Tízedik fejezet – Gyanú

Sziasztok!

Először is bocsi az egy hetes csúszásért, de ahogy Nina Law is kiírta chatbe, nem volt internetem. Fogalmam sincs mi volt vele a gond, de hála az égnek, tegnap estére megoldódott. Bevallom a fejezettel is csúszásban voltam, sokat kell tanulni, de attól ez még nem mentség, hogy ennyit szajkózom. :/ 

Nem is szaporítom a szót, köszönöm a türelmet és a megértést, Nina Law neked pedig a segítséget!

Komizzatok és hozzátok vissza az ihletem! *.* bennetek minden reményem. 

Pussz <3

 

/Jennifer/

            Csak álltam és nem mozdultam. Nem tudtam. Csak álltam és tűrtem. Mert valaki azt mondta ezt kell tegyem. Szembenéztem vele, pedig menekültem volna. Harald kilépett az íróasztala mögül és már a járásából tudtam, hogy nem menekülök ebből a szobából egyhamar. Megbizonyosodhattam volna róla, hogy mit akar, ha a szemébe nézek, vagy ha belepillantok a fejébe, de féltem. Aaron utolsó szava járt a fejemben. Sajnálom… Mit sajnál? Engem? Magát? A helyzetet? Azt amit tett, vagy azt amit nem tett?

            Harald már közel volt. Eddig is éreztem az illatát, hogy ne éreztem volna, ilyen képességekkel, de most már szinte megfojtott a kölnije.

-          Nézz rám. – nem akartam engedelmeskedni, és úgy tűnt, hogy egy percig a félelmem lesz az erősebb, de csak egy kicsit kellett közelebb hajoljon a fülemhez, hogy felülkerekedjen.

Ránéztem. Belenéztem a szemébe és éreztem, hogy belül kettéhasadok. Lett egy felem, ami engedelmeskedni akart, ami szolgálni akart, ami Haraldot akarta, és lett egy felem, ami az t üvöltötte, hogy küzd, harcolj, ne add fel. Ehhez a felemhez csak egy kérdésem volt. Miért? Nem vártam rá választ, mégis kaptam.  Megkaptam ugyan azt a pillanatot, amit már egyszer láttam. Harald barna szeme gyönyörű kékbe váltott át, míg nem pislogott egyet.

            Valami van, amiért küzdenem kell, de hogy tehetem meg, ha azt se tudom miért? Honnan tudjam, hogy melyik rész az, ami manipulálva van? Vajon az a felem az irányított, ami menni akar, vagy ami maradni? De talán nem is ez a kérdés… A jobb kérdés az, hogy melyik lesz az erősebb?

            Harald már szorosan előttem állt, az én hátam pedig az ajtónak feszült. Nem is tudom, mikor hátráltam el… Láttam a szemében, hogy mit akart és egyszerre akartam megadni neki és megölni érte. De ő nem sietett. Először csak a kezével ért hozzám. Simogatni kezdett. Végig vezette az ujjait mindenhol, ahol csak hozzám fért. Remegtem a kezei közt, de még én sem tudtam megmondani, hogy mitől, a félelemtől és az undortól, vagy a vágytól és az izgalomtól? Hát még ő! Sokáig időzött az egyik ujjával a nyaki verőeremen, majd hirtelen felém hajolt.

            Azt hittem meg akart harapni, hogy itt helyben elharapja a torkom, kiszívja minden vérem és megöl. De nem, csak apró csókokkal kezdte el beborítani a bőröm. Nem tudom, pontosan mit csináltam, csak egy biztos, hogy vártam. Vagy arra vártam, hogy fejezze végre be, vagy arra, hogy lépjen már tovább. Nem elég, hogy magamat kínoztam belülről, még ő is kínzott kívülről. Lassan felfelé haladt, már a fülem alatt jártak az ajkai, amikor kissé hátrahúzódott és a szemembe nézett. Fogalmam sincs, mit láthatott bennük… Aztán egy kis hezitálás után felém hajolt, hogy megcsókoljon.

