Kilencedik fejezet – Erő (2. rész)

Sziasztok!
Remélem jobban telik a hétvégétek mint az enyém, de nem panaszkodni jöttem... :) Itt a következő fejezet, az Erő második része. Remélem megértitek miért mindkét résznek ez lett a címe, de ha nem, írjátok meg bátran kommentbe és a legközelebbi fejezet elején válaszolok rá.
Nem is fűzök ide többet, nagyon köszönöm a kommenteket az előzőhöz, és remélem megint összejön 6-7 db. (a héééétnek nagyon örülnék, mert az egyik kedvenc számom, és ugye páratlan, ami meg egyébként is a kedvenc. xD *.* )
Jó olvasást és további szép vasárnapot! Pusssz <3

/Damon/                    

           

            Alaric teljesen felébredt a hírtől, amivel letámadtam a telefonba és alig fél óra alatt át is ért Jason házába minden felszerelésével. A vasfüves bombák készítését inkább rábíztam, én csak pár fiolányi kivonatot tettem be magamnak a táskámba. Kimentem a ház mögé, hogy hozzak még fát, amiből karókat lehet készíteni, mert egyedül csak ebből volt hiány Ricknél. Megszámoltuk, hogy mindenkinek jut valami fegyver, amennyiben Elena és Jeremy itthon marad és csak Caroline, Bonnie, Alarick, Jason, Stefan, én és Cassie megyünk. Találtam vagy 5 nagyobb és legalább kétszer annyi kisebb, megfelelő ágat és indultam is befelé kihegyezni őket, mikor egyszer csak a nevemet kiáltotta valaki. Letettem a fákat a földre és a hang felé futottam.

            Jason térdelt pár száz méterre a háztól a hófehér Cassievel a karjában. Hirtelen azt hittem meghalt és összeomlott bennem minden, de ahogy közelebb mentem meghallottam, hogy nem csak Jason szíve ver. A hangos dübörgés mögött ott volt még egy halk, lassú ritmus is. Nem vártam Jason engedélyére, azonnal megharaptam a saját csuklóm és belekényszerítettem a vérem Cassie szájába. Pár pillanatig azt hittem nem nyeli majd le, de megtette. Hagytam, hagy igyon még pár kortyot, aztán elvettem a kezem, amin már be is gyógyult a sérülés.

            Kivettem Jason kezéből Cassiet és befutottam vele a házba és letettem a nappaliban a kanapéra. Alaric meglepődve fordult hátra, de még várnia kell a magyarázatra, ahogy nekem is. Visszafutottam Jasonért is és a tiltakozása ellenére is a hátamra vettem és őt is behoztam a házba. Rick közbe feltalálta magát és hozott be két nagy pohár vizet, amire Jason rá is vetette magát. Cassie még nem volt olyan jól, még mindig nem volt az eszméleténél, de a lábán lévő seb már nem vérzett.

-          Mi történt? – fordult oda Rick Jasonhöz.

-          Átváltoztunk egy kicsit. Az erdőben voltunk. Vadászcsapdába lépett. Elkötöttem a sebét, de mire ideértünk elájult. Jól lesz? – nézett rám ijedt szemekkel.

-          Igen, de vigyáznunk kell, nehogy most haljon meg valamibe. Elég lesz nekünk egy Jen is.

Jason szemeiben láttam a megkönnyebbülést és a tartása is ellazult, majd ahogy hátradöntötte a fejét, ő is elaludt.

            Erre nem lehetett mit mondani. Alarick is visszatért ahhoz, amit csinált, én is és közbe próbáltunk csendben megemészteni, hogy a mentőakció el lesz napolva és még többet kell várnunk Jen hazatértére. Már mindennel elkészültünk, amikor visszaért Stefan, Bonnie és Elena. Mindhárman lesokkolva álltak meg a nappali ajtajában mikor meglátták Cassiet és Jasont.

-          Mi…?

-          Baleset. Cassie vadászcsapdába lépett.

-          Francba. – reagálta Bonnie,

-          Rendbe jön? – kérdezte Elena,

-          És Jason? – tette hozzá Stefan, ráadásul mindhárman egyszerre.

-          Rendbe jön, adtam neki a véremből, Jason meg csak kimerült.

Azzal felálltam és kimentem, mert megint megéheztem, no meg nem volt kedvem még több kérdésre válaszolni és tovább nézni mindenki kétségbeesett és sajnálkozó arcát. Hallottam, ahogy Stefan és Elena távoznak, aztán benézett utánam a konyhába Rick.

