Harmadik fejezet - Átverés

Sziasztok, jó reggelt!

A szalagavatóm nagyon szuperül sikerült, a keringők közül is a miénk volt állítólag a legjobb, az osztálytáncok közt meg magasan vertünk mindenkit, pedig azt 5 nap alatt hoztuk össze! :D A szalagtűzés is megvolt, most már a kabátomon virít, JAG medált is kaptam, meg minden. ^^ Az oszályvideónk halálos volt, dőltünk a röhögéstől, és a tanárok által előadott kis színdarab is szuper volt. :)))) Az afterpartyt nem részletezem, csak annyit mondok, örülnék egy after-afterpartynak. xD

Aztán meg most úgyis mennem kell, többet nem pofázok, mert tanulni is kéne ma, mert a héten 3 tz-t is írok... No meg jön a nagymamám és mennem kell a lovardába is ünnepelni, mert ma van a 18. születésnapom! :D

Szóval jó olvasást és ajándékba csak annyit kérek, hogy írjatok minél több kommentet! ;);) 

Pussz <3

-          Tessék? – csak úgy kibukott belőlem ez a szimpla kérdés. Nem úgy tűnt, hogy ez az Elisabeth ember számba vesz, de Harald annál kedvesebben nézett rám.

-          Tudod, amíg aludtál, mi beszélgettünk rólad és Beth arra fogadott, hogy veszély esetén inkább fogsz vámpírként reagálni, mint alakváltóként.

-          És ez most jó vagy rossz? – őszinte volt a kérdés, mert csak kicsúszott a számon és utólag vettem észre, hogy hány féle szempontból is lehet erre válaszolni. Gyorsabban járt az agyam, így még Harald válasza előtt tisztáztam, hogy bármit mond, az, az ő szemszögéből lesz.

-          Irreleváns.

-          Miért is vagyok itt? – kicsit összehúzta a szemöldökét, de válaszolt.

-          Próbáld meg kitalálni.

-          Hogy egyszerre lehessek vámpír és alakváltó. De ez mire jó?

Elisabeth eddig bírta. Hanyatt dőlt a kanapén és falszakadt a torkából a nevetés. Legalább egy percig, kisebb lélegzetvételnyi szünetekkel kacagott, de nem értettem min. Felült és most először rám mosolygott.

-          Arra, hogy az egyik legerősebb teremtménnyé válsz a világon. – úgy mondta, mint a világon a legáltalánosabb célt, amit minden ember kitűz maga elé, a hangja tele volt áhítattal és izgalommal.

És ha nem akarom? Ezen inkább csak magamban merengtem. Merthogy nem akarok uralkodni bárki, vagy bármi felett állni. Sosem akartam.

-          És ezért tenni is fogunk. – kacsintott rám Harald, de ezzel a gesztusával a világból ki tudott volna kergetni.

Tartottam tőle, sőt féltem. Igaz, hogy alaptalan is a félelmem, mert bántani szinte biztos nem fog, de megigézni még tud. Épp elég nagy gond. Így se tudom, hogy miért akarok itt lenni, miért teszem azt, amit mond, és hogy mi mindent hagytam magam mögött.

            Merengtem volna még órák hosszat, de nem egyedül voltam és a társaságom a jelek szerint nem díjazza a hallgatást. Elizabeth összecsapta a tenyerét, majd egy pillanat alatt előttem termett.

-          Gyere, megmutatom hol fogsz gyakorolni. – egyik pillanatról a másikba változott át a beképzelt, undok, gőgös csitriből egy kedves, barátságos lánnyá.

Karon ragadott és elkezdett maga után húzni. A lépcsővel szemben volt egy rövidebb, de teljesen sötét folyosó, ezen haladtunk végig és mikor kiléptünk belőle, máris egy hatalmas terem közepén álltunk. Nem volt benne egy bútor, egy kép, vagy szőnyeg sem. Csupasz falak, hideg csempe a földön és csak a folyosóval szemben lévő hosszú falon voltak ablakok. A falakon nem voltak lámpák, csupán valahol, magasan világított egy csillár. Rögtön balra, a folyosó bejárata mellett volt egy ajtó, de ezt csak akkor vettem észre, mikor a terem közepén állva körbefordultam. Itt is hamar megjegyeztem minden részletet, bár nem tűntek fontosnak.

