Hatodik fejezet – Derült égből…

Sziasztok!

Na, csak sikerült még ma befejeznem ezt a fejezetet! :D Nem volt könnyű, az idei karácsonyom még az eddigieknél is sokkal sűrűbb.. A fejezetet eredetileg nem így terveztem, az ihlet a második feléhez, talán olyan 3 órája pattanhatott ki a fejemből, a fejezetet pedig nincs egy perce se, hogy befejeztem. A hibákért bocsánat, siettem, nem olvastam át. :)

Az oldalt nem szüntetem meg még a közeljövőben, csak annyit kérek, hogy szánjatok meg egy kicsit több kommentel, vagy elég a szokásos 4-5 is, csak akkor legalább azt kapjam meg könyörgés nélkül! :)) A vigasztaló szavakat itt is nagyon megköszönöm mindenkinek, aki írt. <3 Jól esett. 

Végül pedig jó olvasást, remélem tetszeni fog ez a fejezet, ami annyiból karácsonyi ajándék, hogy ma érkezett és olyan fordulatot kaptok, amire még én se számítottam! xD

Pusssz mindenkinek és Boldog Karácsonyt, így utólag is!

           A gyakorló teremből már eltűnt minden nyoma annak, hogy itt bármikor is megöltek valakit. Egy csepp vér sem volt a padlón és még a szagát sem éreztem. Bárcsak mindent így lehetne meg nem történtté tenni. Elizabeth-tel egymás mellett álltunk és vártuk mit fog parancsolni nekünk Harald. Rettegtem és éreztem, hogy ő is, de hogy mitől, szerintem azt egyikünk sem tudta volna megfogalmazni. Talán maximum még én, mert féltem, hogy elveszik az, amit megtudtam, és annyira át lesz mosva az agyam végül, hogy tényleg csak egy tudatlan báb leszek. Csendben és mozdulatlanul álltunk, míg körülöttünk az egész ház felbolydult. Mindenhonnan hallottam a kiáltásokat, amivel szájról szájra terjed Harald parancsának híre.

-          Harcoljatok egymással. Minden eszköz megengedett. Az nyer, aki a végén a kezében tartja a másik életét.

Biztos voltam benne, hogy én fogok veszíteni, hisz még sose győztem le másik vámpírt, úgy igazán. Volt már, hogy Liz alulmaradt, de sose ment a dolog életre-halálra.

            Felálltunk egy szó nélkül egymással szembe, a terem két végébe és mindketten vártuk, hogy a másik mozduljon először, miközben reméltük, hogy mégsem fog. Nem akartunk harcolni, de meg kell kapnom az esélyt arra, hogy Harald ne feledtessen el velem mindet és még több emléket szerezzek vissza. Belenéztem a messziről is szinte világító kék szemekbe… Hirtelen, mintha valaki más tekintete lett volna. Nagyokat pislogtam, hogy jobban is megnézhessem, de addigra eltűnt és újra csak Liz hideg-kék szeme figyelt engem.

„Hát akkor kezdjünk bele… Most!” Akaratlanul kúsztak be a fejembe Elizabeth gondolatai, de megmentettek az azonnali vereségtől, mert pont annyi időt kaptam így, hogy el tudjak ugrani Liz kezei elől. „Pedig azt hittem, nem figyel… Hmm, ügyes. És mit csinál, ha…” Minden egyes gondolatát tisztán hallottam, így mindig egy lépéssel előtte jártam.

            Már vagy 10 perce „harcoltunk”, de még egyszer sem tudott hozzám érni, vagy úgy igazából a közelembe férkőzni.

-          Adjatok bele többet! – jött Harald türelmetlen kiáltása az ajtóból.

Liznek nincs esélye. Hallom a gondolatait anélkül, hogy akarnám és a testemet sem tudom megállítani abban, hogy ösztönösen reagáljon az információkra. Így hát nekem kell lépnem addig, amíg máshol jár Liz figyelme. Fél perc sem kellett, hogy megleljem azt a másodperces kihagyást Elizabeth gondolatmenetében, amikor sebezhetővé vált, és ráugorjak a torkánál fogva a földhöz szorítva őt.