-          Elmegyek Bonnieval beszerezni még egy-két dolgot. Figyelsz rájuk ugye?

-          Persze, mindjárt hozom a fonalaimat, hogy tudjak kötögetni mellettük.

-          Én egy sálat kérek. – Alarick csak ennyit fűzött hozzá, majd el is tűztek Bonnieval.

Remélem nem gondolták komolyan, hogy ott fogok ülni mellettük. Inkább lementem a pincébe, hogy keressek néhány kötelet, amit majd beáztathatunk egy kis vasfűbe. Már vagy tíz perce keresgéltem, de még mindig nem találtam semmit, viszont valakinek a lépéseit hallottam a lépcsőn lefele.

            Megfordultam és csak vártam, hogy megtaláljon, aki keres. Gondoltam, hogy valószínűleg Jason ébredt fel, de nem, Cassie kis lábait láttam meg a lépcsőn.

-          Hogy vagy? – kérdeztem, mikor leért.

-          Jól, azt hiszem. – bejött a kuplerájba, amit rendeztem, egészen elém állt.

-          Most egy ideig vigyáznod kell magadra. Kell legalább egy nap, hogy kiürüljön belőled a vérem.

Cassie egyre közelebb jött, már majdnem rajta állt a lábamon.

-          Cassie… Mit csinálsz?

Nem válaszolt, csak még közelebb jött. Próbáltam elhátrálni, de nem sokáig tudtam, mert pár lépés után beleütköztem egy asztalba. Mire visszanéztem az asztalról Cassiere, már annyira szorosan állt előttem, hogy nem csak hallottam, de éreztem is a szívveréseit.

-          Cassie, fejezd be! – megpróbáltam óvatosan lefogni, megfogtam a vállát és igyekeztem nem erőseb tartani, hogy közelebb már ne tudjon jönni, de így a kezeit nem tudtam lefogni.

Lassan felemelte a kezeit és becsúsztatta az ingem alá. Ezt nem teheti… Lefogtam a csuklóit és eltoltam magamtól a kezeit, de így meg már közelebb tudott lépni és hajolni is. Mire észbe kaptam, már csak egy centire volt az arca az enyémtől.

            Kihagyott egy másodpercet az agyam, és majdnem hagytam, hogy megcsókoljon, de szerencsére az utolsó pillanatban észbe kaptam és elfordítottam arcom, így csak egy puszit kaptam valahová a bal fülem alá. Ahogy elfordultam, megláttam viszont Jasont. Remek…

            A két kezem közé fogtam Cassie arcát, és a szemébe néztem, de nem igéztem meg, csak simán elmagyaráztam neki a dolgokat.

-          Cassie! Ezt te sem gondoltad komolyan, csak azért csináltad, mert ittál a véremből. Valakinél ez vonzalmat vált ki. El fog múlni, viszont aludnod kéne rá egyet, megértetted?

Válaszul csak megint megpróbált megcsókolni. Ezt nem hiszem el, ha muszáj, akkor muszáj. Mélyen a szemébe néztem és most megigéztem.

-          Felmész a szobádba és lefekszel aludni!

Cassie pislogott párat, aztán megfordult és felment a pincelépcsőn. Most kereshetem meg Jasont… Gyűlölök magyarázkodni! Lehet utána se megyek, majd megjön az esze magától is.

            Végül mégis megkerestem. Nem messze a háztól az erdőbe értem utol.

-          Jason, állj meg. Félreértetted.

-          Ugyan mit?

-          Az egészet.

-          Ne röhögtess. Pedig már kezdtem bedőlni…

Nagyon utálom, mikor hazugnak neveznek, pedig kivételesen nem is adtam rá okot. Csak két nagyobb lépés kellett, hogy utolérjem és elkapjam a karjánál, de ahogy hozzáértem megfordult és ütésre lendítette a kezét. Gyors volt, de nem eléggé. Minden ütése elől elhajoltam és lassan belefáradt a próbálkozásba. Miután kiadta magából a dühét, végre elmondhattam, hogy mi is történt.

-          Nem történt semmi, Cassie jött hozzám és csak azért, mert még benne van a vérem. Valakire úgy hat a vérünk, hogy vonzalmat kezdenek érezni.

-          El fog múlni?

