Tizenhatodik fejezet – Kísértő múlt

Sziasztok!

Nagyon sajnálom a késést, de sehogy nem tudom magamat utolérni. Olyan fáradt vagyok, hogy egy sor helyett hármat látok, már amikor nyitva marad a szemem, de most a francia szavak tanulása helyett befejeztem gyorsan a fejezetet és fel is teszem. Nem lett túl extra, alig történik benne valami, de most ez van... :/ Majd nem soká jönnek a jó részek! xD ;)

A vasárnapi fejezetről még nem nyilatkoznék, de nem valószínű... 27-én van a szóbelim és 31-én az írásbelim, szóval eléggé el vagyok halmozva teendőkkel. :( De ha minden jól meg, Április 1-én, akármilyen nap, kaptok egy részt! De cserébe szurkoljatok nagyon! ;) 

u.i.:BME-re megyek nyelvvizsgázni, ha bárkinek van vizsgatapasztalata onnan, azt várom a kommentek végén. ;) :D 

Pussz, jó olvasást!

/Jen/

            Nem tudom, hogyan is csinálta, de mire én minden hullát levittem a hajó aljába, addigra Aaron is elkormányozta a hajót Norvégia felé. Már csak a fedélzeten megmaradt rengeteg vér emlékeztetett a borzalmakra, de azt is szépen lassan elkezdte lemosni az eső. Figyeltem, hogyan is kell hajót irányítani, de sajnos csak annyit fogtam fel, hogy nézni kell a térképet, az iránytűt meg a többi vackot a műszerfalon és forgatni a kormányt. Ahányszor csak Aaron mögé álltam, hogy figyeljem, annyiszor jutott eszembe, hogy rosszul is elsülhetett volna az a varázslat. Ezzel a gondolattal és Aaronnal nem volt könnyű sokáig egy légtérben tartózkodni, ezért inkább gyakran a fedélzeten sétáltam fel-alá, miközben a csillagokat néztem az égen. Sokkal több égitest kering a világűrben, mint amit látni lehet, de már ez is felfoghatatlan. Itt, a sötét tengeren, fény hiányában vagy százszor annyi csillagot lehet látni, mint egyébként… Lefagytam két lépés között.

-          Ez egy emlék volt? – kérdeztem halkan magamtól, nem tudván, hogy más is hallja.

-          Mi jutott eszedbe? – szólalt meg Aaron, mire rögtön felé fordultam.

-          Csak annyi, hogy itt sokkal több a csillag…

-          Mint?

-          Na látod! Ez az. Mivel is hasonlítom össze?

-          Hmm… Érdekes, de legalább nem egy rossz jel. – bólogatott elgondolkodva, majd visszament a kormány mögé.

Leültem a földre és tovább bámultam az eget, remélve, hogy még valami eszembe jut… De nem jutott. Már épp hajnalodni kezdett, mikor Aaron mellém lépett.

-          Megjöttünk. Innen úsznunk kell, mert a hajót el kell süllyeszteni.

Felálltam és a láthatárt kezdtem kémlelni, de szárazföldet sehol sem láttam.

-          Mennyit kell majd úszni?

-          Nem olyan sokat.

-          De hisz nem is látom a partot!

-          Csak a köd miatt.

Jobban megnézve, tényleg minden egyöntetűen fehérré vált a horizonton egy idő után.

            Aaronra hagytam a dolgot, aki lement és valahogy léket vágott a hajó aljába, majd mikor felért, belevetettük magunkat a jeges vízbe. Nem fázom, de hideget azért még érzem és ez a víz rettentő hideg volt! Ez főleg akkor tűnt fel, mikor végre valahára elértük a partot és a hideg levegőre kimászva a vizes ruha konkrétan ránk fagyott.

            A helyiek még csak most kezdtek el ébredezni, még a halászok is csak a reggeli kávéjukat szürcsölgették és mire a nap felkelt, addigra a hajónk már a tenger fenekén pihent. A sok úszás után, még többet kellett szaladni, de megérte már a látványért is… Harald kastélya leírhatatlanul gyönyörű volt. Ódon és szürke, mégis a deres zöld füvön, egy kis domb tetején, úgy állt, mint egy büszke lovag, egyedül a győztes csata végén. Ahogy Aaron ígérte a telek üres volt, és simán bejutottunk, egészen a házig, ott viszont már egy szép kis kóddal ellátott biztonsági rendszerrel kerültünk szembe.