            Liz pupillái kitágultak, a szemben több volt a fekete, mint a kék, az arca eltorzult, a teste remegett és úgy lihegett, mint egy versenyló. Rajtam viszont nem sok jele volt a küzdelemnek.

-          Ezt meg hogy…. – akarta volna kérdezni, de Harald válaszolt helyette.

-          Ne legyél nagyon elkeseredve Liz, jó munkát végeztél. Ezzel elkezdtük Jen alakváltói képességeit is használni.

-          Te hallod, amit gondolok? – szegezte nekem a kérdést magában, mire én csak bólintottam.

Nincs értelme tovább titkolni, vagy tagadni. Lehet, hogy legalább tanulok valami újat és nem törlik ki az emlékeim sem.

/Damon/

                Gyűlölök tétlenül ülni és várakozni. Azt meg pláne gyűlölöm, hogy  mindenki, aki egy légtérbe kerül velem, elhallgat, még ha egy mondat közepén jár is, mintha valamit megzavarna és mindenki úgy néz rám, mintha bármelyik pillanatban megadhatnám a megfelelő információt, amire mindenki vár. Bárcsak megadhatnám… Bonnie ügyesen kerülte ki a zaklatásokat, azt mondta kimerült a varázslásban, pihennie kell, ezért elmegy aludni de senki ne zavarja. Egy váratlan pillanatban Jason huppant le mellém a kanapéra. Vártam, hogy jön megint tőle egy lelkifröccs, vagy valami, de ő csöndben maradt. Nem bírtam ezt sokáig, kinyitottam a szám és feltettem neki ugyan azt a kérdést, amit nemrég Stefan nekem is.

-          Mi lesz, ha sikerül Jent kiszabadítani?

Nem válaszolt rögtön, de nem is gondolkodott túl sokáig.

-          Akkor megpróbálok rá jobban vigyázni és jobb testvér leszek, mint amilyen valaha lehettem volna. Mellette fogok állni, mindig, mindenben.

-          Ha mellettem akar maradni, akkor is?

Megint megfontolta a válaszát, de végül rám nézett és bólintott. Nem várta meg, míg eszembe jut még egy kérdés, inkább felállt és magamra hagyott a nappaliban. Fogalmam sem volt, hogy hová tűnt mindenki és mi ez a hatalmas csend, de nem is zavart addig, míg nem csengettek az ajtón. Nem volt kedvem felállni, de mivel senki nem futott ajtót nyitni és a valaki, aki érkezett, nagyon be akart jutni, így rátapadt a csengőre, ezért végül erőt vettem magamon és kimentem az előszobába.

-           Megyek már! – kiáltottam túl a csengőt, mire abba is maradt a fülsüketítő zaj.

Lenyomtam a kilincset és kivágtam az ajtót. Az ajtóban egy szőke 18 év körüli lány állt, nagy táskával a hátán.

-          Mit akarsz?

-          Te lennél? – nézett végig rajtam kutató tekintetével.

-          Attól függ, kit keresel. – nem volt kedvem barkóbázni, szerencsére ő sem volt szívbajos, rögtön kinyögte.

-          Hol van az alakváltó, aki itt lakik? – csak kicsit esett le az állam a pincébe.

Kellett egy másodperc, míg összeszedtem magam.

-          Én úgy tudtam nem létezik több… - erre csak elmosolyodott.

-          Itthon van?

-          Szerintem nincs, de… - kijjebb nyitottam az ajtót és utat engedtem neki. Direkt nem hívtam be, bár nem is biztos, hogy hatásos lett volna, hisz nem az enyém a ház, de beinvitálás nélkül is lazán besétált.

Meg sem állt a nappaliig, levágta a táskáját az asztalra és leült abba a kanapéba, amibe nemrég még én ültem.

-          Ezek szerint te ismered az alakváltót, aki itt lakik. Talán valami haverja vagy?

-          Ismerem. Jasonnek hívják. – válaszoltam.

-          Ez az ő háza nem?

-          De. – fogalmam sincs, honnan tud ennyi mindent, de nem volt annyi időm, hogy megkérdezzem.

-          Akkor miért te nyitottál ajtót.

-          Mert jelenleg itt lakom.

-          És te ki vagy? – húzta össze a szemét.

-          Damon Salvatore.

-          Te nem vagy alakváltó ugye?

-          Nem.