-          És mit fogok gyakorolni? – fordultam Harald és Elizabeth felé, akik nem messze az ajtó előtt álltak.

-          Az még a jövő zenéje… - egy kicsit elgondolkodott és a tekintete is a távolba révedt, de hamar visszazökkent az eredetibe és folytatta. – Először megtanulsz mindent, amit egy vámpír megtanulhat. Aztán majd, ha ezzel megvagyunk, újra felidézzük benned az alakváltót. A többit pedig… Majd meglátjuk…

/Damon/

            Teltek múltak a napok, jöttek mentek az emberek, de a kutatás továbbra is csak egy helyben toporgott. Mindenki tette ugyan a dolgát, de még annak sem volt semmi nyoma, hogy ez a Harald valaha létezett, nem még arról, hogy most hol bujkál. Jasonnal egyre távolabb kutattunk nyomok után Mystic Falls-tól, de sem kézzel fogható dolgot, sem kósza hírt vagy szóbeszédet nem találtunk, pedig Jason módszerei is elég meggyőzőek. Elég csak bemennünk egy kocsmába, ahol én elkezdek beszélgetni az emberekkel, elültetem a fülükbe a különböző furcsaságokat, rémhíreket, Jason pedig a gondolatolvasással figyeli, kinek mi suhan át a fején. Emlék, álom, képzelgés… Eddig egy árva lélek nem látta sem Haraldot, sem Jent.

            A napokból hetek lettek én pedig mindent tízszer olyan hosszúnak éreztem, mint a többiek. Mindenkinek az agyára mentem, de most nem a csajozással, vagy az ártatlanok gyilkolászásával, hanem a folytonos hangulatingadozásaimmal. Egyszer túltengett bennem az energia, a pozitív hozzáállás és le se lehetett lőni, olyan buzgón kerestem a tűt a szénatengerben, máskor pedig egész napokat ültem a kanapén, egy üveg whiskeyvel a kezembe, amibe bele sem ittam igazából és csak úgy sütött belőlem a rosszindulat, a negativitás és a búskomorság. Egyszer Jeremy megveregette a vállam és közölte, hogy majd idővel kinövöm ezt az emo dolgot, ne aggódjak, de halványlila gőzöm sincs róla, hogy mit akart ezzel mondani.

            Így mentek a dolgok egészen addig, míg Harald maga nem akarta, hogy keressük nagyobb intenzitással. Egy nap a postával érkezett egy CD. Nem volt rajta a borítékon a feladó neve, viszont cserébe jó pár bélyeggel volt teleragasztva. A lemezre csak annyi volt írva, hogy „Egy kis ösztönzés”. Nem vártuk meg, míg összecsődül a nép, ahányan éppen Jasonnál voltunk, annyian álltunk neki meghallgatni.

            Először csak zúgás jött a hangfalakból, aztán halk, tompa zajok, mint a lépések egy parkettán. Gyors lépések. Futás. Egyszer csak egy velőtrázó sikoly és egy nagyobb puffanás. A többiek nem tudom hallották-e, de én már felfigyeltem egy második alak halk és puha lépteire. Zizegő, súrlódó hangok… Valaki a földön csúszik. Csúszik, zihál és még így is, felvételről is hallottam a szívverését.

-          Kérlek! Ne… Ne bánts… Megteszek bármit.

-          Nem fog fájni. Megígérem. – Kirázott a hideg ettől a hangtól.

Jen volt a felvételen. A vámpírrá vált énjét hallgatjuk, ami épp ölni készül, amint épp a halálba ijeszt valakit. Nem akartam tovább hallgatni, de vágytam rá, hogy még egyszer halljam a hangját, még akkor is, ha olyan dolgokat mond, ami eszébe se jutott régen. Régen, mielőtt átváltozott, mielőtt megismert, mielőtt Mystic Fallsba költözött.

