Ötödik fejezet – Álmok, emlékek és gondolatok

Sziasztok!

Bocsánat, hogy ilyen későn jöttem csak, de eddig nem volt internet kapcsolat valamiért... :/ Eddig koncentráltam (a TV elől xD), hogy visszajöjjön és láss csodát, mikor megint ideültem már működött is. 

Szóval a fejezetről annyit, hogy sajnálom, ha ez most nem lett a legjobb, vagyis én nem igazán érzem annak, de majd a következő jobban sikerül! Az a baj, hogy nem ehhez volt kedvem most, de muszáj voltam megírni és feltenni, hogy tartsam magam a megszabott határidőhöz. Na mindegy, elfogadom, bármi is lesz a véleményetek. Erről jut eszembe, köszönöm annak a 4 embernek, aki írt az előző fejezethez kommentet, nagyon örültem, hogy nem ragadtunk le 3nál. (Igaz a páratlan számokat szeretem, ezért gyúrjunk rá 5re na!) :D

Ennyi volt a szöveg, jó olvasást! (a zenelejátszót pedig még fogom bővíteni!) Pusssz

/Damon/

-          -           Sikerült? – nézett rám Bonnie reménykedve. Én pedig elővettem egy rég használt vigyoromat.

-          -          Persze, hogy sikerült!

-          -          És mit derítettél ki? – rángatta meg a karom türelmetlenül, de csak akkor válaszoltam, mikor már befejezte mindenki a szobába való visszaszállingózást.

-          -          Fogalma sem volt róla szerintem, hogy ki vagyok, de elég hamar felfogta, mit kell csinálnia. Fél, össze van zavarodva, ezen felül csak arra gondolt, hogy nem tud semmit.

-          -          És a gyilkosság? – kérdezte Jason.

-          -          Arra már nem volt időm, de nem éreztem se vérszomjat, se agressziót felőle. Ez mondjuk, nem bizonyít semmit, mert ha elég ügyes, megtanulta már kikapcsolni az érzelmeket.

Erre Stefan csak megforgatta a szemét, jelezve a véleményét, miszerint „az érzéseket nem lehet csak úgy kikapcsolni…”

-          És most mihez kezdünk? – Jeremy. Ki más lehetne ezzel az építő hozzászólással?

-          Most várunk. – Bonnie válaszolt, mielőtt valami találót mondhattam volna.

Erre mindenki kicsit megdöbbent, de mit vártak, őszintén? Hogy majd egy varázsütés és minden megoldódik? Ennyire naívak ne legyünk már!

-          Most várunk, hogy Jen kideríthessen valamit, aztán, ha Damon benne van, tesz még egy utazást pár napon belül.

-          Damon benne van. – bólintottam, aztán elhagytam a házat, de most vámpír sebességgel, hogy Jasonnek esélye se legyen a nyomomba szegődni.

/Jennifer/

            Teljesen összezavarodva ébredtem fel a nap első sugaraira. Visszagondoltam az éjjelre, és ha fölakasztanak, se tudnám megmondani, mi volt valóság és álom… Először az a furcsa testetlen világ, azokkal a kérdésekkel, aztán, mintha felébredtem volna, de mire azt felfoghatta volna az agyam, egy másik álomba estem át.

            Olyan volt, mintha én lettem volna Alice csodaországból, annyi különbséggel, hogy én nem egy fehér nyúl után szaladgáltam, hanem egy fekete hollót próbáltam meg követni reptében. De a végeredmény ugyan az volt. Átestem egy újabb világba, ami már egészen valóságosnak tűnt volna, ha nem fed mindent furcsa köd és van az embereknek arcuk. Morbid és ijesztő volt, mégis, mikor újra észrevettem a hollót, messze egy táblán, rögtön nem érdekelek az emberek. Futottam és közben próbáltam rájönni hol lehetek. Bármilyen táblára néztem, mindig csak elmosódott foltokat találtam utcanevek helyett. A házakra sem volt semmi írva, de még az autók rendszáma sem volt olvasható. De mindez nem izgatott annyira, mint a holló. Egészen egy erdőig futottam utána, a fák határánál megtorpantam. Mi van ha ez valamiféle csapda?