-          Akkor jó. – most én akartam egy kicsit megingatni őt a magabiztosságában, épp ezért hagytam az arcom elváltozni és a kibújt szemfogaimmal villantottam rá egy „kedves” mosolyt.

És sikerült! Most az ő állát kellett megkeresni valahol az asztal alatt. Párszor kinyitotta a száját, majd becsukta. Mondani akart valamit, de csak eddig jutott benne, no meg megemelte a kezét, bizonytalanul rám mutatott, de itt megakadt.

-          Igen, vámpír. – már vissza is változott az arcom és a szemfogaimat is eltüntettem.

-          Wáó… - ennyit tudott kinyögni.

Furcsa, nem egy lenyűgözött, elcsodálkozó „wáó”-ra számítottam, inkább egy sikolyra, de hát ez van.

-          Érdekes… Alakváltó és vámpír együtt.

-          Pontosítanék. – tettem közbe – Jelenlegi állapotok szerint három vámpír, egy alakváltó, egy boszorkány, egy vadász és két ember van a „bandában”. Ja és az egyik ember kb. hallhatatlan. De voltak még itt nem sokkal ezelőtt még vérfarkasok is.

Nem tudom miért árultam el ennyi információt, de a hatás megvolt, egyáltalán nem jutott ezek után szót. Valamiért sikerként könyveltem el, hogy le tudtam állítani a belőle áradó kérdésáradatot.

-          És te ki vagy, azon kívül, hogy betolakodó és alakváltó? – erre már kicsit visszatért a földre.

-          Cassie Conant.

A kezemet nyújtottam, hogy teljes legyen mindkettőnk bemutatkozása, illetve le is akartam tesztelni a bátorságát. Nem csalódtam, egy pici gondolkodás után elfogadta a felajánlott jobbot és erősen megszorította.

/Jennifer/

            5 percet kaptam, hogy összeszedjem minden cuccomat és lemenjek vele az előtérbe. Bármennyire is sürgetett az idő, meg kellett állnom átgondolni mindazt, ami történt és ami még történhet. Teszteltek, hogy megtudok-e ölni egy vérfarkast, amin elbuktam, amivel felbosszantottam egy jó pár embert, majd furcsa álmokat láttam talán a múltamból, aztán előjött egy alakváltó tulajdonságom, a gondolatolvasás, aminek segítségével kiderítettem, hogy Bulgáriában lehetünk, végül lebuktam, Harald próbára tett és először legyőztem egy nagyon idős vámpírt különösebb erőlködés nélkül. Most pedig pakolnom kell, mert a jele szerint el kell innen mennünk, mert rájöttem hol vagyunk. Félnek. Félnek, hogy el tudom mondani valakinek és ezután ezerszer jobban fognak vigyázni velem, most már az aktív alakváltó képességeimmel is számolva. De egyelőre nem vették el az emlékeimet.

            Az a baj, hogy vagy ki fogják törölni mind azt, amit megtudtam, vagy pedig kitalálnak valamit, amivel kordában tudnak tartani. Nem is tudom, melyik lenne a rosszabb, de talán az első. A fenyegetésekben mindig lehet találni egy kiskaput. Összedobáltam a cuccaimat és levonultam a lépcsőn. Ott már várt rám Harald és egy másik vámpír, aki elvette tőlem a csomagom és ki is vitte valahova a házból. Egyedül maradtam Haralddal. Közelebb lépett hozzám, és mélyen a szemembe nézett. Nem volt időm megijedni.

-          Nem akarsz elmenni. Velem akarsz lenni. Én kellek neked. Nem fogsz átverni.   

Harald közel állt hozzám, nagyon közel. Mindenhol csak az ő illatát éreztem, mindent betöltött. Nem láttam túl rajta. Elnyelt a szemeivel és egyre mélyebbre húzott le. Annyira közel volt… Annyira akartam. Éreznem kell… Már hajoltam volna közelebb, mikor lépteket hallottam közeledni, majd egy hangot is meghallottam.

-          Készen vagyok. – szólt Liz, mire Harald elmosolyodott és hátrébb lépett.

