Tizenötödik fejezet – Féltékenység

Sziasztok! 

Na itt a fejezet... Mostanában szokjatok hozzá a sok párbeszédhez, mert nem sok idejük marad a szereplőknek egyedül, magányban a gondolkozásra. Majd eljön az az idő is, de nem a közeljövőben. :D Ez a fejezet is inkább Jen szemszögű, de van benne egy kis kitérés is, amit érdemes figyelmesen olvasni! ( ;) )

Több mondanivalóm azt hiszem nincs, maximum, hogy egy kicsit rosszul esett, hogy megint 4 komment érkezett, de hát ez van. Annak a 4 embernek, íme a következő rész, ici-picivel dél után. :)) 

Pusssz, jah és a rövidségért bocsi, de itt volt a megfelelő hely a végének. (ami remélem tetszik azért majd..)

/Jen/

           

            Hallottam Damon kiszakadt sóhaját. Ahogy újra beleszólt a telefonba, a hangja még remegett…

-          Nem sérültél meg?

-          Nem… Nem.

-          Mit csináltál vele?

-          Megkötöztem.

-          Nem fog kitartani a kötél.

-          Tudom.

-          Akkor…?

-          Fogalmam sincs.

Hallottam nála egy jó adag háttérzajt, majd a végén egy női hang szólt bele a telefonba.

-          Jen, Bonnie vagyok. – aztán hozzá tette: – Boszorkány. – ezt is biztos tudtam valaha. – Van nálad bármi olyan dolog, ami a múltadhoz köthet? Ruhadarab? Tárgy?

-          Van rajtam egy karkötő. Ezüstös, kis medálok lógnak rajta és bűzlik a vasfűtől.

-          Azt még tőlem kapta… - messziről jött Damon hangja, de tisztán hallottam, hogy mosolygott, mikor kiejtette a szavakat a száján.

Ebben a helyzetben is el tudtam mosolyodni vele együtt. Éreztem, már akkor is, mikor Aaron megmutatta, hogy tőle kaptam… Ez lehetett egy emlék?

-          Az jó lesz. - folytatta Bonnie. – Vágd meg a nyakán, aztán csorgasd a vérét a karkötőre és a köteleire. Szólj, ha megvagy.

Aaron tekintete kifürkészhetetlen volt. Ha azt akartam volna, bele tudtam volna látni az eddigi önmagát, de akár az újonnan megismert énjét is. Tudom, hogy vámpír és nem lesz tőle baja, de akkor sem akartam megvágni. Végül mégis erőt vettem magamon és elvágtam a torkát.

            Beugrottak az szétszakított torkú halottak, akik épp itt, pár méterrel alattunk fekszenek. Egyszerre irtóztam, undorodtam, borzongtam és kívántam az Aaron torkából ömlő vért. A kötélre magától is ráfolyt a kellő mennyiség, csak a karkötőt kellett összekennem a pólóján összegyűlt vörös folyadékkal.

-          Kész vagyok.

-          Rendben, akkor jelezd, ha történik valami.

-          Mi?

-          Észre fogod venni.

-          Várj! Ugye nem ölöd meg?

-          Nem. De mostantól csendet kérek.

És ahogy kérte, némaság lett úrrá talán az egész világon is, csak rajta nem, mert ő dallamosan pár érthetetlen sort ismételgetett. Folyamatosan rajta tartottam a szemem a karkötőn, a kötélen és Aaronon, de nem láttam semmit. Bonnie percekig ismételgette a varázsigét, de semmi nem történt.

-          Ez így nem fog menni. Cassie?

-          Rendben. – válaszolt egy másik ismeretlen hang.

-          Ki az a Cassie?

-          Hosszú történet, őt még nem ismered. – válaszolt a kérdésemre Damon.

Újra csend lett, de ezt most már nem egy, hanem két női hang törte meg. Az egyik mélyebb, dallamosabb, míg a másik magasabb és hátborzongatóbb. Kirázott a hideg. A karkötő elforrósodott a kezembe, annyira, hogy a vér, vörös gőzként elhagyja a fémet. Eközben pedig láttam, ahogy az Aaronra kötött kötélen lassan mindenhol szétterjed a vére, pedig a torkán lévő seb már be is gyógyult. A kötélen már csak pár centi vérmentes felület maradt, de az is hamar eltűnt. Amikor a kötél két oldaláról közeledő vörös sávok találkoztak, kaptunk egy jó adag energiahullámot, ami mindkettőnket a legközelebbi falhoz csúsztatott.

-          Azt hiszem sikerült, bár nem tudom, mit csináltatok.

-          Két dolog történt. Az egyik, hogy a kötelet mostantól nem lehet elszakítani még vámpír erővel sem, a másik, pedig hogy lekötöttük Aaron egyik tudatát.

Aaronra néztem, aki épp nem volt eszméleténél. Biztos a varázslat ereje ütötte ki.

-          És hogy derítem ki, hogy sikeres volt-e.