-          És innen hogyan tovább? – egy kicsit remegett talán a hangom, de csak a számra fagyott jégcsapoktól.

-          Olvastam egy kódot egyszer Haraldnál, de ha elrontjuk, akkor ez a hely onnantól nem játszik. Ráadásul menekülhetünk is, mert Harald rögtön tudni fogja, hogy mi akartunk ide betörni.

-          Más ötleted nincs, csak az az egy kód?

-          Nincs.

-          Hát akkor próba szerencse. – bólintottam biztatóan, Aaron pedig biztosnak tűnő kézzel ütötte be a számokat.

Az utolsó gombnyomás után, hosszú csend következett, én pedig már kezdtem elbizonytalanodni a sikerben, de minden aggodalmam szertefoszlott, mikor zöldre váltott a lámpa és kattant az ajtó zárja.

            Tisztelettel és áhítattal léptem be a tágas előtérbe, ami minden pompát mellőzve is impozáns volt. A hatalmas tér, a gyönyörű formák, a festmények és a szobrok lenyűgözőek voltak. Más szín nem is volt a szürkén kívül az épületben első ránézésre, csak a vörös, ami a lépcsőt fedő szőnyeget jellemezte. Csak miután becsukódott magunk mögött az ajtó, tudtunk tényleg megkönnyebbülten fellélegezni.

-          Üdvözöllek Harald otthonában, ahol ez az egész őrület született.

Aaron ment elöl én pedig csak a lépteinek kopogását hallgatva követtem, mert a szemem hirtelen nagyon elfoglalt lett. Több festményen felfedeztem Haraldot, de sok-sok emberről fogalmam sem volt, hogy ki lehetett. Egy hosszú folyosó végén, egy boltív felett egy, a többihez képest is óriási kép volt felfüggesztve.

-          Ez itt Harald családja.

-          Melyikük ő?

-          Ha jól tudom, akkor az a sötét hajú fiú. – mutatott egy vékony, gőgös képű gyerekre Aaron.

Az egyetlen felnőtt férfi a képen, gondolom az apja, nagyon hasonlíthatott Harald mostani arcára, de az anyja vonásait is fel lehet fedezni rajta, kivéve a nő szőke haját. A gyerekek közül Harald nagyon is elütött sötét hajával és világos bőrével, mert mindenki más, a lányok és a fiúk egyaránt szőkék voltak. A festményen viszont a szemek voltak a legérdekesebbek. Úgy néztek ki, mint a valódiak és az embernek az lett az érzése tőlük, hogy élnek és tényleg figyelnek, lenéznek ránk. Hátborzongató…

            Átmentünk a boltív alatt és végre rátaláltunk a színekre. Nem volt túl sok és élénk sem, de a barna, a vörös és a drapp árnyalatai is rengeteg életet varázsoltak a hideg kőfalak közé. Egy hatalmas teremben álltunk, aminek a végében egy hatalmas, fából készült trón szerűség kapott helyet.

-          Itt fogadták a falu lakóit a különböző panaszokkal a hét egy kijelölt napján. Egyébként ne vegyél mérget ezekre az információkra, mert semmit sem tudok biztosan, csak onnantól, hogy vámpírrá változott. Sőt, talán még onnan sem.

-          Úgysem fogom leellenőrizni minden szavad. De az elmondottak nélkül is nagyon erős benyomást tesz rám ez a ház. Ház? Kastély.

-          Gyere, menjünk fel az emeletre. Ott vannak ruhák, amikbe átöltözhetünk. Nem a legmodernebbek, de szárazak legalább és melegek.

Visszamentünk az előcsarnokig és felmentünk az egyik oldalon a lépcsőn. A vörös szőnyeg minden lépésünktől porzott… Az emeleten minden ajtó be volt csukva, és egyikbe se mertem benyitni. Nem éreztem semmilyen szagot, és nem is hallottam semmilyen mozgást, így tudom, nem volt mitől tartanom, de a kastély kihalt hatásától, a félhomálytól, Aaron meséjétől és az élénk képzeletemtől még azt is elhittem, hogy a zárt ajtók mögött szellemek, csapdák, kínzókamrák és rejtett titkok bújtak el. Halkan lépkedtünk és úgy tűnt néha, mintha mi is csak itt kísértő szellemek lennénk. Nem tetszett a gondolat, de mégsem akartam megtörni a ház csendjét, még talán felébresztenék valamit.

