érzése tőlük, hogy élnek és tényleg figyelnek, lenéznek ránk. Hátborzongató…

            Átmentünk a boltív alatt és végre rátaláltunk a színekre. Nem volt túl sok és élénk sem, de a barna, a vörös és a drapp árnyalatai is rengeteg életet varázsoltak a hideg kőfalak közé. Egy hatalmas teremben álltunk, aminek a végében egy hatalmas, fából készült trón szerűség kapott helyet.

-          Itt fogadták a falu lakóit a különböző panaszokkal a hét egy kijelölt napján. Egyébként ne vegyél mérget ezekre az információkra, mert semmit sem tudok biztosan, csak onnantól, hogy vámpírrá változott. Sőt, talán még onnan sem.

-          Úgysem fogom leellenőrizni minden szavad. De az elmondottak nélkül is nagyon erős benyomást tesz rám ez a ház. Ház? Kastély.

-          Gyere, menjünk fel az emeletre. Ott vannak ruhák, amikbe átöltözhetünk. Nem a legmodernebbek, de szárazak legalább és melegek.

Visszamentünk az előcsarnokig és felmentünk az egyik oldalon a lépcsőn. A vörös szőnyeg minden lépésünktől porzott… Az emeleten minden ajtó be volt csukva, és egyikbe se mertem benyitni. Nem éreztem semmilyen szagot, és nem is hallottam semmilyen mozgást, így tudom, nem volt mitől tartanom, de a kastély kihalt hatásától, a félhomálytól, Aaron meséjétől és az élénk képzeletemtől még azt is elhittem, hogy a zárt ajtók mögött szellemek, csapdák, kínzókamrák és rejtett titkok bújtak el. Halkan lépkedtünk és úgy tűnt néha, mintha mi is csak itt kísértő szellemek lennénk. Nem tetszett a gondolat, de mégsem akartam megtörni a ház csendjét, még talán felébresztenék valamit.

            A sokadik ajtón, már nem is számoltam hányadikon, benyitottunk. Egy másodpercig vártam valami ijesztőt, vagy különöset, de az nehéz fa ajtó mögött nem volt más, csak egy egyszerű hálószoba. Franciaágy, asztal mosdótállal és székkel, egy nagy szekrény és egy üvegezett ajtó mögötti erkély. Aaron a szekrényhez lépett és kinyitotta. Megint csak vártam a denevéreket, molylepkéket vagy akár a kísérteteket, de csak fogasokra akasztott ruhák kerültek elő. Sok, nagy-szoknyás, csipkés ruha sorakozott a fogasokon, de voltak szerencsére olyan egyszerű ruhadarabok is, mint a nadrág és az ing.

-          Remélem nem vártál női ruhát, mert azokból csak ilyenekkel szolgálhatok. Ha rám hallgatsz, fel se próbálod. Szűk, kényelmetlen, nehéz…

-          Mintha annyit hordtál volna hasonló ruhákat. – mosolyodtam el a gondolatra, de Aaron valamiért nem nevetett. – Micsoda?! – esett le az állam döbbenetemben. – Miért viseltél te ilyen ruhákat?

-          Volt, hogy Elisabethet nekem kellett álruhában kísérnem. Az udvarhölgyekre pedig senki nem gyanakszik. – mondta megkínzott hangon, és bármennyire is sajnáltam, nem tudtam elrejteni a szórakozásom legfőbb jelét.

Aaron hozzám vágott egy nadrágot meg egy inget, majd kiment a szobából. Rögtön nem volt olyan vicces a helyzet egyedül. De most még egyszer, mi a frásztól is félek? Majdnem, hogy halhatatlan vámpír-alakváltó vagyok, szuper érzékekkel. Egy üres szobának csak nem kéne már rám ijesztenie nem?

            Azért fürgén mozogtam és egykettőre átöltöztem, majd szinte kimenekültem a folyosóra. Azt hittem, ha kimenekülök a szobából, majd enyhül a rossz érzésem, de az üres folyosó a sok figyelő képpel együtt csak még tovább rontotta a helyzetet. Kiáltani akartam Aaronnak, de féltem megtörni a csöndet. Ha vámpír sebességgel futok, talán gyorsan megtalálom, de nem mertem, csak lassan, csendben és megfontoltan mozogni.

