Sziasztok!
Na, itt a fejezet, amire szó szerint is oly rég óta vártok... :D Nem lett túl extrán megírva, de az esemény a lényeg úgyis. ;) (ebben az esetben biztos) Nagyon várom a kommenteket, jókat, rosszakat egyaránt. Egyébként nagyon köszönöm, elértük a 10000-es látogatottságot! ^^ <3 (haladunk.. ;P)
Ellenőrizve nincs, most fejeztem be reggel... Szóval a hibákért bocsi. :$
Azt hiszem, mára nincs is más, kellemes húsvéti ünnepeket mindenkinek és majd igyekszem a következővel!
Pussz
Egész
éjjel cikáztak a fejemben a gondolatok. Azok után, amit Aaron mondott tegnap,
én elkezdtem azon morfondírozni, hogyan zárhatnám ki őt ebből az egész
Amerikába utazástól. De ahogy felfogtam, mit is akarok tenni, rájöttem, hogy ez
nem fair, nem tehetem meg, hogy hátrahagyom őt és adott esetben az én lelkemen
száradjon az ő halála, ha Harald rátalál. Aaron akármennyire is önként
jelentkezett erre a vakmerő és veszélyes utazásra, mégis csak miattam tartunk
ott, ahol. Valahol ez az én hibám. Talán ha nem vagyok ilyen elcseszett, sosem
tűntem volna fel senkinek… Fájtak a saját szavaim, de attól még igazak voltak.
Lehet, hogy most nem egy hátborzongató, hülye kastélyban ülnék és várnám a hajnalt
ilyen terhekkel a vállamon, hanem egy normális családnál, egy egyszerű házban
aludnám az igazak álmát. De nem, nem is vágyom erre, ha őszinte akarok lenni.
Arra vágyom, hogy megismerjem azt az embert, akit szeretek, akit nem ismernék,
ha nem lennék ilyen defektes. Ez egy hülye kör, aminek nincs sose vége, de
azért az ember mégis mindig, újra és újra lefutja, hátha mégis. De nincs.
Mire
Aaron is hajlandó lett velem újra egy légtéren osztozni, addigra belefáradtam a
felesleges agytréningbe. Egy pillanatig úgy nézett rám, mint aki mondani akar
valamit, de vagy tévedtem, vagy meggondolta magát, mert végül csendben leült a
nagy faragott székre, ahova tegnap is.
-
Maradunk a tervnél? – kérdezte végül.
-
Igen.
-
Rendben. – bólintott beletörődve, hogy nem mondok le a
repülésről.
Ezek után nem maradt más hátra, mint körülnézni a
reptéren feltűnés nélkül és nekem keresni egy telefont, amit hamar meg is
találtam a parkoló mellett. Amíg Aaron elment intézni egy próba jegyvásárlást
egy nemsokára induló gépre, addig én felhívtam Damont. Az első csörgés közbe
felvette.
-
Jen. – kijelentette, nem kérdezte.
-
A reptéren vagyunk. Aaron most vesz egy jegyet tesztből,
hogy lássuk valaki idejön-e a reptérre erre a lépésre. Ha nem történik semmi,
akkor egy holnapi géppel elrepülünk.
-
Melyik államba jöttök?
-
Azt még nem tudom.
-
Jen… Ígérem, nem fogok hülyeséget csinálni, de mondd meg.
-
Tényleg nem tudom. De most, hogy mondod, tényleg jobb, ha
nem tudod.
-
Jen, nem vagy vicces.
-
Nem viccelek. Ülj a fenekeden és holnap estére ott
leszek.
-
Ne már!
/Damon/
Tényleg nem tudtam eldönteni, hogy most komolyan átver, vagy az igazat
mondja-e. Azt meg pláne nem tudtam, hogyan szedhetném ki belőle mégis az úti
célt. Nekem azt tudnom kell, tudni akarom, mert ott akarok lenni, mikor újra
ráteszi a lábát erre a földre.
-
Jen, nem vagy vicces.
-
Nem viccelek. Ülj a fenekeden és holnap estére ott
leszek.
-
Ne már!
Nem jött válasz, csak egy nagy, csattanó hang, aztán több
hasonló, de halkabb koppanás és végül csend.
-
Jen? Jen. Jen! – nem válaszolt és ez nem jelenthetett
jót.