-          Végül is semmi, mert álmodom nem? – mondtam ki hangosan, de nem volt meggyőző… Nem éreztem álomnak ezt a világot, túl ismerős volt és túl valóságos.

Károgott egyet az éjfekete tollú madár, én pedig bevetettem magam a fák közé. Beljebb megcsapta az orrom a fák égett szaga, és ahogy haladtam egyre beljebb és beljebb az erdei úton, annál erősebb lett. Nem láttam a hollót már, csupán a károgását követtem, ami egy leégett romhoz vezetett.

            Egy ház állhatott itt nem is olyan régen… De a ház is és körülötte nagy területen a fák is hamuvá váltak. Ahogy meredtem a hajdan biztos szép épület maradékára, egyre inkább melegem kezdett lenni. A ruháim kezdtem el a földre dobálni, hogy ne fojtsanak meg, köhögni kezdtem a füsttől, pedig már sehol sem volt tűz. Próbáltam levegőt venni, de nem jutott a tüdőmbe semmi a forró füstön kívül ami úgy tűnt a semmiből jön . Éreztem, hogy lángok csapnak fel körülöttem, de nem láttam őket.

            Ekkor szállt a vállamra a holló, ami olyan finom hideget hozott magával, ami elűzte az összes tüzet belőlem, míg egy másfélét élesztett fel helyette. Az érintése maga volt a jég, de a szeme… A szeme az mély volt és meleg, teljesen emberi. Csak bámult rám. Megmentett az elégéstől és reményt adott helyette. Reményt és még valamit. Felismerést, hogy ez nem csak egy álom. Ez egy emlék.

            Nem tudom, hogy lehetséges ez, de emlékeztem. Ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy az a hely az álomban valóban létezik és én jártam ott valamikor. A többit már nem értem, de ebben az egyben megingathatatlan vagyok. Harald bájolásának ellenére is valami visszakúszott a fejembe. és ha talán még párszor álmodnék, biztos eszembe jutna több minden is. És ne feledkezzünk meg a még furcsább álmomról, ahogy a jelek szerint valakivel „beszélgettem”. Ki kell derítenem hol vagyok, mert az biztos, hogy nem ott, ahol lennem kéne.

/Damon/

            Teljesen sötét volt, mégis tisztán láttam a rom minden egyes körvonalát, ami a régi Salvatore házból megmaradt. Felrémlett szinte minden pillanat, amit itt töltöttem, de főleg azok, amik Jennel együtt töltöttem. Amikor a vérfarkassal küzdött értem, amikor ápolt, amikor felhúzta az agyam a kis trükkjeivel, úgy hogy már nem tudtam neki ellenállni. Nem mintha akartam volna valaha is. Amikor együtt voltunk… Amikor kigyulladt a tűz. Leültem egy leégett fa megmaradt tönkjére és csak megpróbáltam belefulladni a képek és érzések tengerébe.

            Igaza van Stefannak, olyan nincs, hogy elfojtjuk az érzéseinket. Megpróbálhatjuk nem figyelembe venni őket, de attól még ott vannak, hatnak ránk. Egyszer régen a mestere voltam az elfojtásnak, de Jennifer annyira megváltoztatott, hogy most már nem hogy mestere nem vagyok, de eszembe se jut megpróbálni. Pedig milyen egyszerű lenne, most se fájna annyira Jen hiánya. Viszont hiányozna maga a fájdalom, ami az azt jelenti, hogy igazán fontos nekem, hogy szeretem és hogy az enyém, ő tényleg hozzám tartozik. A térdemre támaszkodtam és lassan elaludtam.

-          Damon. – Stefan hangja térített magamhoz. – Minden rendben? Motyogtál valamit álmodban.

-          Nem is álmodtam.  – hazudtam rezzenéstelen arccal. – Mit keresel itt?