-          Persze, mondjuk egy ilyen jóképű példány esetében, mint én, mindig ott van az esély, hogy nem csak a vér volt… - hülyéskedni próbáltam, de nem nagyon tűnt vevőnek rá. – Elküldtem aludni, a szobájában van. Mire felébred talán már jól is lesz.

Nem válaszolt semmit, csak elindult vissza a házba. Viszont bennem még volt egy valami, amit el akartam mondani.

-          Egyébként – álltam be Jason elé, ezzel megállásra kényszerítve őt – sosem tennék olyan dolgot, amivel bántanám Jent. Amióta ismerem, még nézni sem néztem más lányra, és az, hogy most nincs itt, semmit nem változtat a dolgon.

-          Oké, elhiszem. – bólintott, aztán bement a házba.

Még egy kicsit kint maradtam a lépcsőn.

/Jen/

           

            Eltelt jó néhány óra, mire bárki is a szobám felé járt volna, így volt bőven időm arra, hogy a fürdőszoba tükör előtt kipróbáljam, mire vagyok képes. Belenéztem a tükörképem arcába és a szemeimre koncentrálva megint megpróbáltam azt, amit a kocsiban csináltam. Már éreztem magamban valami erőt, valami bizsergést, amiről az-az alkalom jutott eszembe, mikor Liz szemébe nézve egyszer nem az ő tekintetét láttam. Mire észbe kaptam, újra az a szempár meredt rám a tükörből, de ami a legfurcsább volt, hogy lassan az arcom is kezdett megváltozni. Láttam és éreztem, ahogy lassan egy kis borosta nő ki az államon, ahogy egyre rövidebb és sötétebb lett a hajam. Az arcom szép lassan férfias alakot kezdett ölteni… Egyszerre volt hátborzongató, ijesztő, furcsa és csodálatos élmény. Már majdnem összeállt a külsőm, mikor valaki lépéseit hallottam közeledni a folyosón. Gyorsan magamat képzeltem el a fejemben, becsuktam szorosan a szemem és mire kinyitottam újra önmagam voltam. Épp idejében, már nyílt is az ajtó és az a vámpír jött be a szobámba, akinek egyelőre még a nevét se tudtam.

-          Várnak lent.

-          Mi a neved? – látszott rajta, hogy egy kicsit meglepődött a kérdésen.

-          Aaron, de gyere, ne várasd meg Haraldot.

Harald nevére kicsit összébb zsugorodott a gyomrom és a folyamatosan bennem lappangó fejfájás is erősödni kezdett, de Aaron megfogta a karom és elkezdett kihúzni a szobámból. Nem fogott erősen, nem akart bántani, de annyira elég volt, hogy elinduljak. Lementünk a lépcsőn, majd befordultunk egy kis szobába, ami valami könyvtár, vagy dolgozószoba lehetett. Itt már elengedte Aaron a kezem.

-          Csukd be magad után az ajtót. – mondta neki Harald, mikor kihátrált a szobából.

Hátrafordultam, még egyszer ránéztem, nem akartam, hogy egyedül hagyjon… Ő is láthatta, mert némán, a fejében azt suttogta „sajnálom”.

           

/Damon/

            Este még egyszer benézett hozzánk Bonnie, és megbeszéltük vele, hogy másnap reggel folytatjuk majd a tervet, meg kell várnunk, hogy Cassie feje és vére kitisztuljon. Stefan és Rick is átjött még pár táskával, no meg Caroline egy egész bőrönddel. Mire mindenki megfordult az előszobában az akció résztvevői közül, már nem lehetett hova lépni a folyosón.

            Jason, bár azt mondta, felfogta, hogy mi miért történt, mégis inkább amint volt rá lehetőség, felment a szobájába és ki se jött onnan. Én pedig a nappaliban iszogatva töltöttem el újfent az estét. Hegyeztem a karókat, bár már úgy szúrtak, hogy félő volt, hogy a táskát is kilyukasztják csak úgy maguktól, ha megemeljük. Felváltva iszogattam a whiskeyt és a vasfüves vért, közben pedig újra és újra eszembe jutott az, ami a pincébe történt. Ha Jen előtt történik ilyen, nem hogy hagytam volna magam, de még én támadom le a csajt. Visszhangzottak a fejemben Elena szavai: „Láttam, mind láttuk, hogy megváltoztál, de eddig nem hittem el, hogy tényleg tudsz jó lenni.” Hát, hogy őszinte legyek, eddig én sem hittem el teljesen. Most már viszont az a kérdés, hogy örülök-e ennek a változásnak, vagy bánom-e… Ha Jen most itt ülne mellettem, azonnal rávágnám, hogy megérte, viszont így, hogy nincs itt, csak még jobban fáj, és a pokolba kívánom az egész érzelgősséget. De nem lehetek egyszerre a régi és az új Damon, valamelyik mellett ki kell tartanom, de honnan tudjam, hogy melyikkel nyerek? Ha a régit választom, és nem fáj semmi, akkor lehet, hogy Jent veszítem el, még ha meg is találjuk. Ha viszont az új mellett tartok ki, akkor addig fog fájni, míg meg nem leljük Jent. És mi arra a garancia, hogy Jen is a régi lesz? Mi van akkor, ha több igaz abból a hangfelvételből, mint amennyit én elhiszek, és Jen jobban hasonlít a régi énemre, mint az én új énem a régi Jenre?