Tovább próbáltam szólongatni, aztán letettem, hogy
visszahívjam a telefonfülke számát, de a kagyló félre volt téve. Vagyis Jen
elejtette és a telefon koppant a fülke üvegén. Csak egy magyarázat jutott
eszembe. Harald elkapta.
Mindenen
átgázolva indultam el a házból, de még a bejárati ajtóig sem jutottam el, mikor
Stefan az utamba került.
-
Hová igyekszel? Mi a gond?
Ki akartam kerülni, hisz így is csak pazarolom az időt,
de visszalökött, mikor megpróbáltam elmenni mellette.
-
Ezt nem kellett volna. – egy nagyot húztam be neki, mire
ő el is vesztette az egyensúlyát és nekiesett a falnak, de ennyi idő alatt
szinte mindenki leért az előtérbe.
-
Mi folyik itt? – kérdezte Jason, miközben Elena már
Stefan mellé is ugrott. Cöhh, pedig semmi baja, nem kapott nagyot.
Most már hiába akartam sietni, úgy szabadulok a
leggyorsabban, ha elmondom.
-
Jennel beszéltem, a reptéren voltak körülnézni, de
egyszer csak eldobta a telefont és nem válaszolt többé. Valami baj van.
-
Harald? – kérdezte Bonnie.
-
Fejemet tenném rá.
Láttam az a többieken a dilemmát, hogy ők is most azonnal
indulnának segíteni, ha a szívükre hallgatnának, de ott az eszük is, ami azt
mondja, ezt át kell gondolni.
-
Cassie? Érzed még Jent? – kezdett bele a nagy
intézkedésbe Bonnie.
-
Igen.
-
Legalább az biztos, hogy él.
-
És ugyan ott van, legalábbis azon a környéken, ahol
tegnap este is.
-
Szóval bárki kapta el, nem vitte messzire.
-
Nem lehet, hogy nem működött a varázslatotok és Aaron az?
– kérdezte Caroline és nem is mondott hülyeséget. Ennek is van annyi esélye,
mint annak, hogy Harald az.
-
Kizárt. – rázta meg Bonnie a fejét, de azért én nem
hittem neki vakon.
-
Remek, most, hogy ezt tudjuk, elindulhatnánk végre!? –
bármeddig gondolkodunk, ugyan úgy nem fogunk tudni semmi biztosat! De megint az
utamat állták.
-
És mi van, ha ez egy csapda?
-
Leszarom, akkor belefutok, nem érdekel. – azzal vámpír
sebességre kapcsoltam és hamarabb kiszaladtam a házból, mint ahogy azt bárki
felfogta.
Magamhoz képest is rettentő gyorsan futottam, és így
rövid időn belül el is értem a legközelebbi repteret.
-
Mikor megy gép Norvégiába legközelebb? – tolakodtam egy
hosszú sor elejére szemrebbenés nélkül.
-
Csak este hétkor. – majd megütött a guta, hogy ennyit
kell várni, de nem volt jobb és gyorsabb ötletem a közlekedésre, így hát vettem
egy jegyet és leültem a váróban.
/Jen/
Valaki megragadta a karom és olyan erővel facsarta a hátam mögé, hogy azt
hittem le is szakítja. Akartam sikítani, vagy valami, de a számat is befogta,
valószínűleg egy második vámpír. Ami viszont a legrosszabb, hogy a kendő, amit
a számhoz szorítottak, teljesen át volt itatva vasfűvel. Égetett, mart és
belélegezve teljesen elbódított. Próbáltam nem levegőt venni, de ingerelt a
szúrós érzés az orromban és a számban arra, hogy lélegezzek és nyeljek. Az
utolsó erőmmel is igyekeztem szabadulni, de az végén már teljesen erőtlen volt
a leghatározottabb mozdulatom is. Becsuktam a szemem, hogy még egy kis erőt
gyűjtsek, de a legnagyobb meglepetésemre, valami mást kaptam. Egy furcsa, eddig
ismeretlen érzést járta át a testem, és mikor már mindenhol éreztem, kitisztult
a tüdőm, eltűnt a maró érzés az arcomból és már a kezemet sem szorította senki
a hátam mögé. Kinyitottam a szemem és olyan dolgot tapasztaltam, amiről nem is
tudtam, hogy létezik. Szellem voltam, vagy valami nagyon hasonló. A támadóim,
két vad idegen vámpír csak csodálkozva álltak és a szemüket meresztették. Az
egyik meglengette a kezét a levegőben, és az ujjai el is értek volna, ha nem
hatolnak át rajtam, mint a levegőn. Durva egy érzés volt, de mérhetetlenül
hálás voltam minden létező és nem létező istennek ezért a képességért abban a
pillanatban.