Csalódottnak éreztem magam és szomorúnak, amiért Liz rosszkor ért rossz helyre. Követtem őket ki, az ajtóhoz, majd hagytam, hogy egy nagy fekete anyaggal bugyoláljanak körbe, míg be nem ültem egy sötétített üveges autó hátsó ülésére. Liz mellém ült be hátra, míg a volán mögé Harald, mellé pedig az a vámpír, aki a csomagom nemrég elvette.

            Most először és most utoljára nézhettem meg kívülről a napfényben úszó hatalmas kastélyt, ami eddig az otthonom volt. Börtönöm.

/Damon/

            Még fogtuk egymás kezét, mikor Stefan lépett be a házba Elenával és Bonnieval az oldalán. Mindhárman megtorpantak a nappali küszöbén és nagy szemekkel néztek rám és Cassiere. Utálok bemutogatni, de Cassie megmentett ettől.

-          Ő Jason? – nézett Stefanra, majd rám.

-          Nem, ő Stefan, az öcsém. A lány, akinek a kezét szorongatja Elena, mellette pedig Bonnie.

-          És benne kit tisztelhetünk Damon? – kérdezte Stefan a hozzá illő modorossággal.

-          A „vendégünk” Cassie Conant, alakváltó.

Alig vártam az arcaikat. Stefan csak mértékkel csodálkozott el, Elena mértéktelenül, Bonnie pedig teljesen összezavarodott. Kihasználtam, míg összeszedték magukat és addig Cassie mellé lépve elmondtam ki kicsoda.

-          Az öcsém vámpír, a barátnője ember. – erre furcsán nézett rám, pedig pontos képe még nincs is róla, milyen is egy ilyen kapcsolat… - Bonnie pedig a mi boszorkányunk.

Erre Cassie visszafordult feléjük és mindenkit még alaposabban szemügyre vett.

-          Stefan Salvatore. – persze, az udvariasság… Előre lépett és óvatosan kezet nyújtott a lánynak. Igen, ő még nem tudja, hogy nem szívbajos a kiscsaj.

-          Cassie Conant, ahogy Damon is mondta. – rázta meg az öcsém kezét, majd szépen sorban mindenkiét.

Mikor Bonnieval fonódott össze a kezük, minden bútor megremegett a szobában, mire mindenki, még Cassie is furcsán nézett a boszira.

-          Hívjátok ide a többieket is. – nézett Stefanra, aztán kiment a szobából és felment az emeletre.

-          Ez mi volt? – kérdezte Cassie, de csak a vállamat tudtam megvonni.

Stefan már tárcsázott is, valószínűleg Jasont hívta, de nem árult el semmit, csak annyit mondott, hogy vissza kéne jönnie. Majd sorba felhívta Jeremyt, Alarickot és Carolinet is.

            Tíz percen belül befutott Caroline, aki szintén nem leplezte megrökönyödését Cassie mivolta iránt. Majd Rick és Jeremy együtt, akik nem meghazudtolva magukat, emberhez méltóan majd elájultak az információ hallatára. Cassie minden alklommal megkérdezte, hogy köztük van-e Jason, de ő utoljára futott csak be. Mindenki tartotta a távolságot a lánytól rajtam kívül, és csendbe burkolózva várakoztak, hogy történjen valami. Bonnie épp akkor érkezett le, amikor utoljára is kinyílt az ajtó és belépett rajta végül Jason.

            Mikor belépett, Cassie rögtön felpattant a kanapéról és teljes magabiztossággal és némi ámulattal a hangjában mondat:

-          Ő az.

Miért?

Csak pár "miért"-tel kezdődő kérdést szeretnék feltenni most, meg nagyon érdekelnének a válaszok...

Miért csak 3 kommentet érdemlek? Miért erőltessem meg magam a karácsonyi előkészületek közben, hogy fejezetet írjak? Miért is nyitottam meg az oldalt? (-- > erre tudom a választ, azért sokan kértétek, hogy folytassam) Akkor az a sok ember miért nincs itt? Miért nem ír kommentet ha itt van? Vagy egyáltalán miért szavazott, ha tudta, hogy úgysem olvassa el, amit felteszek?

Tudom, hogy sok már a kiakadásomból, de nekem is kezd sok lenni, hogy csak ilyen hisztik árán kapok mondjuk 5kommentet... És tudjátok mit? Ha csak ez után írnátok kommentet, ne tegyétek meg, mert csak engem igazolnátok vele. 