            Hangosabb lett a lihegés, el-elfúló hangon könyörgött az a szerencsétlen fiatal lány az életéért, mászott, menekülni próbált a földön, de nem volt esélye. Egy halk suhogó hang, egy utolsó hörgésbe csapó kiáltás, a bőr szakadása, a cseppenő vér hangja és véget ért a felvétel. Megdermedve, szótlanul emésztgettük a hallottakat. Elena szemeit és Stefan ingét már könnyek áztatták, Bonnie arcán a fájdalom és a düh keveredett, Jason egyszerűen döbbenten ült, én pedig teljes hitetlenséggel zuhantam bele az első fotelbe.

/Jen/

Elizabeth-tel, vagyis Lizzel gyakoroltam a következő napokban a vámpír fortélyok mindegyikét. Már tudtam uralni az erőm, a sebességem, a hallásom, látásom és szaglásom is. Néha jöttek más vámpírok is, akik csendben, az ajtóban figyelték, hogyan harcolunk Lizzel, aztán mikor távoztak, csak valamit odasúgtak Haraldnak. Idegesített, hogy nem tudok semmit! Próbáltam hallgatózni, de ha meg is hallottam valamit, azt is biztos elfeledtette velem. Valamiért egyre kevésbé éreztem magam önmagam urának… Egyre erősebb volt a kötődés, mit több a vonzás köztem és közte. Mélyen valahol a gyomromban még éreztem az undor keserűségét, de egyre nehezebben tudtam emlékezni rá. Ha rám nézett, megfogott a tekintetével, ha hozzám ért, én kővé dermedtem és a szavai… Minden szaván csüngtem.           

            Arra valamiért nem kényszerítettek, hogy öljek, sőt ők sem tették. Mind pohárból ittuk a donorvért. Az étkezések alkalmával egy gyönyörű és hatalmas ebédlő asztalhoz kellett ülni, de már ez is elvesztette a jelentőségég, ugyan úgy, mint minden más. Nem volt többé furcsa a vámpír lét, a vérivás, a hely, a többiek és a tudatlanság sem.

            Egy nap különösen sokan érkeztek az egyik gyakorlásra. A hosszú fal mellett sorakoztak fel, szépen egymás mellett és mind némán nézett.

-          Jen, ma egy próba elé állítunk. Ha ezen sikeresen továbbjutsz, akkor a vámpírrá válásod befejeződött. – közben közelebb jött és a fülemhez hajolt. – A vérfarkasok harapása halálos. A vérfarkasok a legősibb ellenségeink. Ha most kikapcsolod az érzelmeid, csak egyszer, és helyesen cselekszel ezek előtt az emberek előtt, akkor elmondom neked, mi a múltat. A teljes igazságot. És nem fogom kitörölni a fejedből. Erre gondolj közben.

Azzal elhátrált és kinyitották azt az ajtót, ami mögé még sosem nézhettem be. Csak most hallottam meg a mögüle érkező szuszogást és morgást. Felkészültem. Szembe fordultam az ajtóval és ránéztem Elizabethre, aki a kilincset szorongatta. Rám kacsintott, aztán elfordította a zárban a kulcsot és kitárta az ajtót.

            Villámsebességgel ugrott felém egy hatalmas szürke farkas, a többi vámpírra ügyet sem vetve. Egyértelműen én voltam a célpont, de felkészültem. Minden ugrása elől időben elugrottam, még ha ezzel csak az időt tudtam húzni. Nem akarok én senkit bántani! De ahogy végigfutott a tekintetem a felsorakozott embereken, mindenhol elégedetlenséget és kétséget láttam. Ugyan úgy utálom cserbenhagyni is az embereket! Gyorsan járt az agyam, de a testem kevésbé. Egymásnak ütköztünk a farkassal és a torkát kellett szorítsam, hogy ne harapjon meg. Erősebb volt a túlélési ösztönöm, mint hittem. A körmömmel felsértettem a bőrét és a vér szagától elment a józan eszem. Élet-halál harc kezdődött el közöttünk.