            Ez egy lehetetlen helyzet. Erre jutottam egy egész éjszakás töprengés végén. Lassan felkelt Jason, megérkezett Bonnie és Caroline is, majd Alarick és Stefan is. Már Cassie is ébren volt, és mikor lejött, láttam rajta, hogy mindenre emlékszik, de már elmúlt a vér hatása, így bánja is az összes dolgot, amit tett. Folyton Jason felé pillantgatott, aki viszont ezt észre sem vette, vagy észre se akarta venni. Hülye.

            Amikor mindenki összegyűlt a nappaliban, Bonnie és Cassie leültek egy térkép két oldalára, megfogták egymás kezét és Bonnie valamit mormolni kezdett. A térképre elhelyezett apró fekete kő egy ideig mozdulatlanul hevert a papír szélén, majd egyszer csak megmozdult és lassan elkezdett Európa felé csúszni. Spanyolország, Olaszország… Egészen Oroszország északi feléig csúszott a kő, majd megállt valahol Moszkva és Szentpétervár között. Ahogy a kő nem mozdult többet, Bonnie abbahagyta a mormolást, kirántotta a kezét Cassieéből és hátrébb lépett, amennyire csak tudott.

-          Mi a baj? – nézett mindenki furcsán Bonniera.

Hisz megvan a hely! Most már csak repülőjegyet kell venni és oda kell utazni. Mit láthatott, amitől így kiborult.

            Látszott Bonnien, hogy ideges, sőt, talán még fél is és nem tudja, mit csináljon. Csak állt a lehető legmesszebb Cassietől és a szemével folyamatosan csak őt figyelte.

-          Bonnie. Mi a baj? – lépett közelebb hozzá Caroline. Bonnie lassan felemelte a kezét és Cassiere mutatott.

-          Mi van Cassievel?

-          Az ereje...

-          Mi van vele? – forgattam meg a szemem.

Bonnie végre elvette a tekintetét Cassieről és rám nézett.

-          Nem akármilyen erő. Ez mágia. Olyan sötét mágia, amilyet még soha nem éreztem. Még csak nem is hallottam róla… - újra Cassiere nézett. – Mi vagy te?

1 év...

MA van kereken 1 éve, hogy megírtam a Fox-hunting első fejezetét és feltettem a Bloggerre, azóta történt egy s más:

- Desperate Fight (befejezett) 127 oldal 64355 szó... 47 követő és 21662 oldalmegjelenítés (Blogger adatok)

- Fox-Hunting (befejezett) 211 oldal 108188 szó... 62 követő és 44270 oldalmegjelenítés (Blogger adatok)

- Wild Fox (jelenleg) 30 oldal 14830 szó... 25 követő és 5806 oldalmegjelenítés (Bloggeres adatok)

- White Lie (jelenleg) 53 oldal 26374 szó... (még nem publikus)

- Dragonheart (jelenleg) 18 oldal 9379 szó... (még nem publikus)

Ezt mind csak azért írtam ki, mert rettentő büszke vagyok ezekre az eredményekre, mert sosem hittem, hogy valaha, bárkit is fog érdekelni az, amit én firkálok, és lássanak csodát, ezek szerint mégis vannak! *.* Azt pedig főleg nem gondoltam volna, hogy van bennem ennyi kitartás... 1 év! Ez számomra felfoghatatlan, főleg, hogy mindezt iskola mellett csináltam és semmit nem rontottam, sőt sokkal boldogabb és teljesebb emberré váltam! :D A folytatás is remélem lesz ennyire gyümölcsöző, még akkor is, ha ez az elkövetkezendő időszak nehéz is lesz számomra.