-          Te hova settenkedsz? – szólalt meg a hátam mögül Aaron, mire én majdnem a plafonig ugrottam.

-          A frászt hoztad rám! – mondtam neki dühösen, de olyan halkan, hogy szinte csak tátogtam.

-          És miért suttogsz?

-          Nem tudom. Olyan rossz érzéssel tölt el ez a ház.

-          Azt nem csodálom. – nem értettem, de rögtön megmagyarázta. – Ebben a házban a mesék szerint rengeteg szörnyűség történt. Ezek a falak, bútorok és képek tanúk és akármennyire is nem élnek, mégis magukba szívtál a borzalmakat, amiket most csak úgy ontanak kifelé magukból. Én ráadásul hiszek a szellemekben és szerintem ez a hely tele van velük.

-          Akkor a te hátadon is a hideg futkos a helytől?

-          Igen, de legalább biztonságos rejtekhely.

-          Azért remélem, nem időzünk majd itt sokáig.

-          Majd igyekszünk. De te nem vagy éhes?

-          Mint a farkas! – bólogattam hevesen, hisz már mindenhol éreztem a maró éhséget magamban.

-          Nincs jobb ötletem, mint az erdő és az állatai.

Nekem se tetszett az ötlet, de embert ölni én sem akartam és túl kimerült voltam ahhoz, hogy most korházat keressünk, és feltűnés nélkül kifosszuk.

            Miután elkaptunk pár kisebb állatot és közösen egy őzet is, indulhattunk volna vissza a kísértetkastélyba, de Aaron mégis az erdő sűrűje felé kezdett el vezetni.

-          Hová megyünk?

-          Mutatok valamit.

Nem mentünk többet öt percnél, mikor egy ritkásabb helyre értünk.

-          Látod a fák törzsét?

-          Látom.

-          Nézd meg jobban. – és ahogy közelebbről megnéztem, rájöttem, mit kell látni.

A fák törzse egy csomó helyen meg volt sérülve, hegek borították, mint az embert, miután megsérül, és a seb gyógyul.

-          Ez az a hely, ahol Harald és Cadmon először találkoztak.

Furcsa érzés volt kézzel fogni a történelmet. Az a tény, hogy ezeket a sérüléseket a fáknak, az az ember okozta, aki nemrég még pár centi állt tőlem… És ő egy napot sem öregedett, míg ezek a fák egészen hatalmasra nőttek. Kíváncsi lennék, vajon Haraldon is van-e valahogy nyoma a múltnak? Egy kis ideig nézelődtem, majd visszamentünk a kastélyba, ami már egy kicsit barátságosabban festett a gyér napsütésben.  

-          Mit is fogunk akkor most csinálni? – kérdeztem rá a terv további részére, mikor kényelembe helyeztük magunkat a legkevésbé nyomasztó helyen, a nagyteremben.

-          Először is kipihenjük magunkat. Ezt a napot és az éjszakát itt töltjük, és közben megtervezzük az utat, aztán holnap nekiállhatunk a kivitelezésnek is.

-          Damon szerint olyan helyre kéne repülőjegyet vennünk álnéven, ahova nem számítanak, hogy mennénk. Ha van, akkor egy olyan járatra, amivel sokan utaznak és gyakran jár.

-          Akkor holnap megnézzük a repteret.

-          De hogy jutunk be Amerikába papírok nélkül?

-          Vámpírok vagyunk. Elég meggyőzőek tudunk lenni, nem gondolod?

 Nem tetszett az ötlet, de se jobb, se egyszerűbb utat nem láttam. Egy ideig csendben ültünk, pihentünk és élveztük, hogy nem kell minden pillanatban a hátunk mögé is figyelnünk, de aztán zavarni kezdett a csönd, csak nem Aaronnal akartam beszélni.

-          Nincs egy telefon a házban?

-          Az nincs, de holnap kereshetünk egy telefonfülkét is.

Újra csend telepedett közénk, amit Aaron egy furcsa kérdéssel tört meg.

-          Hogy szeretheted, ha azt sem tudod, ki ő?

-          Tessék? – Aaron felült egyenes helyzetbe a nagy karosszéken, és előre dőlve, érthetetlen indulattal kezdte el a mondanivalóját.