Nincs is időm most többet itt feleslegesen "járatni a számat", mert sok emberrel ellentétben, nekem a téli szünet is arról szól, hogy tételeket dolgozzak ki, hozzam be a lemaradásaimat, külön tanár híján oldjam meg egyedül, amit nem értek és ráadásul egyedül élek anyámmal, ami azt jelenti, hogy mától kezdve minden napomat a sütés, főzés, takarítás ugyan úgy ki fogja tölteni, úgy mint más családokban az anya napjait. Jah és emellett meg szeretném (szerettem volna) írni a fejezetet, hogy 25-én is legyen, ráadásul kitaláltam nektek egy karácsonyi ajándékot 24-e estéjére, de lehet abból se lesz semmi, mert úgy néz ki nem éri meg kidolgoznom a lelkemet is. 

Azért mindenki másnak Boldog Karácsonyt és Kellemes Ünnepeket!

u.i.: ha akarjátok a fejezetet, vagy legalább ha azt akarjátok, hogy a decemberrel és a 2011es évvel ne szüntessem meg az oldalt is, akkor győzzetek meg....

Ötödik fejezet – Álmok, emlékek és gondolatok

Sziasztok!

Bocsánat, hogy ilyen későn jöttem csak, de eddig nem volt internet kapcsolat valamiért... :/ Eddig koncentráltam (a TV elől xD), hogy visszajöjjön és láss csodát, mikor megint ideültem már működött is. 

Szóval a fejezetről annyit, hogy sajnálom, ha ez most nem lett a legjobb, vagyis én nem igazán érzem annak, de majd a következő jobban sikerül! Az a baj, hogy nem ehhez volt kedvem most, de muszáj voltam megírni és feltenni, hogy tartsam magam a megszabott határidőhöz. Na mindegy, elfogadom, bármi is lesz a véleményetek. Erről jut eszembe, köszönöm annak a 4 embernek, aki írt az előző fejezethez kommentet, nagyon örültem, hogy nem ragadtunk le 3nál. (Igaz a páratlan számokat szeretem, ezért gyúrjunk rá 5re na!) :D

Ennyi volt a szöveg, jó olvasást! (a zenelejátszót pedig még fogom bővíteni!) Pusssz

/Damon/

-          -           Sikerült? – nézett rám Bonnie reménykedve. Én pedig elővettem egy rég használt vigyoromat.

-          -          Persze, hogy sikerült!

-          -          És mit derítettél ki? – rángatta meg a karom türelmetlenül, de csak akkor válaszoltam, mikor már befejezte mindenki a szobába való visszaszállingózást.

-          -          Fogalma sem volt róla szerintem, hogy ki vagyok, de elég hamar felfogta, mit kell csinálnia. Fél, össze van zavarodva, ezen felül csak arra gondolt, hogy nem tud semmit.

-          -          És a gyilkosság? – kérdezte Jason.

-          -          Arra már nem volt időm, de nem éreztem se vérszomjat, se agressziót felőle. Ez mondjuk, nem bizonyít semmit, mert ha elég ügyes, megtanulta már kikapcsolni az érzelmeket.

Erre Stefan csak megforgatta a szemét, jelezve a véleményét, miszerint „az érzéseket nem lehet csak úgy kikapcsolni…”

-          És most mihez kezdünk? – Jeremy. Ki más lehetne ezzel az építő hozzászólással?

-          Most várunk. – Bonnie válaszolt, mielőtt valami találót mondhattam volna.

Erre mindenki kicsit megdöbbent, de mit vártak, őszintén? Hogy majd egy varázsütés és minden megoldódik? Ennyire naívak ne legyünk már!

-          Most várunk, hogy Jen kideríthessen valamit, aztán, ha Damon benne van, tesz még egy utazást pár napon belül.

-          Damon benne van. – bólintottam, aztán elhagytam a házat, de most vámpír sebességgel, hogy Jasonnek esélye se legyen a nyomomba szegődni.

/Jennifer/

            Teljesen összezavarodva ébredtem fel a nap első sugaraira. Visszagondoltam az éjjelre, és ha fölakasztanak, se tudnám megmondani, mi volt valóság és álom… Először az a furcsa testetlen világ, azokkal a kérdésekkel, aztán, mintha felébredtem volna, de mire azt felfoghatta volna az agyam, egy másik álomba estem át.