Kérlek titeket, tartsatok ki és legyetek megértőek, mert már elkezdődött a nagy hajrá, és egészen Július 24-ig, a ponthatárok kihirdetéséig (ami mellesleg pont a névnapomra esik, reméljük szerencsét is hoz) nem lesz nyugtom és fogalmam sincs mennyi időm, energiám és egyáltalán agykapacitásom lesz az íráshoz. Tudjátok, hogy azért majd nagyon fogok igyekezni!

Tehát köszönök mindent az olvasóimnak és azoknak a barátoknak, akik végig támogattak! ♥♥♥♥♥ Legfőképp gondolok most itt rájuk: Nina Law, Myka, Orchidée. De nem feledkezem meg azokról sem, akik csak az utóbbi időben érkeztek, vagy csak egyszerűen rendszeres támaszaim a kommentek terén, mint Peiper, Lizyy, vampiregirl as Dalcsok vagy dalmuhka16, Regina és Lyssa! :D (persze még sorolhatnám napokig is...)

Most csak ennyit akartam, de vasárnap hozom a fejezetet, ahogy szoktam! :D Pusssz nektek, <3U all.

Nyolcadik fejezet – Erő (1.rész)

Sziasztok!

Na, itt vagyok megint! :D Egész pontosan nem? 9:30, tök jó időben. Nem is tudom mi van velem mostanában.. Megtáltosodtam. xD Lehet, hogy sikerült végre magam összeszedni. ^^ A fejezethez nem fűzök hozzá sokat, csak annyit, hogy nem véletlenül lesz két részes az Erő c. fejezet, mert nem csak egy ember erejéről lesz szó.. ;) A kommentekhez annyit fűznék, hogy köszönöm a 4 rendszeres megjegyzést írómnak, hogy vannak nekem, és nagyon várom, hogy most mit fognak írni, és köszönöm Reginának az 5 kommentet, mert (utáááálom a páros számokat!) és ő nem hagyta, hogy 4 kommenttel hozzam a következő részt és nagyon remélem, hogy ő is rendszeresen biztat majd engem! :)) 

Azt hiszem most ennyi, jó olvasást és a jövő héten, hét közben még jelentkezem majd egy kis szösszenettel! Pusssz <3

Három napig utaztunk megállás nélkül. Már az idegeimre ment a hallgatás és a beszélgetés is. Nem tudtam úgy beszélgetni, hogy tudtam, minden szó, ami elhangzik hazugság. Harald és Liz is beszélgetett, mint két normális ember, csak közbe tisztában voltam vele, hogy mindketten árgus szemekkel figyelik a reakcióimat, ki ezért, ki azért. Az már csak mellékes, hogy feltűnően elbeszéltek egymás mellett, ráadásul csupa hazugságot. Gondolkodtam rajta, hogy megpróbálok elszökni, de Ő, mintha minden alkalommal megérezte volna, csak rám nézett és én úgy éreztem, hogy ha elmegyek, abba belepusztulok.

            De volt egy másik, egy még furcsább érzésem. A bűntudaté, ami úgy tűnt, teljesen ok nélkül van jelen bennem. Bűntudatot éreztem, de nem tudtam meghatározni, hogy mi miatt és azt sem, hogy ki felé… Valakinek fájdalmat okozok valamivel? Egyedül Lizre gondoltam volna eddig, ha nem hallom meg a gondolatait, amiből azonnal kiderült, hogy féltékeny és az egész közeledése nem volt több egy nagyon jól előadott színjátéknál.

            Ha Haraldra gondoltam, a fejem fájdult meg, ha pedig a bűntudatomat engedtem eluralkodni magam felett, akkor pedig az a hely sajgott, ahol valaha a szívem dobogott. Ebben a rohadt kocsiban nem tudtam mást csinálni, mint egyszer az egyikkel, egyszer a másikkal küzdeni és harcolni. Ha ember lennék, már rég elmegyógyintézetbe zártak volna.

