Negyedik fejezet – Kapcsolat

Sziasztok!

Ahogy ígértem,  itt a fejezet, kicsivel éjfél után! :D

Köszönöm, hogy végül 6 hozzászólás is összejött, remélem ezután sem adjátok alább! ;) Bétázva továbbra sincs, nézzétek el, ha valamit elírtam. A zene csak azért van, mert én erre írtam. Lehet nem passzol teljesen és nem is olyan hosszú, hogy végig szóljon, míg olvastok, de azért meghallgathatjátok.

Pusssz, jó éjszakát, vagy épp jó reggelt, szép napot! :P Legyetek jók és használjátok ki hogy vasárnap van! 

U.I.: Az ihletet nagyban Nina Law-tól nyertem! ;);)  <3

http://www.youtube.com/user/SadSongsChannel1?feature=watch#p/u/20/w8sI66XV5eU

/Damon/

           

            Bonnie volt az, aki először meg tudott szólalni.

-          Én ezt nem veszem be…

A franc se tudta, hogy értette, de a határozottság csak úgy sütött belőle. Elkezdett fel-alá futkorászni, puffogott, motyogott valamit az orra alatt, aztán egy szó nélkül kiviharzott a házból, becsapva maga után az ajtót. Mi, többiek továbbra is csendben, egyre növekvő zavarodottsággal ültünk a helyünkbe, még akkor is, amikor Bonnie egy perc múlva újra benyitott.

-          Mindenki itt marad! Mindjárt jövök.

Azzal megint eltűnt, egy hangos csattanással.

-          Ezzel meg mi van? – nézett rám Jason.

-          Kérdezz könnyebbet.

Felálltam és kimentem a konyhába, eredetileg egy tasak vérért, de ahogy megláttam a hűtőben sorakozó zacskókat, eszembe jutott az elmúlt 5 perc és elment az étvágyam. Visszacsuktam a hűtőt és inkább a csaphoz mentem, hogy megmossam az arcom, a nyakam és ittam is pár kortyot, de már ettől is rosszul lettem. Én, én Damon Salvatore, akinek könyörögtek már ugyan így emberek az életükért, én, aki csak kinevettem őket, majd minél tovább húzva a szenvedésüket, szép lassan öltem meg mindet. Tényleg felfordult a gyomrom, épp csak elértem a mosogatót, hogy abba hányjam a vért és azt a kis vizet, amit az előbb ittam.

-          Minden rendben? - kérdezte Elena mögülem.

-          Persze. – csak menj el… Tettem hozzá magamban.

És szerencsém volt, nem faggatott tovább. Nem úgy, mint Jason. Ki akartam osonni a házból, de ő észrevett és követett.

-          Várj.

-          Nem gondolod, hogy már megvártalak volna, ha beszélni akarnék.

-          De. De nem érdekel, hogy te akarsz-e velem beszélni. Én akarok veled.

Legyen… Lassítottam a lépteimen és tovább haladtam egy rég használt erdei ösvényen.

-          Hallgatlak. – szóltam, mikor már vagy 2 perce mentünk, egy büdös szó nélkül. Most nem beszélni akart?

-          Én mindig tudtam Jenről, egész életemben. Állandóan azt terveztem, hogy majd megszököm, megkeresem, tanítom majd és én fogok rá vigyázni, amíg fel nem nő. Aztán megtudtam milyen galibákba keveredett, főleg, hogy egy vámpír elcsavarta a fejét. Azt hittem, majd a közös munka velem meg Gabriellel, majd átállítja őt hozzánk, de tévedtem. Ő kitartott, és én jobban utáltalak, mint addig valaha. Most pedig… Most látom csak, hogy szó sincs megigézésről, varázslatról, vagy egyebekről, mert te még nálam is jobban szereted őt. Ő pedig szintén bármire képes érted. Azt nem tudom, hol van most, de szerintem a felvétel megrendezett.

-          De Jen hangja volt, te is hallottad.

-          Igen, de lehet, hogy ígértek neki valamit. Lehet átverték azzal, hogy ha megöl egy ártatlant, visszaengedik hozzád.

-          Szerintem nincs igazad. Lehet, hogy megtenne ő is értem bármit, de ártatlant ölni? Azt nem, akkor inkább szenved.

-          Szerintem meg te becsülöd alá azt az erőt, ami a szerelemben van.

Volt a hangjában valami, amitől elhittem neki. Meggyőző volt, úgy hangzott, mint aki tudja, miről beszél.

-          Damon!! – Bonnie hangja érkezett meg egy fuvallattal. Jason szemébe néztem, hátha megláthatok benne egy titkot, de – DAMON!!

Megforgattam a szemem, majd elindultam vissza a házba. Jason sas ként követett a levegőben.