-          Azt már csak te tudhatod. Te ismered. Ha biztos vagy benne, hogy a jobbik felét tartottuk felszínen, akkor elengedheted, mert olyan erősen lekötöttük a másikat, hogy azt annyi erővel lehetne felszabadítani, amivel egy hegyet is felemelhetsz. Nem nagyon találsz ilyen boszorkányt.

-          És mi van, ha a másik fele maradt az uralkodó?

-          Akkor hagyd megkötözve.

-          És?

-          És akkor új tervet találunk ki. – tért vissza megint Damon a telefonhoz. – De magához tért már?

-          Nem.

-          Akkor addig találjuk ki, mi legyen… Ha önmagaként ébred, akkor valahogy partra viszitek a hajót és onnan egyenesen idejöttök. Ha nem így történik, akkor képes lennél őt megölni?

Komolyan megfontoltam a kérdést, de nem tudtam dönteni. Ha Aaron gonosz marad, akkor vagy egyedül kell kijuttatnom ezt a hajót egy kikötőbe és utána egy megkötözött emberrel kell eljutni Amerikába, vagy megölöm, megpróbálom az alakváltást és mondjuk egyszerűen átrepülöm az itt-Amerika távolságot. Igen, tudom, a második út lenne a könnyebben járható, ha el tudnám viselni valaki megölését, ráadásul egy olyan emberét, aki eddig csak jót tett velem. Ja és ha nem félnék az alakváltástól.

-          Nem tudom.

-          Jen. Ha ő rossz, akkor meg kell ölnöd. Tudom, hogy meg tudod tenni.

-          De én sose öltem meg senkit.

-          Egyszer megtetted. Értem.

Majdnem kicsúszott a telefon az ujjaim közül. Azt hittem jó ember vagyok… Amióta csak kinyitottam a szemem abban a börtönszobában, úgy gondoltam én a jó vagyok, aki a rosszakhoz került. Nem tudtam küzdelemben se megölni senkit, és azt hittem, még tiszta a kezem. Azt hiszem büszke voltam az önuralmamra, de most ez teljesen alaptalanná vált és az egész hitem önmagamban összeomlott.

            Hallottam, ahogy Damon szólongat, de csak mint valami légy zümmögését éjjel a szoba másik feléből. Nem törődtem vele… Letettem a telefont magam mellé a földre, majd felálltam és gondolkodni kezdtem. Lényegtelen, hogy a múltamban mi történt, mert én, jelenleg nem az az ember vagyok, akivé a múltam formált. Valaki vagy valakik, beleszóltak az életembe és akaratomon kívül megváltoztattak. De most, ez vagyok én. Új múltat kezdtem el magamnak írni, ami ki tudja még, milyen emberré fog egyszer tenni. Ha most nem ölném meg Aaront, az azért lenne, mert most ez az ember vagyok. Egyre tisztábban hallottam Damon szólongatását, de közben Aaron is elkezdett magához térni.

-          Nem ölöm meg, és már ébredezik is. – egy női gép hang szólt bele a telefonba és oroszul karattyolt valamit, de csak tippem volt, hogy ez azt jelenti, lebeszéltem az összes pénzt a telefonról. – Adj öt percet, aztán hívj ezen a számon vissza, rendben?

-          Csak óvatosan.

Zsebre tettem a telefont és közelebb léptem Aaronhoz. Amikor elkezdett kinyílni a szeme, leguggoltam vele szembe és megpróbáltam elkapni az első tudatos pillanatait. Magához tért és az első dolga az volt, hogy körülnézzen. Meglepődve és kissé ijedten hordozta körbe a tekintetét a szobán, majd mozdulni akart, de rá kellett jönnie, hogy nem tud. Értetlenül meredt a kötélre, majd feszegetni próbálta, de mikor nem tudta azonnal elszakítani, fel is adta a harcot. Vett egy nagy levegőt, amitől kicsit elszíneződött az arca… Biztos nem volt felkészülve a vérszagra.

-          Mi történt? Mi ez a vérszag? És miért nem hallok senkit? Kikötöttünk valahol?

-          Nem emlékszel semmire?

-          Bementem a kabinomba, leültem az ágyamra és… és… nem tudom.

-          Egyelőre még nem engedhetlek el.

-          Miért?

-          Gyere, állj fel. – segítettem neki felállni a földről. A kötél miatt csak aprókat tudott lépni, de nem kellett túl messzire menjünk és meglássa, amit kell.

Elkerekedet a szeme és elnyílt a szája a látottaktól. A fedélzeten is volt egypár hulla és egy csomó vér.

-          Mi történt itt? Mindenki meghalt?

-          Mindenki. Az alsóbb emeletek is legalább ennyire rosszak.

-          De ki…? Én tettem? – nézett végig újra a kötelein.

-          Igen. De csak mert Harald valami boszorkánya babrált a fejeddel.

-          Mit csinált? Az egyik fele az elmédnek az ő irányításuk alatt áll.