            Belement a szemembe egy szempilla, amit nem tudtam kiszedni, ezért elkértem Liz tükrét, hogy azt használva szedjem ki a kellemetlen szúrást okozó kis vackot, de ahogy a tükörbe néztem, furcsa dolgot éreztem. Bizsergő érzés futott át rajtam… Azt hittem Harald csinál velem valamit, de nem, viszont Haraldra gondolva beugrott a mély barna szeme és abban a pillanatban, a tükörben lévő tekintetem átváltozott az ő tekintetévé. Nehezemre esett tettetni, hogy nem történt semmi, még akkor is, mikor elmúlt az érzés és én újra magamat láttam. Tudtam, láttam, éreztem, tagadhatatlan, hogy valamit csináltam, de mit és hogyan? Megváltoztattam a saját kinézetemet? Tudom, hogy alakváltónak lenni, valami ilyesmit jelent, de még nem tapasztaltam soha ehhez foghatót. Csak az a baj, hogy ezt hazugságnak éreztem… Persze, hogy hazugság, hisz a vámpírságom előtt alakváltó voltam, csak nem emlékszem!

            Visszaadtam a tükröt Liznek, aki az egészből nem vett észre semmit, majd megláttam Haraldot a tükörbe. Egy ártatlan mosolyt próbáltam az arcomra varázsolni, de nem arattam teljes győzelmet az arcizmaim felett, így csak egy apró szájrándulásra futotta. Egyszer csak lefordultunk az aszfaltozott úrtól egy földútra és mélyen behajtottunk az erdőbe. Mindenütt fák voltak és szinte az eget sem láttam a hatalmas zöld óriások felett. Nappal volt, mégis a fák alatt, a földön szinte olyan sötét volt, mint éjjel. Talán itt majd ki tudok menni a szabadba nappal is?

            Nemsokára ritkulni kezdett a növényzet, míg nem végül egy egész tisztásra nem értünk, aminek a közepén egy ház állt. Közel sem volt akkora, mint a kastély, amiben eddig laktunk, de a kocsinál jóval nagyobb és jelenleg más nem érdekel. Mivel viszont egy tisztáson állt a ház, tévedtem a nappali sétákkal kapcsolatban. Bár felhős volt az ég, mégis rám kellett teríteni egy takarót, míg be nem értem a ház tornácára. Azt tudtam, hogy észak felé haladunk, de arról nem volt még ötletem sem, hogy mekkora utat tehettünk meg, vagy hogy melyik országba vagyunk. Csak egy biztos, felhős, erdős és hideg. Még a leheletem is látszik.

-         A szobád az emeleten van, jobbra a második ajtó. A holmidat már ott találod. Pihenj, szólunk, ha elkezdjük a gyakorlást.

Nem vitatkoztam, örültem a magánynak, a térnek és a csöndnek végre valahára. Nem tudom, hogyan lehet kikapcsolni ezt a gondolatolvasás dolgot. Amióta elkezdődött, állandóan vagy hallok valakit, vagy késztetést érzek arra, hogy halljak. Egy dolgot sikerült eddig kitapasztalni, hogy ha többen vannak, akkor hogyan tudok csak egy valakire figyelni. Az ablakon be volt húzva a függöny, de nem mertem elhúzni. A kastélyban az üveg olyan volt, hogy egy vámpír is nyugodtan élvezhette mögüle a napfényt, de itt, itt nem hiszem, hogy fáradoztak volna ilyesmivel. A szobában nem volt semmi különleges. Egy ágy, egy asztal és egy szék, egy szekrény és hála az égnek, külön fürdőszoba. A csomagom tényleg itt várt rám, az ágy végébe téve várta, hogy kipakoljam. Nem baj, várhat még egy keveset…

/Damon/

            Elég lassan telt el az éjszaka, de ahogy figyeltem nem csak nekem. Nem tudom, hány denevér él a környéken, de elég furcsa, hogy egy, éppen Jason szobájában szállt meg, majd akkor repült ki tőle, mikor lekapcsolta a villanyt. Megértem, hogy egyedül akar kicsit lenni…

-         De miért pont denevér? – kérdeztem magamtól, de csak nevetni tudtam a helyzet morbiditásán.

Jason, nagy vámpír ellenes, erre pont azzá az állattá változik, amit a sok buta ember gyakran azonosít a vámpírokkal. Mondjuk annyiból tényleg érdekes lények, hogy emlősök, mégis repülnek, és abban hasonlítanak is, hogy nagyon jó a hallásuk, meg van egy-két olyan fajtája, ami vért is szív, de semmi több.

            Hallgatóztam egy kicsit a házban, de az új lány, Cassie felől nem hallottam semmilyen zajt. Talán már ő is alszik. Nem akartam kockáztatni, inkább leültem a nappaliba egy üveggel a kedvenc italomból és figyeltem, de egész éjjel nem történt más, mint hogy Jason hazajött és ő is lefeküdt aludni egy keveset. Reggel a házat Elena verte fel…

-         Jó reggelt! – mosolygott Stefan elégedett oldalán, majd mielőtt bármit mondhattam volna a konyhába ment és a zajokból ítélve neki látott reggelit készíteni.