/Aaron/

            Nem volt olyan rossz dolog Haraldot szolgálni, mint azt sokan hiszik. Alapjában véve, rendes vámpír. Mindenkivel jól bánt, kezdve az apámmal, és folytatva velem, egészen addig, míg ez a lány meg nem érkezett. Elvette az eszét. Legalábbis azt hittem, míg a saját szememmel meg nem bizonyosodtam róla, hogy ő nem más, mint egy árnyék, árnyéka az egykori önmagának, ami egy pillanat alatt megbolondított egy őst. Nem hibáztathatom érte, hogy minden a feje tetejére állt, hisz ő csak egy áldozat.  Fogalmam sincs, mit érezhet… Harald azt mondta nem érez, mert megbűvölte, mégis, mikor a kocsiban utaztunk, nem egyszer láttam azt, hogy igenis még él, gondolkodik és érez odabent. Megsajnáltam, főleg, mikor láttam, hogy Harald mire készül. De nem tehettem semmit, mert vannak kötelességeim, van még becsületem és van józan eszem is.

            Miután bezártam Jennifert és Haraldot a dolgozószobába, pont a  józan eszemet kezdtem használni, lehetőleg még nem túl későn. Direkt Ms. Elisabeth szobája előtt ejtettem le egy vázát, ami hangos csörömpöléssel hullott atomjaira. Ahogy vártam, azonnal kirohant a szobájából.

-          Mi történt? – aztán meglátta, hogy a váza darabjait szedem épp össze. – Mit szerencsétlenkedsz Aaron? Miért nem az uraddal vagy?

-          Dolga van. – válaszoltam közönyösen, miközben magamban mosolyogtam.

-          Miféle dolga? – Ms. Elisabeth nem bírja, ha nem tud valamiről.

-          Nem tudom.

-          Aaron… - fenyegetni akart a hangjával én pedig könnyen „megtörtem”.

-          Bent van a dolgozószobájában az alakváltó lánnyal. – nyögtem ki, mint akiből ezt az információt harapófogóval kellene kihúzni.

Elértem a kívánt hatást, Ms. Elisabeth azonnal átugrott az üvegszilánkokon és a dolgozószoba felé sietett. Remélem, nem jár majd el a szája. Remélem, időben odaér…

/Damon/

            Mindenki megdermedve állt és Cassiet nézte a nappaliban. Senki nem értette mi történik, de mindenkit megriasztott az, hogy a mi erős boszorkányunk ennyire megijedt. Cassietől vártunk magyarázatot, de ő volt Bonnie után a második legijedtebb arcot vágó, de az értetlen kategóriát egyértelműen nyerte. Percekig álltunk, nekem pedig elfogyott a türelmem.

-          Mit ácsorgunk még itt emberek? Tudjuk hol van Jen, indulás!

-          Damon, te nem hallottad, amit Bonnie mondott? – nézett rám Caroline teljesen összezavarodva.

-          De. És? Gonosz dolgokkal fogunk szembe nézni, nekünk sem árthat egy.

-          Te tudtál az erejéről? – nézett rám Bonnie hitehagyottan.

-          Dehogy tudtam. Ajj istenem! Ereje van. És? Te magad mondtad, hogy van neki, mikor idejött!

-          Igen, de sosem hittem volna, hogy efféle…

-          Szerintem ő sem. – mutattam rá az összetört Cassiere.

-          Attól még veszélyes. Nem kéne, hogy velünk tartson… - tehát ide akart kilyukadni.

-          Ezért itthon akarod hagyni? Ebben a házban? Ebben a városban? Egyedül? Ahelyett, hogy adnál neki egy alkalmat, hogy megismerd, egy esélyt, hogy bizonyíthasson és esetleg segítsen kiszabadítani Jent és megölni azokat, akik elvitték? – csak a hatás kedvéért tartottam egy kis szünetet, és ahogy sejtettem, senki nem szólt bele. – Kezeskedem érte, hogy nem lesz vele baj.