-          De hát akkor, hogy lehetek most mégis önmagam?

-          Felhívtam Damont.

-          Te honnan tudsz róla? És hogy hívtad fel? Mi van? – teljesen összezavartam, most már kénytelen vagyok tisztázni a dolgokat.

-          Mondtam neked, hogy egy éjjel furcsát álmodtam, igaz?

-          Igen.

-          Nos, az nem álom volt, hanem egy olyan csatorna, amin kapcsolatba tudtak velem lépni. Először csak hangok nélkül, érzésekkel kommunikáltunk, aztán ahogy fejlődtem, mint alakváltó, úgy tudtunk beszélni is. Damon volt az, aki megkeresett. Már indultak volna értem, ha nem szökünk meg idő közben. Damon megadta a számát, hogy ha kijutunk és telefonhoz jutok, hívjam fel, így mikor kiléptem a kabinomból és mindenhol holttestek voltak, te pedig sehol, azonnal kerestem egy mobilt. Közbe te rám támadtál, de én kiütöttelek és megkötöztelek. Ekkor Bonnie, a boszorkány, varázsolt valamit és a te rossz feled le lett kötve.

-          Huh.

Csörögni kezdett a telefon a zsebembe és én gyorsan érte nyúltam, hogy felvegyem.

-          Itt vagyok. Minden rendben. Aaron újra a régi. 

-          Biztos vagy benne? – Aaronra néztem.

-          Száz százalékig. – Aaron azt mutogatta, hogy ő is akar valamit mondani. – Ki vagyok hangosítva?

-          Igen. – én is megtettem ugyan ezt, aztán közelebb tartottam a készüléket Aaronhoz.

-          Sziasztok. Aaron Forger vagyok. Csak szeretném megköszönni nektek a segítséget. Higgyétek el, én tényleg nem vagyok rossz és Jent sem akarom bántani. Megígérem, hogy eljuttatom őt hozzátok.

-          Nincs mit köszönni, csak ne hagyd, hogy megbánjuk. – válaszolta Bonnie.

-          Aaron, el tudod vezetni azt a hajót? – kérdezte Damon, aki úgy tűnik mindig lényegre törő.

-          Konyítok a hajókhoz, többet is vezettem már. Nem lesz gond. Ha Jen végre kiköti ezt a kötelet.

Hallottam a kuncogást a háttérből és rájöttem, hogy tényleg megfeledkeztem a kötelekről. Biztos nem lehetett így túl kényelmes. Megkerestem a csomót, amit köttetem és hosszú ügyeskedés után sikerült végül kioldani. Aaron jólesően mozgatta végig a végtagjait, nyújtózott egyet, majd a kormányhoz indult, magamra hagyva engem a telefonnal.

-          Aaron el is ment a hajót kormányozni. – valamit mondott a többieknek ott Damon, aztán reagált csak.

-          Most már én is egyedül vagyok.

-          Nem kedveled Aaront.

-          Nem.

-          Miért?

-          Mert ő ott van veled én pedig nem.

-          Féltékeny vagy?

-          Nem is kicsit.

-          Adtam valaha okot neked a féltékenységre? – az őszinte kíváncsiság beszélt belőlem, és reméltem egy két apró emlékmorzsát.

-          Egyszer. De az egy hosszú és bonyolult történet.

-          Veszekedtünk mi valaha?

-          Ó, de még milyeneket?!

-          És mindig kibékültünk?

-          De még hogy… - ezt úgy mondta, hogy ha tudok, most vörösre pirulok. – De Jen?

-          Hm?

-          Emlékezni fogsz. – elmosolyodtam.

Annyira biztosan mondta, hogy ezt is elhittem neki. Ha nem tudnám, hogy ismertem valaha és csak most ismerném meg, mint egy teljesen idegent, akkor is kedvelném. Szerintem még egyszer beleszeretnék idővel. Lehet, bele is fogok, emlékek ide vagy oda…

/Aaron/

            Éreztem magamon a mágia súlyát, és most már kettő szívja az erőmet. Tudtam, hogy Harald csináltatott valamit a boszorkányával és velem, de sose hittem, hogy ilyen szörnyűséget. Ha Jen nem ennyire éles eszű és nincs az a telefon, vagy azok a barátai, akkor már lehet őt is megpróbáltam volna megölni. És ha ez életre-halálra megy, akkor még az is lehet, hogy már én nem élnék.

            De vannak neki barátai, akik szinte bármit megtennének érte, és ott van neki Damon, akit nem érdekel más, csak Jen épsége. Már nem hallom, mit beszélgetnek, de tökéletesen látom Jen arcát… Egyszerre volt zavarban, volt boldog és még valami, amit nem akartam elhinni. Lehetséges? Emlékek nélkül, pár beszélgetés után, úgy, hogy még sosem látta? Ha ez igaz, akkor őket a világ vége sem szakíthatná szét, nem hogy én.

            Jen arcáról nem más sugárzott, mint a nagybetűs szerelem.