-          Téged. Biztos minden oké? Mert ha beszélni akarnál…

-          Ha beszélni akarnék, keresnék magamnak valakit. – kacsintottam rá, majd felálltam a farönkről, ami darabjaira hullott, ahogy elléptem mellőle.

Csak egy pillanatra fordultam vissza értetlenül. Esküdni mernék rá, hogy amikor ráültem, még semmi baja nem volt… Mindegy.

-          Kérdezhetek akkor én valamit? – szólalt meg váratlanul Stefan.

-          Épp most tetted fel a kérdésed. De legyen, kérdezz még egyet. – forgattam meg a szemem és közben elindultam vissza Jason háza felé.

-          Mi lesz, ha sikerül Jent kiszabadítani?

-          Akkor minden rendben lesz… - tudom, hogy nem ezt kérdezte, de nem máshogy nem nagyon tudtam volna felelni.

Hogy-hogy mi lesz? Minden visszaáll a régi rendszerbe. Stefan boldogan nyammoghat tovább kisállatokat, míg Elena kijárja az egyetemet, aztán összeházasodnak és boldogan élnek, míg Elena meg nem öregszik. Mi pedig Jennel beköltözünk a Kanadai házba és majd valahogy leszünk…

            Stefan már megint beletenyerelt a közepébe a dolgoknak. Fogalmam sincs, hogy mi lesz most, hogy Jen nem csak hogy alakváltó, de vámpír is. Azon felül pedig egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy milyen táplálkozásra szoktatták rá. Nem is tudom, minek örülnék. Egy vérengző Jennek? Egy Stefan féle nyuszizabálónak? Vagy egy donorvéres megoldásnak, ami meg a legbizonytalanabb mindközül? Nekem kell majd vigyáznom rá, féken tartanom és tanítanom? És ha nem vagyok rá képes? Ha ezerszer erősebb már, mint én? Nem tudhatom… Semmit nem tudhatok addig, amíg itthon nem lesz végre. És bárhogy is lesz meg fogjuk oldani. Meg kell oldani!

/Jennifer/

            Kimentem a fürdőbe és lemostam magamról az éjszaka minden izgalmát és közben kitaláltam hogyan is szerezhetnék információt arról, hogy hol is vagyok. Felöltöztem és mielőtt kiléptem a folyosóra elkezdtem koncentrálni. Semmire nem emlékeztem abból, hogy milyen is lehetett valaha alakváltónak lenni, ezért hát abban bíztam, hogy majd magától jön valami sugallat, ha esélyt adok neki. Behunytam a szemem és megpróbáltam minél inkább kinyitni az elmém. Nem volt túl nehéz elengedni magam azok után, hogy az éjjel szavak nélkül beszéltem. Először csak csengeni kezdett a fülem, amit buta mód meg akartam szüntetni, de még szerencse, hogy az alakváltó bennem gyorsabb volt. A csengésből zúgás lett a zúgásból pedig hangok. Hangos, érthetetlen hangok.

            Az ajtónak döntöttem a fejem és vártam, hátha kitisztulnak a gondolataim. Ez az! Ezek gondolatok! Tehát gondolatolvasó is vagyok? Egyszerűbb lesz, mint gondoltam. Megpróbáltam ki-ki szúrni egy hangot a sok közül és csak arra figyelni egy rövid ideig. Mire megtaláltam Elisabeth gondolatait, már majdnem teljesen ki tudtam zárni minden mást a fejemből. Kinyitottam a szemem és elkezdtem Elisabeth felé menni. Furcsa volt, de nagyon tetszett, hogy egyszerűen csak tudom, hogy hol van.

-          Valamit ki kell találnom, mert különben túl hamar szabadulnak el a dolgok… Ez a lány… Szerencsétlen, nagyobb bajban van, mint az gondoltam. Még jó, hogy még nem jutott minden képességéhez hozzá. Vajon meddig élhet még?