            A sokadik ajtón, már nem is számoltam hányadikon, benyitottunk. Egy másodpercig vártam valami ijesztőt, vagy különöset, de az nehéz fa ajtó mögött nem volt más, csak egy egyszerű hálószoba. Franciaágy, asztal mosdótállal és székkel, egy nagy szekrény és egy üvegezett ajtó mögötti erkély. Aaron a szekrényhez lépett és kinyitotta. Megint csak vártam a denevéreket, molylepkéket vagy akár a kísérteteket, de csak fogasokra akasztott ruhák kerültek elő. Sok, nagy-szoknyás, csipkés ruha sorakozott a fogasokon, de voltak szerencsére olyan egyszerű ruhadarabok is, mint a nadrág és az ing.

-          Remélem nem vártál női ruhát, mert azokból csak ilyenekkel szolgálhatok. Ha rám hallgatsz, fel se próbálod. Szűk, kényelmetlen, nehéz…

-          Mintha annyit hordtál volna hasonló ruhákat. – mosolyodtam el a gondolatra, de Aaron valamiért nem nevetett. – Micsoda?! – esett le az állam döbbenetemben. – Miért viseltél te ilyen ruhákat?

-          Volt, hogy Elisabethet nekem kellett álruhában kísérnem. Az udvarhölgyekre pedig senki nem gyanakszik. – mondta megkínzott hangon, és bármennyire is sajnáltam, nem tudtam elrejteni a szórakozásom legfőbb jelét.

Aaron hozzám vágott egy nadrágot meg egy inget, majd kiment a szobából. Rögtön nem volt olyan vicces a helyzet egyedül. De most még egyszer, mi a frásztól is félek? Majdnem, hogy halhatatlan vámpír-alakváltó vagyok, szuper érzékekkel. Egy üres szobának csak nem kéne már rám ijesztenie nem?

            Azért fürgén mozogtam és egykettőre átöltöztem, majd szinte kimenekültem a folyosóra. Azt hittem, ha kimenekülök a szobából, majd enyhül a rossz érzésem, de az üres folyosó a sok figyelő képpel együtt csak még tovább rontotta a helyzetet. Kiáltani akartam Aaronnak, de féltem megtörni a csöndet. Ha vámpír sebességgel futok, talán gyorsan megtalálom, de nem mertem, csak lassan, csendben és megfontoltan mozogni.

-          Te hova settenkedsz? – szólalt meg a hátam mögül Aaron, mire én majdnem a plafonig ugrottam.

-          A frászt hoztad rám! – mondtam neki dühösen, de olyan halkan, hogy szinte csak tátogtam.

-          És miért suttogsz?

-          Nem tudom. Olyan rossz érzéssel tölt el ez a ház.

-          Azt nem csodálom. – nem értettem, de rögtön megmagyarázta. – Ebben a házban a mesék szerint rengeteg szörnyűség történt. Ezek a falak, bútorok és képek tanúk és akármennyire is nem élnek, mégis magukba szívtál a borzalmakat, amiket most csak úgy ontanak kifelé magukból. Én ráadásul hiszek a szellemekben és szerintem ez a hely tele van velük.

-          Akkor a te hátadon is a hideg futkos a helytől?

-          Igen, de legalább biztonságos rejtekhely.

-          Azért remélem, nem időzünk majd itt sokáig.

-          Majd igyekszünk. De te nem vagy éhes?

-          Mint a farkas! – bólogattam hevesen, hisz már mindenhol éreztem a maró éhséget magamban.

-          Nincs jobb ötletem, mint az erdő és az állatai.

Nekem se tetszett az ötlet, de embert ölni én sem akartam és túl kimerült voltam ahhoz, hogy most korházat keressünk, és feltűnés nélkül kifosszuk.

            Miután elkaptunk pár kisebb állatot és közösen egy őzet is, indulhattunk volna vissza a kísértetkastélyba, de Aaron mégis az erdő sűrűje felé kezdett el vezetni.

-          Hová megyünk?

-          Mutatok valamit.

Nem mentünk többet öt percnél, mikor egy ritkásabb helyre értünk.