/Jennifer/

            Bezárkóztam a szobámba, de nem is keresett senki. Csend ült az házra és a környékére is. Lassan telt az idő. Nem volt mivel lefoglalnom magam, így lefeküdtem volna aludni, hogy a tudatlanságba meneküljek, de amikor csak lecsuktam a szemem, a haldokló lányt láttam magam előtt. Ha nem a délelőtt játszódott le újra és újra a szemem előtt, akkor Harald suttogását hallottam a fülemben. Fel-alá járkáltam a szobában, dúdoltam, emlékeket keresgéltem csak hogy valamivel lefoglaljam az agyam, de nem segített, csupán egyre őrültebbnek tűntem. Mikor már besötétedett és magasan járt a hold is, csak leültem az ágy szélére és néztem a fényes égitestet. Segített. Úgy belemerültem, hogy észre sem vettem, mikor lettem fáradt és aludtam el az ágyon végig dőlve.

/Damon/

            Bonnie teljesen átrendezte a nappalit, mire visszaértünk Jasonnel. Minden a falhoz volt tolva, kivéve egy pokrócot, ami a szoba közepére volt terítve. Amikor beléptünk a nappaliba, épp akkor röppent be vagy száz égő gyertya valahonnan, amik szabályos körben kerítették be a takarót. A gyertyákon kívül még Bonnie varázskönyve volt a szobában. Mindenki az ablak elé húzódva várta, hogy a boszorkánykodás véget érjen.

-          Mire készülsz Bonnie?

Erre ő kinézett az ablakon, összecsapta a tenyerét és kirohant a szobából. A konyhából furcsa zajok jöttek, aztán Bonnie vissza is ért közénk és csak ekkor válaszolt a kérdésemre.

-          Meglátod körülbelül két óra múlva. Ha egyáltalán sikerül.

-          De mi?

-          Jajj, ne most!

Azzal levágta a kést a földre és újra kiment, ezúttal a pince felé. Egy nagy csokor frissen vágott vasfűvel tért vissza. Már a szaga is fullasztó volt, de nem tágítottunk. Azt is letette a kés mellé, aztán újra a konyhába ment és egy darabig vissza se tért. Hallottunk felőle motyogásokat, néha-néha megnőttek a gyertyák lángjai is, de semmi egyéb nem történt. A nap is lement, mire Bonnie végre késznek nyilvánította a munkáját, amiből mi persze semmit nem értettünk.

-          Damon. – szólt kissé fáradtan, ahogy leült a sarokba tolt fotelre. Elé álltam. – Most már elmondom, mire készültem és nagyon figyelj!

-          Hallgatunk.

-          Ajánlom is mindenkinek, hogy hallgasson, ha maradni akar! Egy szó és nem érdekel, kiről van szó, távozik. Amire készülök az veszélyes és csak Damonnak van joga beleszólni, meg se próbáljátok befolyásolni! – mindenki bólintott, mire vett egy nagy levegőt és folytatta. – Rendben. Szóval Damon, a tervem a következő: Te szépen lefekszel arra a pokrócra és megiszod ezt itt. – felmutatott egy fekete fiolát. Vagyis nem a fiola volt fekete, hanem a tartalma. – Ettől nagyon-nagyon-nagyon mély álomba fogsz merülni. Miközben te elalszol, vasfűt kell égetni és persze nekem varázsolnom kell. A varázslat lényege pedig az, hogy ha szerencsénk van és Jen is lefeküdt már piheni, akkor őt is el tudom altatni veled együtt, és ha minden igaz, egy álomba kerültök majd.

Erre mindenkinek koppant egyet az álla a földön.

-          De nem ilyen egyszerű ám a dolog, az álomban nem lesz majd alakotok, hangotok és semmitek, de meg lesz rá az alkalmad, hogy érezz és éreztess vele dolgokat. Fontos, hogy figyelj és pontosan jegyezz meg mindent, mert ha Jen tudja hol van és mi történik vele, talán meg is tudja neked üzenni. Neked pedig az a feladatod, hogy tudasd vele ki vagy és mit akarsz, és ha esetleg Jen nincs magánál, akkor löketet adj neki az észhez téréshez.

-          És mi a buktató? – Bonnie elvigyorodott.

-          Remekül ráéreztél. A varázslat nehéz, nagyon sok energia kell hozzá és elég egy apró hiba és örökre ott ragadsz abban az álomvilágban.

-          Mi számít hibának?

-          Ha rontok egy betűt a szövegben, ha nem jössz ki időben, vagy ha nem hozlak ki időben, ha túl sok, vagy túl kevés energiát használunk, ha elrontottam a főzetet… És még sorolhatnám.

-          Jennek eshet baja?

-          Nála kisebb a kockázat, mivel te leszel az álmodó és rajtad keresztül vonjuk be őt is. Ha elrontok valamit, ő valószínűleg felébred és nem is emlékszik majd semmire.

Síri csend volt a szobában, még levegőt se nagyon vett senki, pedig a többség ember, nem vámpír. Ha Jennek nem eshet baja és így kapunk némi esélyt a megtalálására, akkor legyen.

-          Mikor kezdünk? – néztem Bonniera.

Azt láttam a tekintetében, hogy meglepődött. Az előkészületek alapján azt mondtam volna, hogy szinte biztos a válaszomban, de így, már csak azt tudom feltételezni, hogy nagyon ő se bízott benne, hogy belemegyek, csupán nagyon remélte.