-          Nem értem, hogy miért is ragaszkodsz egy olyan emberhez, akiről azt se tudod per pillanat kicsoda. Bízol benne, rohansz hozzá, tőle várod a segítséget és a megoldást, miközben ő lehetne akár az ellenséged jobb keze is. Én itt vagyok, engem jobban ismersz, mégis inkább benne bízol, vele beszélgetnél? Miért? Azért a botlásért a hajón? Nem is én tehettem róla!

Szóhoz se jutottam. Ez most hogyan jött? És miért?

            Aztán fejbe vágott a megoldás, aminek a legkevésbé sem örültem. Aaron féltékeny Damonra. Damon pedig féltékeny Aaronra. Egyiket sem ismerem, mindkettőben bízom valamennyire… És ezeket akarom, nem hogy egy kontinensre, de egy városba vinni!

-          Aaron. Én sajnálom, de Damon és köztem valami nagyon erős dolog lehetett, mert ösztönösen viselkedek vele úgy, ahogy. Ha azt nézzük, vele sokkal több időt töltöttem életem során. Téged három napja ismerlek körülbelül? A hajóról nem te tehetsz és sose hánytorgatnám fel neked, és akár hiszed, akár nem, de benned is bízom valamennyire. De mást, mást nem tudok neked ajánlani, mint bizalmat és barátságot.

Nem volt könnyű ennyire egyértelműen kimondani, mit is gondolok, de Aaron megérdemelt annyit, hogy ne is kecsegtessem hiú reményekkel. Nem tudom, miért van, de tudom, hogy nem létezhet nekem jobb társ, mint Damon és ezt most végérvényesen tudomásul is vettem. Remélem Aaron is el fogja fogadni… Lehet, hogy csak időt kell neki hagyjak, ezért nem is mentem utána, mikor felállt és egyedül hagyott a hatalmas teremben.

Fejezet...

Sziasztok!

Bocsi, csak egy rövid közleményre van időm. Ma biztos nem lesz fejezet.... Esélytelen. Sajnálom. Végig dolgoztam a hosszú hétvégét és hétfőn két témazárót is írok, amire ez az egy délutánom van tanulni. A fejezetből kész van a fele körülbelül, de nem tudom ma befejezni, csak holnap délután! 

Szóval rendhagyó módon hétfőn lesz fejezet késő délután!

Köszönöm a megértést és még egyszer bocsánat. :( :$

Tizenötödik fejezet – Féltékenység

Sziasztok! 

Na itt a fejezet... Mostanában szokjatok hozzá a sok párbeszédhez, mert nem sok idejük marad a szereplőknek egyedül, magányban a gondolkozásra. Majd eljön az az idő is, de nem a közeljövőben. :D Ez a fejezet is inkább Jen szemszögű, de van benne egy kis kitérés is, amit érdemes figyelmesen olvasni! ( ;) )

Több mondanivalóm azt hiszem nincs, maximum, hogy egy kicsit rosszul esett, hogy megint 4 komment érkezett, de hát ez van. Annak a 4 embernek, íme a következő rész, ici-picivel dél után. :)) 

Pusssz, jah és a rövidségért bocsi, de itt volt a megfelelő hely a végének. (ami remélem tetszik azért majd..)

/Jen/

           

            Hallottam Damon kiszakadt sóhaját. Ahogy újra beleszólt a telefonba, a hangja még remegett…

-          Nem sérültél meg?

-          Nem… Nem.

-          Mit csináltál vele?

-          Megkötöztem.

-          Nem fog kitartani a kötél.

-          Tudom.

-          Akkor…?

-          Fogalmam sincs.

Hallottam nála egy jó adag háttérzajt, majd a végén egy női hang szólt bele a telefonba.

-          Jen, Bonnie vagyok. – aztán hozzá tette: – Boszorkány. – ezt is biztos tudtam valaha. – Van nálad bármi olyan dolog, ami a múltadhoz köthet? Ruhadarab? Tárgy?

-          Van rajtam egy karkötő. Ezüstös, kis medálok lógnak rajta és bűzlik a vasfűtől.

-          Azt még tőlem kapta… - messziről jött Damon hangja, de tisztán hallottam, hogy mosolygott, mikor kiejtette a szavakat a száján.

Ebben a helyzetben is el tudtam mosolyodni vele együtt. Éreztem, már akkor is, mikor Aaron megmutatta, hogy tőle kaptam… Ez lehetett egy emlék?