            Olyan volt, mintha én lettem volna Alice csodaországból, annyi különbséggel, hogy én nem egy fehér nyúl után szaladgáltam, hanem egy fekete hollót próbáltam meg követni reptében. De a végeredmény ugyan az volt. Átestem egy újabb világba, ami már egészen valóságosnak tűnt volna, ha nem fed mindent furcsa köd és van az embereknek arcuk. Morbid és ijesztő volt, mégis, mikor újra észrevettem a hollót, messze egy táblán, rögtön nem érdekelek az emberek. Futottam és közben próbáltam rájönni hol lehetek. Bármilyen táblára néztem, mindig csak elmosódott foltokat találtam utcanevek helyett. A házakra sem volt semmi írva, de még az autók rendszáma sem volt olvasható. De mindez nem izgatott annyira, mint a holló. Egészen egy erdőig futottam utána, a fák határánál megtorpantam. Mi van ha ez valamiféle csapda?

-          Végül is semmi, mert álmodom nem? – mondtam ki hangosan, de nem volt meggyőző… Nem éreztem álomnak ezt a világot, túl ismerős volt és túl valóságos.

Károgott egyet az éjfekete tollú madár, én pedig bevetettem magam a fák közé. Beljebb megcsapta az orrom a fák égett szaga, és ahogy haladtam egyre beljebb és beljebb az erdei úton, annál erősebb lett. Nem láttam a hollót már, csupán a károgását követtem, ami egy leégett romhoz vezetett.

            Egy ház állhatott itt nem is olyan régen… De a ház is és körülötte nagy területen a fák is hamuvá váltak. Ahogy meredtem a hajdan biztos szép épület maradékára, egyre inkább melegem kezdett lenni. A ruháim kezdtem el a földre dobálni, hogy ne fojtsanak meg, köhögni kezdtem a füsttől, pedig már sehol sem volt tűz. Próbáltam levegőt venni, de nem jutott a tüdőmbe semmi a forró füstön kívül ami úgy tűnt a semmiből jön . Éreztem, hogy lángok csapnak fel körülöttem, de nem láttam őket.

            Ekkor szállt a vállamra a holló, ami olyan finom hideget hozott magával, ami elűzte az összes tüzet belőlem, míg egy másfélét élesztett fel helyette. Az érintése maga volt a jég, de a szeme… A szeme az mély volt és meleg, teljesen emberi. Csak bámult rám. Megmentett az elégéstől és reményt adott helyette. Reményt és még valamit. Felismerést, hogy ez nem csak egy álom. Ez egy emlék.

            Nem tudom, hogy lehetséges ez, de emlékeztem. Ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy az a hely az álomban valóban létezik és én jártam ott valamikor. A többit már nem értem, de ebben az egyben megingathatatlan vagyok. Harald bájolásának ellenére is valami visszakúszott a fejembe. és ha talán még párszor álmodnék, biztos eszembe jutna több minden is. És ne feledkezzünk meg a még furcsább álmomról, ahogy a jelek szerint valakivel „beszélgettem”. Ki kell derítenem hol vagyok, mert az biztos, hogy nem ott, ahol lennem kéne.

/Damon/

            Teljesen sötét volt, mégis tisztán láttam a rom minden egyes körvonalát, ami a régi Salvatore házból megmaradt. Felrémlett szinte minden pillanat, amit itt töltöttem, de főleg azok, amik Jennel együtt töltöttem. Amikor a vérfarkassal küzdött értem, amikor ápolt, amikor felhúzta az agyam a kis trükkjeivel, úgy hogy már nem tudtam neki ellenállni. Nem mintha akartam volna valaha is. Amikor együtt voltunk… Amikor kigyulladt a tűz. Leültem egy leégett fa megmaradt tönkjére és csak megpróbáltam belefulladni a képek és érzések tengerébe.