Furcsa
volt mozogni, de azért megoldottam és befutottam a reptér előcsarnokába, hogy
megkeressem Aaron. Épp végzett a jegyvásárlással. Kinéztem egy kicsit
eldugottabb helyet és ahogy Aaron mellém ért, utána nyúltam, de nem tudtam
megfogni.
-
A francba! – néztem a kezemre.
Szuper, hogy nem tudnak megfogni, de azért jó lenne, ha
nekem menne. Még egyszer Aaron felé nyúltam és most, hogy koncentráltam rá,
hogy érezze a kezem, sikerült is körülfognom a karját. Ő ijedten nézett a
csuklójára, aztán arra a légüres térre, ahol én voltam. Nem hagyhattam, hogy
elszaladjon. Gyorsan félrerántottam a sarokba, majd elkezdtem a
visszaváltozásra koncentrálni.
Hamar
rájöttem, hogy nem ugyan úgy működik, mint az alakváltás, de amikor ösztönösen
nyugtatni kezdtem magam, megéreztem ugyan azt a furcsa érzést kiindulni a
gyomromból. Mire megint végigért rajtam, újra láthatóvá váltam. Aaron csak
tátogott, mint egy partra vetett hal és mutogatott rám, de nem tudott mit
mondani.
-
Aaron, sietnünk kell. Az előbb két fickó elkapott, alig
tudtam elmenekülni. Mikor indul az a gép? – vettem ki a kezéből a
repülőjegyeket.
Már értettem miét találtak meg minket. Aaron a Mystic
Falls-hoz legközelebb eső városba vett jegyet. Ezt tényleg figyelték. De a gép
szerencsére 10 perc múlva indul és már meg is kellett kezdeni a beszállást. Nem
volt idő megvárni, míg Aaron újraindul és meg tudjuk vitatni a következő
lépést. Döntöttem.
Magam
után vonszoltam őt a karjánál fogva, a biztonsági kapunál előretörtem, odaadtam
a jegyeinket és mikor kötekedni kezdett volna az utaskísérő, megigéztem.
-
Minden rendben, mehetünk.
-
Minden rendben, mehetnek. Kellemes utat!
Futva tettük meg az utolsó métereket, miközben
folyamatosan azt figyeltem, hogy a többi utas közt nem látom-e meg valamelyik
támadómat. De nem láttam őket, még akkor sem, mikor becsukódott az utolsó
felszálló után a repülő nehéz ajtaja. Mikor kigurult a kifutóra a gép, és
lassan a levegőbe emelkedett, csak akkor fújtam ki megkönnyebbülten a levegőt.
Én ültem az ablak mellett és ámulva néztem Norvégia csodás táját, mikor az jött
a számra, hogy:
-
Még sosem repültem. – és elmosolyodtam, ami aztán csak
még szélesebb vigyorrá vált. Egy újabb emlék…
-
Jen, úton vagyunk.
-
Igen.
-
Ugye tudod, hogy ezzel lehet nagy bajba kevertük a barátaid?
-
Nem volt más választásom. – vágtam rá, pedig bele se
gondoltam, hogy árthatok bárkinek is ezzel az elkapkodott lépéssel.
Most már úgysincs mit tenni, néhány óra múlva ez a gép
landolni fog Amerikában, ahol vagy az ismeretlen barátaim, vagy Harald emberei
várnak majd.
/Damon/
Már órák óta ültem a reptér várójában, de az a nagy digitális kijelző, amin
a repülőgépek is fel voltak sorolva, még mindig csak délután 5-öt mutatott. Kezdett
elfogyni a türelmem és az sem segített, hogy idő közben Jason is csatlakozott
hozzám. Még ha azért jött volna, hogy elkísérjen és segítsen! De nem, ő csak
meg akart arról győzni, hogy menjek vissza a házba és gondoljuk át a dolgot.
Lehet, hogy igazuk van és ha nem rohanok el, mostanra kitaláltunk volna
valamit, és ha nem, még mindig tudnék jegyet venni, de már eljöttem és nem
megyek haza. Különben is, amióta Jent keressük, most érzem először azt, hogy
végre teszek valamit! Még akkor is, ha meggondolatlanság és több bajt okozok vele,
mint jót.