-          Én is. – állt mellém Jason. Meglepő, de kellemes fordulat.

Bonnie és a többiek is mind elgondolkodtak, de mint már említettem, véges a türelmem.

-          Indulhatnánk?

-          Csak egy pillanat… - Bonnie. Persze. Hogy hihettem, hogy ilyen egyszerű lesz? – Cassie. Tényleg nem tudtál róla, hogy mit birtokolsz.

-          Éreztem, hogy van valamiféle erőm, de sosem tudtam, hogy miféle.

-          És hogyan bízzunk így meg benned?

-          Nem tudom. – hajtotta le a fejét Cassie.

-          A szavadat adod, hogy nem fordulsz ellenünk?

-          Mit ér a szavam?

-          Egy boszorkány mindig meg kell, hogy tartsa a szavát. Ha szívből szólsz, a szavaidat is mágia veszi majd körül, így ha megszeged, te fizetsz érte.

-          A szavamat adom. – mondta ki egy pillanatnyi habozás után.

Bonnienak igaza volt. Minden megremegett a polcokon és mindenki karja libabőrös lett. Nekem még lettek volna kérdéseim, de most Jen a fontosabb és már vagy 10 perce el akarok indulni.

-          Mehetünk végre csipet csapat?

Végre megmozdultak! Mindenki felkapta a saját csomagjait, és a kocsikhoz igyekeztek. Cassie az én kocsim irányába indult el, de én gyorsan Stefan mellé léptem, hogy foglalja el ő az utolsó szabad helyet nálam, így Cassie kénytelen lesz Rick kocsijába ülni, vagyis Jason közelébe. Stefant szerencsére nem kellett sokat győzködni, de mikor elindultunk képtelen volt kihagyni egy megjegyzést.

-          Sosem gondoltam, hogy kerítőnő lesz belőled. – Bonnie és Caroline összenézett a hátsó ülésen és egyértelműen osztották Stefan véleményét.

-          Én sem… - morogtam magam elé, aztán kicsit jobban ráléptem a gázpedálra.

Egy óra múlva indul a gépünk Oroszországba…

/Jen/

            Hagytam, hogy tudat alatt dőljön el, mit fogok lépni. Amelyik felülkerekedik, amelyik erősebb az leszek én. Persze nem lehettem benne biztos, de határozni kellett és elfogadni, bármi is a következmény. Nem csuktam be a szemem, szembenéztem a közeledő Haralddal, de mielőtt hozzám érhetett volna a szája, félre rántottam a fejem. Harald ökle csapódott be nem sokkal a fejem mellett az ajtóba. Remélem nem követtem el túl nagy hibát…

A lelkiismeretem viszont teljesen nyugodt, nyugodtabb, mint eddig bármikor. Visszafordította egy kéz az arcom és szembe kellett néznem Harald izzó tekintetével. De most először erősebbnek éreztem magam nála és félelem nélkül viszonoztam a pillantást. Kopogtattak az ajtón és ő összerezzent, elvette a tekintetét, helyettem viszont az ajtóra nézett gyilkos tekintettel. Elléptünk egy lépést és kinyitotta az ajtót. Liz lépett be a dolgozó szobába és mindkettőnkre szikrákat szórtak a szemei.

-          Menj fel a szobádba. – nézett rám Harald én pedig örömmel távoztam.

Fogalmam sem volt hirtelen, hogy merre keressem a szobám, viszont épp ekkor sietett velem szembe Aaron. A szája elé emelte az egyik ujját és intett, hogy kövessem. Visszavezetett a szobámba, de ahelyett, hogy bezárta volna rám az ajtót, ő is bejött.

-          Jól vagy? – kérdezte, én pedig annyira meglepődtem ezen, hogy elfelejtettem válaszolni. – Jól vagy? – ismételte meg. Közelebb akart lépni, de meggondolta magát.

-          Igen, azt hiszem… Te félsz tőlem? – ezt fontosabbnak tartottam megkérdezni, mint válaszolni az ő kérdésére.

-          Nem, de nem okos ráijeszteni valakire, aki talán erősebb.