-         Minden rendben volt? – kérdezte Stefan, a plafonra pillantva. Nem mintha nem tudnám, hogy ki miatt kérdezi.

-         Olyan csendes volt az éj, mint egy temetőben.

-         De mindenki él még?

-         Ajj, Stefan, veled nem lehet kora reggel viccelődni?

Inkább én is kimentem Elena után a konyhába, de még az ajtóból visszaszóltam.

-         Megyek, harapok valamit… - kacsintottam, majd eltűntem az ajtó mögött.

Sajnos nem vette be, nem rohant utánam. Pedig megnéztem volna az arcát! Ezek szerint mégis humorérzékénél van…

            A hűtőhöz mentem, kivettem egy tasak vért, kicsit megmelegítettem a mikróban, majd egy pohárba öntöttem közel a felét és egy húzásra kiittam. Egy nagyot csettintettem a nyelvemmel és jólesően sóhajtottam, csak Elena kedvéért, majd kitöltöttem a maradékot is, és visszamentem a nappaliba. Elővettem a zsebemből egy kis fiola vasfüvet, az utolsó adagot, amim volt és beletöltöttem a vérbe, majd a keveréket is megittam. Marni mart, de már nem annyira, mint az elején.

            Közben nyílt az ajtó és belépett rajta Bonnie.

-         Cassie ébren van már?

-         Neked is szép jó reggelt Bonnie.

-         Ne most kezd el az udvariaskodást Damon, egyébként sem illik hozzád és még a cinizmus is süt rólad. Szóval?

-         Még nem jött le.

-         Rendben. Lehívom, beszélnünk kell. – egy ásítással zárta le a mondatot.

-         Te sem aludhattál valami sokat… - néztem végig a gyűrött arcán és a karikás szemein.

Gondoltam Jasonnek sem ártana jelen lennie, ezért felbaktattam a szobájába és gondoskodtam róla, hogy kidobja őt magából az ágy. Hangos koppanással ért földet, majd úgy felugrott, mintha nem is aludt volna. Amikor meglátta, hogy az ágya mellett állok, vagyis az üres ágykeret mellett, mert hát matracostul volt a legegyszerűbb őt kidobni az ágyból, erősen elgondolkodhatott rajta, hogy megpróbáljon-e megölni, vagy sem.

-         Gyerünk, dolgunk van. Bonnie jött információkkal. Egyébként is, aki este nagy legény, nappal is legyen az!

Aztán ott is hagytam, dühösen a szobája közepén. Cassie se volt még lent, csupán Elena ügyködésének kezdett szaga lenni. Inkább megnéztem, mit csinál, mielőtt leégeti a házat.

            Meg sem lepődtem, hogy túlvállalta magát és egyszerre próbált 4 tűzhelyen sütni-főzni, természetesen sikertelenül. Megforgattam és elzártam a rántottát, és levettem a tűzről a már majdnem szenes szalonnát, a teljesen elforrt vízből kivettem a virsliket és az utolsó serpenyőben égő olajra rátettem egy már előkészített kenyeret, amiből még lehet fogyasztásra alkalmas bundás kenyér is. Elena közben próbálta a gofrikat kivakarni a gofrisütőből. Egyedül a kávé nem fogott ki rajta, hisz automata gépezet és ha végzett ki is kapcsolja magát.

-         Katasztrófa? – kérdezte kétségbe esett szemekkel.

-         Menthető. – válaszoltam, mire teljesen ledöbbent.

-         Láttam, mind láttuk, hogy megváltoztál, de eddig nem hittem el, hogy tényleg tudsz jó lenni. Még egyedül is…

-         Ne ítélj elhamarkodottan. – kacsintottam rá, direkt örülve, hogy sikerült a lehető leg inkább kétértelműen fogalmaznom és így otthagynom őt a konyhában.

Pont ekkor jött le a lépcsőn Jason és hallottam, hogy mögötte épp nyílik Cassie ajtaja is. A nappaliban már ott várt Stefan és gondolom miután már mindent áramtalanított, Elena is utánam jött.

-         Nos Bonnie, miért kellett ilyen korán felkelnünk? – kérdeztem gúnyosan és nem mellesleg ironikusan, hisz én egy percet sem aludtam, de mindegy.

