Tizenkettedik fejezet - Sok sikert Jen

Sziasztok!

Na itt a fejezet. Nem lett túl hosszú, vagy túl extra, vagy egyáltalán túl jó, de lázasan csak ennyire voltam képes, nézzétek el nekem... Nagyon várom a kommenteket azért.

Pussz és további szép vasárnapot nektek!

u.i.: szavazzatok bal oldalt, fent, mert nem hiába van kirakva... ;) :P

/Damon/

            Azt hittem szétrobban a fejem, mikor megláttam, hogy a városból kivezető egyetlen út teljesen be van dugulva. Úgy nézett ki, mintha Mystic Falls összes autója itt parkolna, csak azt nem értettem, miért!? Ráadásul, hogy miért éppen most?!

-         Mi történhetett? – próbált meg előre látni a hátsó ülésről Caroline is.

Nem tudtam tétlenül ülni, pláne, mikor mögöttünk is beálltak az autók és onnantól se előre, se hátra nem tudtunk mozdulni. Kiszálltam az autóból, de mivel így sem láttam többet, felmásztam a tetőre. Innen már beláttam a kilométeres sort, amit egy baleset okozott. A teherautó, ami termékeket szállít az egyik élelmiszerboltba, idefele valamibe felborult, de olyan szerencsétlenül, hogy keresztbefordult az úton. Ráadásul, nem elég, hogy elfoglalja a helyet, folyamatosan folyik belőle az olaj is! Dühömbe egy nagyot ütöttem a kocsi tetejére, ahogy leugrottam róla. Be is horpadt a teteje…

-         Héé! – kiabáltak ki a kocsiból a többiek.

-         Mi történt? – kérdezte Stefan.

-         Felborult egy kibaszott teherautó.

-         És nem lehet félrevontatni, vagy valami?

-         Ha lehetne is, akkor is tele van az út olajjal.

Hátranyúltam, oda ahol behorpasztottam a tetőt, és visszapattintottam a fémet a helyére. Láttam a visszapillantó tükörben, hogy Jason kiszáll a mögöttünk álló kocsiból és előresétál.

-         Most mit csináljunk?

-         Várunk… - rántottam meg a vállam, látszólag beletörődve a helyzetbe, pedig folyamatosan járt az agyam a megoldáson.

-         Damon? – szólalt meg egy kis idő múlva Bonnie.

-         Hmm?

-         Elrepült a gépünk. – mutatott az égen távolodó apró foltra.

Az órámra néztem. Igaza van. És a következő gép holnap reggel indul csak.

-         Vissza kéne fordulni… - tette hozzá Bonnie.

-         Igen?! Akkor varázsolj tiszta utat valamerre és esküszöm, elindulok rajta.

De nem vártam meg Bonnie válaszát, inkább beindítottam a motort, ezzel már frászt hozva mindenkire, de csak akkor kezdtek el sikítani, mikor súrolva az előttünk álló kocsi oldalát nekihajtottam az út szélét jelző oszlopsornak és lehajtottam, egyenesen az árokba. A kocsi meglepően jól bírta és még az után is működött, hogy elértük az árok alját, ezzel az erdő kezdetét. Nem volt sok hely a fák között, de legalább hasznát vettem a vámpírságnak és meglátva mindig a megfelelő utat, visszahajtottam a legközelebbi útig.

            Nagyot sóhajtott a társaság, mikor újra betonon gurultak a kocsi kerekei. Hazafelé indultam, hisz tényleg nincs értelme máshogy elindulni Oroszországba, csak a holnapi géppel.

-         TE MEG VAGY HUZATVA? – visította Caroline a fülembe, de csak a visszapillantó tükörbe kellett belenéznem, hogy befogja a száját. Lehet, látszik rajtam a feszültség?

Mikor elértük Jason házát, csak megálltam a bejárat előtt, kiszálltam a kocsiból és bementem, egy szót sem szólva a többiekhez.

Akartam inni egy nagy pohár whiskeyt, de amint kitöltöttem el is ment tőle a kedvem. Beleöntöttem az első cserepes virágba, amit találtam, majd tovább sétáltam fel-alá a nappaliban.

            Tudom, hogy lehetetlen, de állandóan azt érzem, hogy valaki szabotálni akarja ezt az egész keresést. Képtelenség, de akkor is megállás nélkül Bonniera gyanakszom, pedig lehet, hogy Cassiere több okom lenne. Először azt hittem, hogy nincs remény, aztán azt hogy mégis van, de mostanra már megint elbizonytalanodtam. Ha visszaérnek a többiek, vagy ha Bonnie bevonszolja a seggét, akkor megkérem, hogy vigyen el megint abba az álomvilágba. Tudnom kell, hogy még nem hiába erőlködünk, mert már nem tudok abban megbízni, amit mindig mások mondanak nekem. Nem elég, hogy Cassiet vonzza Jen ereje és az sem elég, hogy egy kavics arrébbmozdult egy nyavalyás térképen.

            Hallottam egy másik kocsit is megérkezni. Biztos Jasonék. Aztán meghallottam a vitatkozó hangokat, végül pedig mindenki bejött a házba, de még mielőtt letámadhattak volna azzal, hogy őrült vagyok, elkaptam Bonniet a torkánál fogva és gyorsan belekezdtem a mondanivalómba. Nem hagyhattam neki időt mini agyvérzéseket kelteni a fejemben.

-         Le kell vinned megint abba az álomba. – láttam a szemében egy cseppnyi ijedtséget, aztán nyelt egy nagyot. Éreztem a tenyeremmel, ahogy dolgoznak az izmok a nyelőcsövében, és éreztem az ügyes titkolása ellenére is a heves szívverését.