-          Az jó lesz. - folytatta Bonnie. – Vágd meg a nyakán, aztán csorgasd a vérét a karkötőre és a köteleire. Szólj, ha megvagy.

Aaron tekintete kifürkészhetetlen volt. Ha azt akartam volna, bele tudtam volna látni az eddigi önmagát, de akár az újonnan megismert énjét is. Tudom, hogy vámpír és nem lesz tőle baja, de akkor sem akartam megvágni. Végül mégis erőt vettem magamon és elvágtam a torkát.

            Beugrottak az szétszakított torkú halottak, akik épp itt, pár méterrel alattunk fekszenek. Egyszerre irtóztam, undorodtam, borzongtam és kívántam az Aaron torkából ömlő vért. A kötélre magától is ráfolyt a kellő mennyiség, csak a karkötőt kellett összekennem a pólóján összegyűlt vörös folyadékkal.

-          Kész vagyok.

-          Rendben, akkor jelezd, ha történik valami.

-          Mi?

-          Észre fogod venni.

-          Várj! Ugye nem ölöd meg?

-          Nem. De mostantól csendet kérek.

És ahogy kérte, némaság lett úrrá talán az egész világon is, csak rajta nem, mert ő dallamosan pár érthetetlen sort ismételgetett. Folyamatosan rajta tartottam a szemem a karkötőn, a kötélen és Aaronon, de nem láttam semmit. Bonnie percekig ismételgette a varázsigét, de semmi nem történt.

-          Ez így nem fog menni. Cassie?

-          Rendben. – válaszolt egy másik ismeretlen hang.

-          Ki az a Cassie?

-          Hosszú történet, őt még nem ismered. – válaszolt a kérdésemre Damon.

Újra csend lett, de ezt most már nem egy, hanem két női hang törte meg. Az egyik mélyebb, dallamosabb, míg a másik magasabb és hátborzongatóbb. Kirázott a hideg. A karkötő elforrósodott a kezembe, annyira, hogy a vér, vörös gőzként elhagyja a fémet. Eközben pedig láttam, ahogy az Aaronra kötött kötélen lassan mindenhol szétterjed a vére, pedig a torkán lévő seb már be is gyógyult. A kötélen már csak pár centi vérmentes felület maradt, de az is hamar eltűnt. Amikor a kötél két oldaláról közeledő vörös sávok találkoztak, kaptunk egy jó adag energiahullámot, ami mindkettőnket a legközelebbi falhoz csúsztatott.

-          Azt hiszem sikerült, bár nem tudom, mit csináltatok.

-          Két dolog történt. Az egyik, hogy a kötelet mostantól nem lehet elszakítani még vámpír erővel sem, a másik, pedig hogy lekötöttük Aaron egyik tudatát.

Aaronra néztem, aki épp nem volt eszméleténél. Biztos a varázslat ereje ütötte ki.

-          És hogy derítem ki, hogy sikeres volt-e.

-          Azt már csak te tudhatod. Te ismered. Ha biztos vagy benne, hogy a jobbik felét tartottuk felszínen, akkor elengedheted, mert olyan erősen lekötöttük a másikat, hogy azt annyi erővel lehetne felszabadítani, amivel egy hegyet is felemelhetsz. Nem nagyon találsz ilyen boszorkányt.

-          És mi van, ha a másik fele maradt az uralkodó?

-          Akkor hagyd megkötözve.

-          És?

-          És akkor új tervet találunk ki. – tért vissza megint Damon a telefonhoz. – De magához tért már?

-          Nem.

-          Akkor addig találjuk ki, mi legyen… Ha önmagaként ébred, akkor valahogy partra viszitek a hajót és onnan egyenesen idejöttök. Ha nem így történik, akkor képes lennél őt megölni?

Komolyan megfontoltam a kérdést, de nem tudtam dönteni. Ha Aaron gonosz marad, akkor vagy egyedül kell kijuttatnom ezt a hajót egy kikötőbe és utána egy megkötözött emberrel kell eljutni Amerikába, vagy megölöm, megpróbálom az alakváltást és mondjuk egyszerűen átrepülöm az itt-Amerika távolságot. Igen, tudom, a második út lenne a könnyebben járható, ha el tudnám viselni valaki megölését, ráadásul egy olyan emberét, aki eddig csak jót tett velem. Ja és ha nem félnék az alakváltástól.