-         Mert utána néztem, hogy hogyan tudnánk kihasználni Cassie erejét és megtalálni vele Jent.

Azonnal átfordult az álmos, unott hangulat érdeklődővé és feszültté. Bonnie folytatta:

-         Annyi a lényeg, hogy Cassie segítségével megjelöljük egy térképen, hol van Jen, így utána tudunk könnyen menni, nem csak egy érzést kell követni, hanem aránylag pontosan be tudjuk lőni a helyszínt. Cassie, benne lennél ebben? Veszélye nincs igazából.

-         Persze, bármiben szívesen segítek.

-         Rendben, akkor légyszi szóljatok mindenkinek, aki jönne Jent megkeresni, hívjatok ide mindenkit két óra múlva, tehát 11-re. Ezen felül csomagolni kéne. Mindent, amire szükség lehet a harcban és van itthon.

-         Felhívom Alaricot, nála van minden. – szóltam közbe, mert ez a ház már közel kiürült.

-         Oké, akkor itt találkozunk, addig szerezzétek be a szükséges dolgokat. Jason beszélhetnék? – füleltem, hogy halljam, mit beszélnek, de Bonnie nem titkolózott túlságosan.

-         El kéne menned Jen iratait megszerezni. Haza tudjuk hozni a nélkül is, de azokkal egyszerűbb lenne.

-         Persze. - de ahelyett, hogy elindult volna, Cassiehez ment, mondott neki valamit, majd együtt távoztak. Hu-hú…

-         Damon?

-         Hmm? – csináltam úgy, mint aki nem figyelt eddig.

-         Ne felejts el Jennek is bepakolni valami ruhát, ki tudja, hogy tartják őt.

Bólintottam, mert elöntött a düh arra gondolva, hogy talán nem bánnak Jennel jól, hanem valami tömlöcbe kiláncolva tartják fogva. Felmentem a szobámba és pár perc alatt összecsomagoltam neki és magamnak is, majd felhívtam Alaricot.

/Jason/

           

            Az önkormányzatnál hamar hozzájutottam a szükséges papírokhoz, pedig azt hittem, majd az egész napomat kénytelen leszek várakozással eltölteni. Ezért is hívtam el magammal Cassiet, hogy ne unatkozzak, no meg hogy jobban megismerjem és legfőképp, hogy ne hagyjam Damonnal egyedül. De mivel hamar végeztünk, eszembe jutott egy jobb ötlet.

-         Mit szólnál egy kis kiránduláshoz az erdőben? – néztem Cassiere, majd a legközelebbi fákra.

-         Mire gondolsz?

-         Válassz te.

-         Kövess… - futott be a fák közé, majd mikor odaértem már csak egy őzet találtam az ösvényen. Követtem.

Jó volt újra társasággal járni a fákat. Régen mindig ott volt nekem Gabriel, aztán pedig még Jen is, de az utóbbi időkben eléggé egyedül voltam. Igazi felüdülés volt Cassievel versenyezni és teljesen ki tudtam kapcsolni az aggodalmaimat. Sok idő eltelt már az utolsó átélt örömteli pillanatom óta… Azt hittem, ezt nem ronthatja el semmi, de egyszer csak eltűnt a szemem elől Cassie. Visszaváltoztam emberré, hogy jobban körül tudjak nézni.

-         Cassie! Cassie!

-         Itt vagyok! – nagy kő esett le a szívemről, mikor meghallottam a hangját.

Arra fele haladtam, amerről szólt és úgy siettem, ahogy tudtam, de így majdnem én is beleléptem egy vadász csapdába. Akkor már láttam, hogy pár lépéssel arrébb Cassie lába pont egy ilyenbe szorult bele. Azonnal levettem az ingem, hogy amint ki tudtam szabadítani a bokáját, el is köthessem rajta a sebet. Nehezen lehetett csak szétfeszíteni a rozsdás vasszerkezetet, de mikor sikerült, akkor sem könnyebbülhettem meg. Cassie már teljesen elfehéredett, a lábából pedig csak úgy ömlött a vér. Amilyen erősen csak tudtam, rákötöttem az inget, majd a karomba vettem és futni kezdtem a ház felé.

            Nagyon messze volt, de nem engedtem meg magamnak, hogy elfáradjak.

-         Cassie. Nem hagyhatsz itt hallod!? Cassie, nézz rám! Ne csukd be a szemed! Cassie! – amikor már láttam a házat elkiáltottam magam, hátha meghallja – Damon!