            Igaza van Stefannak, olyan nincs, hogy elfojtjuk az érzéseinket. Megpróbálhatjuk nem figyelembe venni őket, de attól még ott vannak, hatnak ránk. Egyszer régen a mestere voltam az elfojtásnak, de Jennifer annyira megváltoztatott, hogy most már nem hogy mestere nem vagyok, de eszembe se jut megpróbálni. Pedig milyen egyszerű lenne, most se fájna annyira Jen hiánya. Viszont hiányozna maga a fájdalom, ami az azt jelenti, hogy igazán fontos nekem, hogy szeretem és hogy az enyém, ő tényleg hozzám tartozik. A térdemre támaszkodtam és lassan elaludtam.

-          Damon. – Stefan hangja térített magamhoz. – Minden rendben? Motyogtál valamit álmodban.

-          Nem is álmodtam.  – hazudtam rezzenéstelen arccal. – Mit keresel itt?

-          Téged. Biztos minden oké? Mert ha beszélni akarnál…

-          Ha beszélni akarnék, keresnék magamnak valakit. – kacsintottam rá, majd felálltam a farönkről, ami darabjaira hullott, ahogy elléptem mellőle.

Csak egy pillanatra fordultam vissza értetlenül. Esküdni mernék rá, hogy amikor ráültem, még semmi baja nem volt… Mindegy.

-          Kérdezhetek akkor én valamit? – szólalt meg váratlanul Stefan.

-          Épp most tetted fel a kérdésed. De legyen, kérdezz még egyet. – forgattam meg a szemem és közben elindultam vissza Jason háza felé.

-          Mi lesz, ha sikerül Jent kiszabadítani?

-          Akkor minden rendben lesz… - tudom, hogy nem ezt kérdezte, de nem máshogy nem nagyon tudtam volna felelni.

Hogy-hogy mi lesz? Minden visszaáll a régi rendszerbe. Stefan boldogan nyammoghat tovább kisállatokat, míg Elena kijárja az egyetemet, aztán összeházasodnak és boldogan élnek, míg Elena meg nem öregszik. Mi pedig Jennel beköltözünk a Kanadai házba és majd valahogy leszünk…

            Stefan már megint beletenyerelt a közepébe a dolgoknak. Fogalmam sincs, hogy mi lesz most, hogy Jen nem csak hogy alakváltó, de vámpír is. Azon felül pedig egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy milyen táplálkozásra szoktatták rá. Nem is tudom, minek örülnék. Egy vérengző Jennek? Egy Stefan féle nyuszizabálónak? Vagy egy donorvéres megoldásnak, ami meg a legbizonytalanabb mindközül? Nekem kell majd vigyáznom rá, féken tartanom és tanítanom? És ha nem vagyok rá képes? Ha ezerszer erősebb már, mint én? Nem tudhatom… Semmit nem tudhatok addig, amíg itthon nem lesz végre. És bárhogy is lesz meg fogjuk oldani. Meg kell oldani!

/Jennifer/

            Kimentem a fürdőbe és lemostam magamról az éjszaka minden izgalmát és közben kitaláltam hogyan is szerezhetnék információt arról, hogy hol is vagyok. Felöltöztem és mielőtt kiléptem a folyosóra elkezdtem koncentrálni. Semmire nem emlékeztem abból, hogy milyen is lehetett valaha alakváltónak lenni, ezért hát abban bíztam, hogy majd magától jön valami sugallat, ha esélyt adok neki. Behunytam a szemem és megpróbáltam minél inkább kinyitni az elmém. Nem volt túl nehéz elengedni magam azok után, hogy az éjjel szavak nélkül beszéltem. Először csak csengeni kezdett a fülem, amit buta mód meg akartam szüntetni, de még szerencse, hogy az alakváltó bennem gyorsabb volt. A csengésből zúgás lett a zúgásból pedig hangok. Hangos, érthetetlen hangok.

            Az ajtónak döntöttem a fejem és vártam, hátha kitisztulnak a gondolataim. Ez az! Ezek gondolatok! Tehát gondolatolvasó is vagyok? Egyszerűbb lesz, mint gondoltam. Megpróbáltam ki-ki szúrni egy hangot a sok közül és csak arra figyelni egy rövid ideig. Mire megtaláltam Elisabeth gondolatait, már majdnem teljesen ki tudtam zárni minden mást a fejemből. Kinyitottam a szemem és elkezdtem Elisabeth felé menni. Furcsa volt, de nagyon tetszett, hogy egyszerűen csak tudom, hogy hol van.