-          Miért mondtad, hogy sajnálod?

-          Ezek szerint hallottad? – bólintottam – Sejtettem, hogy Harald valamire készül és az neked nem lesz túl jó.

-          De te őt szolgálod nem?

-          De, ahogy az apám is, ahogy az-az ember is, aki őt átváltoztatta. – értetlenül nézhettem meg zavartan megvakarta a fejét. – Ez egy hosszú történet.

-          Én ráérek. – néztem körül az üres szobában.

-          Nekem viszont dolgom van, de ha gondolod, visszajöhetek éjjel…

-          Miért vagy velem hirtelen kedves? – hirtelen az jutott eszembe, hogy ez is valami trükk lehet, vagy csapda.

-          Nem tudom, de estig kitalálom.

Azzal kiment a szobából. Sokáig egyedül voltam, de nem unatkoztam. Próbálgattam a képességeimet, több-kevesebb sikerrel. Álltam a tükör előtt és váltogattam a hajszíneket. Lettem fekete és szőke is, míg a végén annyira bele nem jöttem, hogy egymás után próbáltam ki az érdekesebbnél érdekesebb színeket, mint a narancssárga, a rózsaszín vagy a kék. Amikor már nem volt újdonság a színekben hanyatt feküdtem az ágyon és a kezemet kezdtem el nézegetni. A körmeimet túl hosszúnak találtam, ezért megpróbáltam megrövidíteni őket. És ez sem bizonyult túl nehéznek. Egy ideig ezzel is elvoltam, megnövesztettem, összezsugorítottam és még a formáját is megváltoztattam a körmeimnek.

            Aztán merészebb lettem és az arcommal kezdtem el játszani, majdnem úgy, ahogyan akkor tettem, mikor megzavartak. Elképzeltem Elisabethet és egy furcsa érzés lefutása után, ő nézett szembe velem a tükörben. Érdekes volt az ő fejét az én testemen látni. És az épp a szobámba belépő Aaron is ezt gondolhatta, hisz ahogy meglátott elejtette a kezében tartott zacskós vért. Szerencsére nem folyt ki. Magamra koncentráltam és éreztem, hogy visszaváltoztam, de mindegy, hisz már úgyis késő, ha Aaron be akar köpni, be is fog, hacsak… Intettem neki, hogy jöjjön be és ne ácsorogjon tovább a nyitott ajtóban, ő pedig végre magához tért. Becsukta az ajtót és felvette a vért.

-          Gondoltam éhes vagy. – adta oda én pedig örömmel elfogadtam.

-          Ülj csak le. – intettem az ágyam felé, ő pedig bizonytalanul, de engedelmeskedett.

Lekapcsoltam a villanyt, hogy kívülről ne tűnjön úgy, hogy ébren vagyok.

-          Harald ezek szerint nem ok nélkül gyanakszik… - felhúztam a szemöldököm, de a sötét ellenére is látta, hisz mindketten vámpírok vagyunk. – Azt tudja, hogy előjöttek a képességeid, de csaj gyanakszik arra, hogy jobban is tudod használni, mint ahogy azt elárulod.

-          El fogod neki mondani? – egy kicsit gondolkozott, csak aztán rázta meg a fejét.

-          Nem.

-          Miért? – jogosan lehettem értetlen.

-          Nem tudom… De te vagy az első alakváltó vámpír, belőled nem lehet szolga!

-          Akkor mi kell legyen belőlem?

-          Harald gyilkosa. – leesett az állam.

-          Neked nem szeretni kéne őt?

-          Tudnál szeretni valakit, aki megölte az összes elődöd? Aki átváltoztatott vámpírrá? Aki szolgának használ és úgy is bánik veled? Csak azért tettetem magam, mert erősebb nálam. De nálad nem erősebb! Legalábbis azt hiszem…

-          De ha egyszer hatalma van felettem, meg tud igézni?

Széles vigyor ült ki az arcára.

-          Te még komolyan elhiszed, hogy képes rá?