Majdnem visszafordultam, annyira megrémítettek a hallottak, de nem tehettem. Most kell beszélnem vele, míg ennyire bizonytalan és azt hiszi, nem vagyok még egészen önmagam. Bekopogtam az ajtón, ami elé a lábam hozott. Liz egy percre elfelejtette leplezni a meglepődését.

-          Jen? Te mit… Vagyis, gyere, gyere csak be! – állt félre és jobban kinyitotta az ajtót. Mit akarhat? Csak Harald ide ne tévedjen! Akkor lennénk aztán csak nagy bajban… Sietni kell. – Miben segíthetek?

-          Mi volt ez a tegnapi próba?

-          Semmi, csak egy kis vizsga. Nekünk viszont egy hatalmas bukás. Harald, hogy őrjöngött. Most is kiráz a hideg az arcának még az emlékétől is!

-          És miért kellett megölni azt a szerencsétlen lányt?

-          Mert vérfarkas volt. És mert a vezetőknek látniuk kellett volna, hogy sikerült téged kétségeik ellenére betanítanunk és hűségessé tennünk. Bárcsak megölted volna…

-          Mit akartok tőlem végül is?

-          Már mondtam, kiképezni és mindenkinél erősebbé tenni. Hogy aztán általad Harald félre állíthassa a vezetőket, míg ők azt hiszik, hogy a vérfarkasok ellen küzdünk veled.

-          És ez miért jó nektek?

-          Mert azt reméljük, hogy segítesz majd nekünk egy két dologban. Vagyis jobb, ha te ezt hiszed, pedig ha tudnád… Már rég menekülnél. És jól is tennéd.

-          Hogy remélhetitek ezt, mikor azt sem tudom, ki vagyok, hol vagyok, és mit akarok? – nehéz volt mindig arra reagálni, amit valójában mondott és nem arra, amire közben gondolt.

-          Amikor eljön az ideje, elmondjuk, de most vissza kéne menned a szobádba. Úgyse mennél sokra egy városnévvel, amiről még életedben nem halhattál. És nem jutnál messzire sem, ha nem beszélsz bolgárul.

Ez az! Elengedtem Liz gondolatainak fonalát, mert rettentően elfáradtam a koncentrálásban, de megtudtam, amire szükségem volt!

            Úgy csináltam, mint akinek nem volt elég ennyi válasz, de végül befogtam és kivonultam a szobából. Igyekeztem halkan visszasietni a szobámba, és ahogy próbáltam egyszerre minden irányba figyelni, úgy rontottam el mindent. Pont Haraldba rohantam bele.

-          Csak nem engem kerestél?

-          Nem. – csúszott ki a számon, mire Harald összehúzta a szemöldökét és jól szemügyre vette a folyosót. – Elisabeth! – kiáltotta el magát, mire Liz azonnal a folyosón termett. – Nálad járt?

-          Igen.

-          Mit akart?

-          Csak a szokásos dolgokat kérdezgette.

-          És mit mondtál neki? – a szemei szinte szikrát szórtak, pedig Liz tényleg nem mondott semmit. Legalábbis hangosan nem.

-          Semmit, esküszöm! Tényleg semmit!

-          Hát jó, de azért a biztonság kedvéért. – maga felé fordította az arcom rajtam pedig átfutott a rémület.

Ha most elfeledtet velem mindent, nem fogok emlékezni arra, hogy hogyan csináltam a gondolatolvasást és hogy mit tudtam meg. Talán még az álmaimat is elfelejtem. Sajnos rosszabb dolog következett, mint az igézés. Lebuktam. Harald meglátta a szememben a félelmet, mikor a tudatlanságot kellene magamból sugározni.

-          Indulás a gyakorló terembe! – parancsolta nekem is és Liznek is.

Liz ment elől, én mögötte, a sort pedig Harald zárta. A folyosón néha szembe jött velünk egy két szolgáló, vagy másik vámpír, azoknak mindnek odaszólt Harald.

-          Kezdjetek csomagolni!