-          Látod a fák törzsét?

-          Látom.

-          Nézd meg jobban. – és ahogy közelebbről megnéztem, rájöttem, mit kell látni.

A fák törzse egy csomó helyen meg volt sérülve, hegek borították, mint az embert, miután megsérül, és a seb gyógyul.

-          Ez az a hely, ahol Harald és Cadmon először találkoztak.

Furcsa érzés volt kézzel fogni a történelmet. Az a tény, hogy ezeket a sérüléseket a fáknak, az az ember okozta, aki nemrég még pár centi állt tőlem… És ő egy napot sem öregedett, míg ezek a fák egészen hatalmasra nőttek. Kíváncsi lennék, vajon Haraldon is van-e valahogy nyoma a múltnak? Egy kis ideig nézelődtem, majd visszamentünk a kastélyba, ami már egy kicsit barátságosabban festett a gyér napsütésben.  

-          Mit is fogunk akkor most csinálni? – kérdeztem rá a terv további részére, mikor kényelembe helyeztük magunkat a legkevésbé nyomasztó helyen, a nagyteremben.

-          Először is kipihenjük magunkat. Ezt a napot és az éjszakát itt töltjük, és közben megtervezzük az utat, aztán holnap nekiállhatunk a kivitelezésnek is.

-          Damon szerint olyan helyre kéne repülőjegyet vennünk álnéven, ahova nem számítanak, hogy mennénk. Ha van, akkor egy olyan járatra, amivel sokan utaznak és gyakran jár.

-          Akkor holnap megnézzük a repteret.

-          De hogy jutunk be Amerikába papírok nélkül?

-          Vámpírok vagyunk. Elég meggyőzőek tudunk lenni, nem gondolod?

 Nem tetszett az ötlet, de se jobb, se egyszerűbb utat nem láttam. Egy ideig csendben ültünk, pihentünk és élveztük, hogy nem kell minden pillanatban a hátunk mögé is figyelnünk, de aztán zavarni kezdett a csönd, csak nem Aaronnal akartam beszélni.

-          Nincs egy telefon a házban?

-          Az nincs, de holnap kereshetünk egy telefonfülkét is.

Újra csend telepedett közénk, amit Aaron egy furcsa kérdéssel tört meg.

-          Hogy szeretheted, ha azt sem tudod, ki ő?

-          Tessék? – Aaron felült egyenes helyzetbe a nagy karosszéken, és előre dőlve, érthetetlen indulattal kezdte el a mondanivalóját.

-          Nem értem, hogy miért is ragaszkodsz egy olyan emberhez, akiről azt se tudod per pillanat kicsoda. Bízol benne, rohansz hozzá, tőle várod a segítséget és a megoldást, miközben ő lehetne akár az ellenséged jobb keze is. Én itt vagyok, engem jobban ismersz, mégis inkább benne bízol, vele beszélgetnél? Miért? Azért a botlásért a hajón? Nem is én tehettem róla!

Szóhoz se jutottam. Ez most hogyan jött? És miért?

            Aztán fejbe vágott a megoldás, aminek a legkevésbé sem örültem. Aaron féltékeny Damonra. Damon pedig féltékeny Aaronra. Egyiket sem ismerem, mindkettőben bízom valamennyire… És ezeket akarom, nem hogy egy kontinensre, de egy városba vinni!

-          Aaron. Én sajnálom, de Damon és köztem valami nagyon erős dolog lehetett, mert ösztönösen viselkedek vele úgy, ahogy. Ha azt nézzük, vele sokkal több időt töltöttem életem során. Téged három napja ismerlek körülbelül? A hajóról nem te tehetsz és sose hánytorgatnám fel neked, és akár hiszed, akár nem, de benned is bízom valamennyire. De mást, mást nem tudok neked ajánlani, mint bizalmat és barátságot.

Nem volt könnyű ennyire egyértelműen kimondani, mit is gondolok, de Aaron megérdemelt annyit, hogy ne is kecsegtessem hiú reményekkel. Nem tudom, miért van, de tudom, hogy nem létezhet nekem jobb társ, mint Damon és ezt most végérvényesen tudomásul is vettem. Remélem Aaron is el fogja fogadni… Lehet, hogy csak időt kell neki hagyjak, ezért nem is mentem utána, mikor felállt és egyedül hagyott a hatalmas teremben.