-          Nem tudom.

-          Jen. Ha ő rossz, akkor meg kell ölnöd. Tudom, hogy meg tudod tenni.

-          De én sose öltem meg senkit.

-          Egyszer megtetted. Értem.

Majdnem kicsúszott a telefon az ujjaim közül. Azt hittem jó ember vagyok… Amióta csak kinyitottam a szemem abban a börtönszobában, úgy gondoltam én a jó vagyok, aki a rosszakhoz került. Nem tudtam küzdelemben se megölni senkit, és azt hittem, még tiszta a kezem. Azt hiszem büszke voltam az önuralmamra, de most ez teljesen alaptalanná vált és az egész hitem önmagamban összeomlott.

            Hallottam, ahogy Damon szólongat, de csak mint valami légy zümmögését éjjel a szoba másik feléből. Nem törődtem vele… Letettem a telefont magam mellé a földre, majd felálltam és gondolkodni kezdtem. Lényegtelen, hogy a múltamban mi történt, mert én, jelenleg nem az az ember vagyok, akivé a múltam formált. Valaki vagy valakik, beleszóltak az életembe és akaratomon kívül megváltoztattak. De most, ez vagyok én. Új múltat kezdtem el magamnak írni, ami ki tudja még, milyen emberré fog egyszer tenni. Ha most nem ölném meg Aaront, az azért lenne, mert most ez az ember vagyok. Egyre tisztábban hallottam Damon szólongatását, de közben Aaron is elkezdett magához térni.

-          Nem ölöm meg, és már ébredezik is. – egy női gép hang szólt bele a telefonba és oroszul karattyolt valamit, de csak tippem volt, hogy ez azt jelenti, lebeszéltem az összes pénzt a telefonról. – Adj öt percet, aztán hívj ezen a számon vissza, rendben?

-          Csak óvatosan.

Zsebre tettem a telefont és közelebb léptem Aaronhoz. Amikor elkezdett kinyílni a szeme, leguggoltam vele szembe és megpróbáltam elkapni az első tudatos pillanatait. Magához tért és az első dolga az volt, hogy körülnézzen. Meglepődve és kissé ijedten hordozta körbe a tekintetét a szobán, majd mozdulni akart, de rá kellett jönnie, hogy nem tud. Értetlenül meredt a kötélre, majd feszegetni próbálta, de mikor nem tudta azonnal elszakítani, fel is adta a harcot. Vett egy nagy levegőt, amitől kicsit elszíneződött az arca… Biztos nem volt felkészülve a vérszagra.

-          Mi történt? Mi ez a vérszag? És miért nem hallok senkit? Kikötöttünk valahol?

-          Nem emlékszel semmire?

-          Bementem a kabinomba, leültem az ágyamra és… és… nem tudom.

-          Egyelőre még nem engedhetlek el.

-          Miért?

-          Gyere, állj fel. – segítettem neki felállni a földről. A kötél miatt csak aprókat tudott lépni, de nem kellett túl messzire menjünk és meglássa, amit kell.

Elkerekedet a szeme és elnyílt a szája a látottaktól. A fedélzeten is volt egypár hulla és egy csomó vér.

-          Mi történt itt? Mindenki meghalt?

-          Mindenki. Az alsóbb emeletek is legalább ennyire rosszak.

-          De ki…? Én tettem? – nézett végig újra a kötelein.

-          Igen. De csak mert Harald valami boszorkánya babrált a fejeddel.

-          Mit csinált? Az egyik fele az elmédnek az ő irányításuk alatt áll.

-          De hát akkor, hogy lehetek most mégis önmagam?

-          Felhívtam Damont.

-          Te honnan tudsz róla? És hogy hívtad fel? Mi van? – teljesen összezavartam, most már kénytelen vagyok tisztázni a dolgokat.

-          Mondtam neked, hogy egy éjjel furcsát álmodtam, igaz?

-          Igen.