            Nem tudom, mióta harcoltunk, de már nagyon elfáradtam. Nagyon kitartó volt ez a farkas… Már eltört két lába, egy pár bordája is, de még mindig úgy küzd, mint az elején. Egy pillanatra eltávolodtunk és a szemébe nézve fájdalmat láttam. De az izmaim gyorsabban húzódtak össze, mint ahogy, az agyam új információt adhatott volna le és a kezem egy pillanat alatt merült el a farkas mellkasában. Éreztem a szívének dobogását az ujjaimmal, a forró vérét a bőrömön. De az eszem már visszajött és gyorsan kikaptam a kezem, mielőtt hülyeséget csináltam volna. Ennél nagyobb hülyeséget.

-          Kérlek! Ne… Ne bánts… Megteszek bármit. – a véres kezemről visszaemeltem a tekintetem a farkasra, aki már csak egy meztelen fiatal lány volt a földön. Lassan felé indultam.

-          Nem fog fájni. Megígérem. – mélyen a szemébe néztem, ahogy Bethtől tanultam az igézést.

Meg akartam igézni, hogy amíg ki nem találom, hogy tehetem ezt jóvá, addig se szenvedjen, de Harald nem azt tervezte, amit én. Egy pillanat alatt termett a lány fölött és harapta át a torkát. Kiáltani akartam, hogy megállítsam, de nem jött ki hang a torkomon. Liz kezét éreztem meg a karomon, ami erősen ragadott meg, húzott föl a földről és vitt egészen az emeleti szobámig.

-          Maradj itt! – parancsolt rám.

És én maradtam, pedig nem igézett meg. Egyszerűen lefagytam attól, amint az imént láttam, tettem, éreztem... Eltelt egy óra, de lehet, hogy kettő is úgy a szoba közepén, egyedül, csendben állva, míg nem fordult a kilincs és nyílt az ajtó. Harald lépett be a szobámba. Az arcáról nem tudtam semmit leolvasni és annyira összeszedett nem voltam, hogy akár csak megpróbáljam a gondolatolvasást. Vártam. Harald pedig csak állt két lépéssel az ajtó előtt és néha-néha megremegett.

            Kezdtem feszült lenni és ideges. Ha verne a szívem, most úgy dobogna, mint egy versenyt futó ló patája. De nem mozdultam, nem tudtam. Harald szemében ekkor megvillant valami, és mialatt egyet pislogtam, ő már rég egy falnak szorított. Az arcomat nyomta a tapéta domború mintája. Az egész teste az enyémnek feszült és éreztem, hogy nem csak néha-néha remeg meg, hanem az összes izma görcsben áll. Minden egyes légvétele viharként söpörte végig a bőröm és hangosan zúgott a fülemben. Visszatartottam a lélegzetem, nem ellenkeztem, pedig minden idegszálam tiltakozott. Aztán megszólalt…

-          Nagyot csalódtam benned, bár nem mintha ez érdekelne téged. De talán az majd érdekel, hogy mivel most rengeteg munkám veszett kárba miattad, fizetned kell. És hogy mi az ára a megbocsájtásomnak?

Közel ugyan ezt a kérdést tettem fel én is magamban, de hamarabb tudtam meg a választ, mint vártam. Harald keze eddig csak a falat támasztotta mellettem, de most a nyakamról simította félre a hajat. Én is megremegtem. De a várt harapás nem érkezett meg. Csak az orrát húzta végig a bőrömön, míg a keze tovább siklott a vállamra, az oldalamra, majd megállt a csípőmön. Közelebb húzott magához.

-          Nem fogom elvenni… Te fogsz fizetni, de csak akkor, ha akarsz. Csak akkor, ha tudsz. – még szorított egyet a csípőmön – Megtalálsz, mikor készen állsz…