-          Valamit ki kell találnom, mert különben túl hamar szabadulnak el a dolgok… Ez a lány… Szerencsétlen, nagyobb bajban van, mint az gondoltam. Még jó, hogy még nem jutott minden képességéhez hozzá. Vajon meddig élhet még?

Majdnem visszafordultam, annyira megrémítettek a hallottak, de nem tehettem. Most kell beszélnem vele, míg ennyire bizonytalan és azt hiszi, nem vagyok még egészen önmagam. Bekopogtam az ajtón, ami elé a lábam hozott. Liz egy percre elfelejtette leplezni a meglepődését.

-          Jen? Te mit… Vagyis, gyere, gyere csak be! – állt félre és jobban kinyitotta az ajtót. Mit akarhat? Csak Harald ide ne tévedjen! Akkor lennénk aztán csak nagy bajban… Sietni kell. – Miben segíthetek?

-          Mi volt ez a tegnapi próba?

-          Semmi, csak egy kis vizsga. Nekünk viszont egy hatalmas bukás. Harald, hogy őrjöngött. Most is kiráz a hideg az arcának még az emlékétől is!

-          És miért kellett megölni azt a szerencsétlen lányt?

-          Mert vérfarkas volt. És mert a vezetőknek látniuk kellett volna, hogy sikerült téged kétségeik ellenére betanítanunk és hűségessé tennünk. Bárcsak megölted volna…

-          Mit akartok tőlem végül is?

-          Már mondtam, kiképezni és mindenkinél erősebbé tenni. Hogy aztán általad Harald félre állíthassa a vezetőket, míg ők azt hiszik, hogy a vérfarkasok ellen küzdünk veled.

-          És ez miért jó nektek?

-          Mert azt reméljük, hogy segítesz majd nekünk egy két dologban. Vagyis jobb, ha te ezt hiszed, pedig ha tudnád… Már rég menekülnél. És jól is tennéd.

-          Hogy remélhetitek ezt, mikor azt sem tudom, ki vagyok, hol vagyok, és mit akarok? – nehéz volt mindig arra reagálni, amit valójában mondott és nem arra, amire közben gondolt.

-          Amikor eljön az ideje, elmondjuk, de most vissza kéne menned a szobádba. Úgyse mennél sokra egy városnévvel, amiről még életedben nem halhattál. És nem jutnál messzire sem, ha nem beszélsz bolgárul.

Ez az! Elengedtem Liz gondolatainak fonalát, mert rettentően elfáradtam a koncentrálásban, de megtudtam, amire szükségem volt!

            Úgy csináltam, mint akinek nem volt elég ennyi válasz, de végül befogtam és kivonultam a szobából. Igyekeztem halkan visszasietni a szobámba, és ahogy próbáltam egyszerre minden irányba figyelni, úgy rontottam el mindent. Pont Haraldba rohantam bele.

-          Csak nem engem kerestél?

-          Nem. – csúszott ki a számon, mire Harald összehúzta a szemöldökét és jól szemügyre vette a folyosót. – Elisabeth! – kiáltotta el magát, mire Liz azonnal a folyosón termett. – Nálad járt?

-          Igen.

-          Mit akart?

-          Csak a szokásos dolgokat kérdezgette.

-          És mit mondtál neki? – a szemei szinte szikrát szórtak, pedig Liz tényleg nem mondott semmit. Legalábbis hangosan nem.

-          Semmit, esküszöm! Tényleg semmit!

-          Hát jó, de azért a biztonság kedvéért. – maga felé fordította az arcom rajtam pedig átfutott a rémület.

Ha most elfeledtet velem mindent, nem fogok emlékezni arra, hogy hogyan csináltam a gondolatolvasást és hogy mit tudtam meg. Talán még az álmaimat is elfelejtem. Sajnos rosszabb dolog következett, mint az igézés. Lebuktam. Harald meglátta a szememben a félelmet, mikor a tudatlanságot kellene magamból sugározni.

-          Indulás a gyakorló terembe! – parancsolta nekem is és Liznek is.

Liz ment elől, én mögötte, a sort pedig Harald zárta. A folyosón néha szembe jött velünk egy két szolgáló, vagy másik vámpír, azoknak mindnek odaszólt Harald.

-          Kezdjetek csomagolni!