            Bonnie kinézett az ablakon, ahol már egész magasan járt a hold.

-          Most.

Egy szó nélkül léptem át a gyertyák sorát és feküdtem hanyatt a pokrócon. Bonnie felcsapta a varázskönyvét és a kezembe adta a fiolát. Miután bólintott, még egyszer körülnéztem a szobában és az ott kíváncsiskodókon. Jason szemében őszintébb volt az izgalom, mint a félelem. A többiek inkább aggódtak. Stefanra néztem, miközben lehúztam a fiola rettentően keserű tartalmát, majd a plafonon táncoló fényekre fókuszáltam. Megcsapta az orromat az égő vasfű szaga és csak nehezen bírtam ki köhögés nélkül. Még jobban koncentráltam a lángok által vetett árnyékokra és Bonnie kántálására, majd egy furcsa rándulás után a gyomromban elkezdett lecsukódni a szemem. Még láttam a holdat, ahogy bevilágít mindent, aztán elsötétült a világ.

/Jen/

            Felébredtem. Nagyon furcsán éreztem magam. Mindenütt sötét volt és síri csend. Ki akartam nyújtani a kezem, hogy keressek egy villanykapcsolót, de nem hogy a kezemmel nem éreztem semmit, a kezemet sem éreztem. Nem tudtam megmondani, hogy állok-e vagy ülök, hideg van, vagy meleg, azt se tudtam hirtelen, most egyáltalán létezek-e! Nem volt világ körülöttem és én sem voltam. Meghaltam? Álmodom?

            Olyan érzésem támadt hirtelen, mintha nem lennék egyedül és majd meg őrültem a tudattól, hogy nem tudok megbizonyosodni semmiről! Aztán már nem csak valaki jelenlétét éreztem… Nem tudom megfogalmazni mi volt az, de valamit olyan dolog volt, amitől, ha volna bőröm, libabőrös lennék. Borzongató érzés. Fájdalom, öröm, hiány, sóvárgás, düh, remény és reménytelenség, vágy és szeretet itatta át az egyetlen dolgot, ami még belőlem létezett, a gondolataimat. Egy kérdésre kell válaszolnom, érzem, de nem tudom mi a kérdés és mi rá a helyes válasz. Arra gondoltam, amit tudok. Semmire körülbelül. A tudás hiányára fókuszáltam, az összezavarodottságra, a félelemre, a bűntudatra és a bizonytalanságra.

            Nem tudom miért hittem, hogy nem vagyok egyedül, és hogy azzal a valakivel tudok kommunikálni, de mégis elhittem és aszerint cselekedtem. Nem hiába. A kérdés gondolata eltűnt, helyette jött egy kevés megkönnyebbülés, de egy kis pánik is. Fogalmam sincs miért, de azt akartam, hogy megnyugodjon és leginkább azt, hogy velem maradjon, mert úgy éreztem, nemsoká elveszik tőlem és egyedül maradok a sötétben. Egy utolsó gondolat, a kitartásé érkezett, amit épp hogy csak el tudtam fogadni, mikor megcsapta az orrom egy maró szag.

            Az orrom, már éreztem szagokat, kaptam levegőt! A bőröm a finom ágy neműhöz ért, a szememet a hold fénye sütött és én láttam. Meg tudtam mozdulni. Kinyitottam a szemem és felültem az ágyban. Körülnéztem a szobában, de sehol senkit nem láttam. A karom még most is tiszta libabőr volt, a fejemben még az idegen gondolatok cikáztak és az orromban ott volt az a maró szag. Ki kellett mennem a fürdőszobába, ahol a tusfürdők és szappanok illata elnyomta a bűzt. Megmostam az arcom hideg vízzel és kiöblítettem a számat.

            Folyamatosan újra és újra végig gondoltam, hogy mi történt, de magyarázatot nem találtam, csak a gyomromba nőtt és nőtt egyre nagyobbra egy csomó. Visszamásztam az ágyba és hanyatt feküdtem. Pár pillanat kellett csak hozzá, hogy elaludjak.

/Damon/

            Gyorsan pattantam fel a pokrócról és rohantam a legközelebbi ablakhoz. A füstöt már vágni lehetett volna én pedig majd megfulladtam. A földön Bonnie ült görnyedten, zihálva. Kitártam minden ablakot és miután kiszállt a füst körülnéztem. Nem maradt bent a szobában rajtunk kívül senki, így nekem kellett Bonnien segíteni. Mellé léptem, felemeltem a földről, beleültettem a kanapéba és hoztam neki egy pohár vizet. Beszélni még nem volt ereje, de a szemével megköszönte. Leültem mellé és vártam, míg valamelyikünk meg tud szólalni. Csak ekkor fogtam fel, hogy mit is éltem végig. Éreztem őt, a gondolatait, a félelmeit, a tudatlanságát… Egyszerre öntött el örömmel és bánattal a megszerzett információ.

-          Sikerült? – nézett rám Bonnie reménykedve. Én pedig elővettem egy rég használt vigyoromat.

-          Persze, hogy sikerült!