Végül
már Jason sem próbált meggyőzni, csak ült mellettem és várta, hogy az én
gépemre szólítsák az utasokat. A kijelzőt figyelve, azt vettem észre, hogy egy
Norvégiából jött gép. Az a gép, amivel én fogok utazni. Biztos olyan járat, ami
jön, tankolnak bele, majd fordul is vissza. Egyre közelebbinek éreztem a
cselekvés pillanatát és az eddigi elfojtott izgatottságom kezdett a felszínre
törni. Már nem lecsúszva a széken, az államat támasztva meredtem a kijelzőre,
hanem egyenes háttal, a lábammal dobolva vártam. Lassan elkezdtek kiszivárogni
az utasok. Nem voltak túl sokan, de azért pár tucat ember, egyszerre kisebb
tömegnek festett. És akkor megláttam. De nem hittem a szememnek.
Azonnal
felpattantam a székből és belevetettem magam a szembe áradó tömegbe, hogy minél
előbb odajuthassak hozzá. Nekem jöttek, rám léptek, de most a legkevésbé sem
érdekelt a tülekedő emberhad, most, mikor Jen újra itt áll velem szemben és
engem keres a tekintetével.
/Jen/
Az egész repülőúton csendben ültünk. Igaz párszor megpróbáltunk
beszélgetést kezdeményezni, főleg én, de minden alkalom gyorsan kudarcba
fulladt. Magasan a felhők felett repültünk és gyönyörű volt látni az egyre
inkább narancssárgába forduló napot, ami megfestette a felhők fehér tengerét,
mégsem bántam, mikor utasítottak minket az övek becsatolására és alámerültünk. A
következő tíz perc egyszerre volt végtelenül hosszú és rettenetesen rövid.
Féltem, izgultam, ott akartam már lenni, mégis húztam volna még egy kicsit az
időt… A folyosók hosszú labirintusa után végre elértünk egy önműködő ajtóhoz.
Megtorpantam.
-
Minden oké? – kérdezte belém ütközve Aaron.
-
Persze.
Gyorsan összeszedtem magam és pár határozott lépéssel már
kint is teremtem a várócsarnokban. Körülfuttattam a szemem a helyen, hátha
felismerem, vagy beugrik valami, de ahogy mindig, most is teljes sötétség.
Aztán az emberek jöttek. Rögtön elkezdtem figyelni, hátha meglátok valahol egy
gyanús figurát, aki Harald embere lehet, de csak egy zavargás volt nem messze
előttünk a kifelé tartó emberek közt. Felkészülve mindenre, közel Aaron mellett
állva vártam, hogy mi tűnik majd elő a tömegből, de ahogy megláttam a felénk
tartó embert, tudtam, hogy ő nem Harald embere.
Magas
volt, világos bőrű és sörét hajú. A szemei… A szemei pedig olyan kékek voltak,
mint amilyenre emlékeztem. Gyönyörűek, hidegek, mégis tüzesek, tele érzelemmel.
Nem ismertem, de tudtam, muszáj, hogy ő legyen Damon. Úgy nézett rám, mint a
világ nyolcadik csodájára, de nem jött közelebb, csak alig hallhatóan annyit
mondott:
-
Jen.
Aaronnal szorosan a nyomomban tettem egy lépést felé.
-
Damon. – már biztosan tudtam, hogy ő az, felismertem a
hangját.
Ő is közelebb jött. Végig nézett rajtam, mint aki valami
műtárgyról akarja megmondani, hamis-e vagy valódi. Ekkor ért mögé egy másik
férfi, szőke hajú, kék szemű, szemmel láthatóan ő is ismert engem. Végig mértem
őt is, hátha róla majd eszembe jut valami, de neki még a nevére sem volt
ötletem. Közben Damon is végig nézett Aaronon, és bár láttam, a nem tetszést,
mindketten tudtak viselkedni.
-
Minden… rendben van? – kérdezte Damon, és elindult felém,
a keze, hogy végre hozzám érjen, mégis az utolsó pillanatban leeresztette.
Bólintottam, mert nem tudtam még megszólalni. Sok volt ez
így egyszerre, főleg az újra rám törő csalódottság miatt. Azt hittem, ha majd
eljön ez a pillanat, majd mint egy villámcsapásra, visszatér minden. És nem.
Semmi nem történt. Semmi, azon kívül, hogy végre itt vagyok és végre azt érzem,
hogy ott is vagyok, ahol kell lennem. Lehet, hogy soha nem is lett volna szabad
többet várnom…