-          Nos, az nem álom volt, hanem egy olyan csatorna, amin kapcsolatba tudtak velem lépni. Először csak hangok nélkül, érzésekkel kommunikáltunk, aztán ahogy fejlődtem, mint alakváltó, úgy tudtunk beszélni is. Damon volt az, aki megkeresett. Már indultak volna értem, ha nem szökünk meg idő közben. Damon megadta a számát, hogy ha kijutunk és telefonhoz jutok, hívjam fel, így mikor kiléptem a kabinomból és mindenhol holttestek voltak, te pedig sehol, azonnal kerestem egy mobilt. Közbe te rám támadtál, de én kiütöttelek és megkötöztelek. Ekkor Bonnie, a boszorkány, varázsolt valamit és a te rossz feled le lett kötve.

-          Huh.

Csörögni kezdett a telefon a zsebembe és én gyorsan érte nyúltam, hogy felvegyem.

-          Itt vagyok. Minden rendben. Aaron újra a régi. 

-          Biztos vagy benne? – Aaronra néztem.

-          Száz százalékig. – Aaron azt mutogatta, hogy ő is akar valamit mondani. – Ki vagyok hangosítva?

-          Igen. – én is megtettem ugyan ezt, aztán közelebb tartottam a készüléket Aaronhoz.

-          Sziasztok. Aaron Forger vagyok. Csak szeretném megköszönni nektek a segítséget. Higgyétek el, én tényleg nem vagyok rossz és Jent sem akarom bántani. Megígérem, hogy eljuttatom őt hozzátok.

-          Nincs mit köszönni, csak ne hagyd, hogy megbánjuk. – válaszolta Bonnie.

-          Aaron, el tudod vezetni azt a hajót? – kérdezte Damon, aki úgy tűnik mindig lényegre törő.

-          Konyítok a hajókhoz, többet is vezettem már. Nem lesz gond. Ha Jen végre kiköti ezt a kötelet.

Hallottam a kuncogást a háttérből és rájöttem, hogy tényleg megfeledkeztem a kötelekről. Biztos nem lehetett így túl kényelmes. Megkerestem a csomót, amit köttetem és hosszú ügyeskedés után sikerült végül kioldani. Aaron jólesően mozgatta végig a végtagjait, nyújtózott egyet, majd a kormányhoz indult, magamra hagyva engem a telefonnal.

-          Aaron el is ment a hajót kormányozni. – valamit mondott a többieknek ott Damon, aztán reagált csak.

-          Most már én is egyedül vagyok.

-          Nem kedveled Aaront.

-          Nem.

-          Miért?

-          Mert ő ott van veled én pedig nem.

-          Féltékeny vagy?

-          Nem is kicsit.

-          Adtam valaha okot neked a féltékenységre? – az őszinte kíváncsiság beszélt belőlem, és reméltem egy két apró emlékmorzsát.

-          Egyszer. De az egy hosszú és bonyolult történet.

-          Veszekedtünk mi valaha?

-          Ó, de még milyeneket?!

-          És mindig kibékültünk?

-          De még hogy… - ezt úgy mondta, hogy ha tudok, most vörösre pirulok. – De Jen?

-          Hm?

-          Emlékezni fogsz. – elmosolyodtam.

Annyira biztosan mondta, hogy ezt is elhittem neki. Ha nem tudnám, hogy ismertem valaha és csak most ismerném meg, mint egy teljesen idegent, akkor is kedvelném. Szerintem még egyszer beleszeretnék idővel. Lehet, bele is fogok, emlékek ide vagy oda…

/Aaron/

            Éreztem magamon a mágia súlyát, és most már kettő szívja az erőmet. Tudtam, hogy Harald csináltatott valamit a boszorkányával és velem, de sose hittem, hogy ilyen szörnyűséget. Ha Jen nem ennyire éles eszű és nincs az a telefon, vagy azok a barátai, akkor már lehet őt is megpróbáltam volna megölni. És ha ez életre-halálra megy, akkor még az is lehet, hogy már én nem élnék.

            De vannak neki barátai, akik szinte bármit megtennének érte, és ott van neki Damon, akit nem érdekel más, csak Jen épsége. Már nem hallom, mit beszélgetnek, de tökéletesen látom Jen arcát… Egyszerre volt zavarban, volt boldog és még valami, amit nem akartam elhinni. Lehetséges? Emlékek nélkül, pár beszélgetés után, úgy, hogy még sosem látta? Ha ez igaz, akkor őket a világ vége sem szakíthatná szét, nem hogy én.

            Jen arcáról nem más sugárzott, mint a nagybetűs szerelem.