Megcsinálja. Elengedtem és rögtön neki is láttam kipakolni a nappalit, de megállított Stefan erős fogása. Hiába, egy gyors mozdulattal megcsavartam a csuklóját, ami rögtön el is tört, majd folytattam. Volna, ha nem állít meg megint.

-         Nem tanulsz?

-         Damon, le kell nyugodnod!

-         Még nyugodt vagyok… - néztem a kezére, amit el is vett rólam.

-         Damon. – miért nem adja fel? – A holnapi géppel elrepülünk. Egy napon már nem múlik semmi. Miért akarod kockáztatni megint az életed?

Áh, szóval erre megy ki a játék.

-         Tudod öcsém, azért, mert nem hiszek sem neki, - mutattam Cassiere – se neki, - Bonniera – és még neked sem.

-         És nekem elhiszed, ha azt mondanám, hogy érezném, ha baj lenne Jennel? – csak egy pillanatra gondolkodtam el.

-         Nem. – mondtam ki az őszinte választ végül, bár azt nem tettem hozzá hangosan, hogy éreznem kell Jent ahhoz, hogy holnap még egyszer megpróbáljam, hogy még egyszer útnak induljak…

Pár perc alatt kirámoltam a nappalit és bepakoltam a gyertyákat, úgy, mint a múltkor voltak. Mindenki csak állt a falhoz húzódva és bámultak, mint egy őrültet, aki félő, hogy valami rosszat csinál. Nem törődtem velük, csak mikor elkészültem, lefeküdtem a földre és Bonniera néztem.

-         Biztos vagy benne?

-         Ha menne nélküled, már nekikezdtem volna.

-         Rendben. – bólintott és meggyulladtak a gyertyák.

Mellém térdelt és átadott egy olyan fekete löttyel teli fiolát, amilyet a múltkor is. Megvártam, míg meggyújtja a vasfüvet, majd lehúztam az üveg tartalmát és mire letettem a fejem a fölre, már aludtam is. Furcsa éber álomba kerültem, ahol még hallottam Bonnie idegen nyelvű monológját, majd úgy éreztem, repülök, és egyre halkabbá vált a skandálás. Azonnal éreztem, amikor Jen is bekerült az álomba.

            Furcsa érzések vihara söpört át rajtam pillanatok alatt. Először ijedt volt, de boldog is. Aztán elbizonytalanodott. Szinte hallottam a kérdést. Ki vagy? Arra gondoltam először, hogy Damon, de ha nem emlékszik rám, a nevemmel se megy sokra. De rögtön éreztem, hogy megértett, hogy kell neki még információ. Damon Salvatore. Nem hittem, hogy szimplán a nevemmel elérek majd valamit, de közben a nevemmel együtt ki nem mondatlanul éreztettem, hogy mennyire hiányzik és hogy vissza akarom őt kapni. Mellkason vágott az érzés, hogy ő is keres engem, nem csak én őt és ott volt a levegőben a tettvágya. Van valami terved. Gondoltam, mire jött is a helyeslés. Bárcsak tudnám mi a terve! Most elinduljunk holnap, vagy sem?! Várj… Mintha hallottam is volna a suttogását.

Várjak? De hát mire? Már így is eleget ücsörögtem tétlenül.

-         Holnap is álmodj velem. – ez már nem lehetett érzéki csalódás, tényleg hallottam a hangját!

-         Ez meg hogy lehet?

-         Te is hallasz engem? – kérdezett vissza.

-         Igen. Te végig hallottál?

-         Csak ma.

-         Hol vagy? Mit tettek veled? Jól vagy? Mire készülsz?

-         Valahol északon vagyok egy erdei kisházban Haralddal és a társaival. Fogva tartanak és kiképeznek vámpírrá és alakváltóvá, hogy aztán valamire felhasználhassanak. Egyre jobban érzem magam, de nincsenek emlékeim. Semmire sem emlékszem, még csak derengeni, sem dereng semmi. – Kissé elszomorodtam, de mindegy, ha egyszer visszakapom, visszaszerezzük az emlékeit is, ha pedig nem, akkor majd újakat szerzünk. – Vigyázz, akkor is hallak, amikor csak magadban gondolkoznál. De ne légy szomorú, mert amióta a múltkor álmodtunk, te jársz a fejemben. Próbálok rád emlékezni, és valahol tudom, hogy ismerlek, hisz az alakváltó bennem már megpróbált felidézni. A gyönyörű kék szemeidet…

-         Vigyázz, én is hallak, bár szívesen hallgatom, mikor dicsérsz. De előbb áruld el, van valami terved?

-         Reggel megszököm. Harald egyik segítőjétől kiderült, hogy nem is olyan hű, és segít megszökni.

-         Megbízol benne? Hisz nem is ismered!

-         Téged se ismerlek, mégis bízom benned.

-         Az más, mert bennem mindig is bíztál, engem végig szerettél.

-         Holnap álmodj velem megint, addig maradj nyugton. Ha sikerült megszöknöm, akkor elárulom, hol vagyok és értem jöhetsz. De ha nem, akkor itt kell rám találnod. Megteszed ezt nekem? Bízol te is bennem, ahogy én benned?

-         Persze. Lassan mennem kell, véget ér a varázslat, de árulj el még valamit! Ha megigéztek, ha nincsenek emlékeid, miért akarsz megszökni?

-         Mert érzem, hogy máshová tartozom. Mert érzem, hogy várnak rám valahol. És talán mert minden alkalommal, amikor Harald közeledik felém, egyre erősebben érzem, hogy nem ő az, aki nekem kell, és még az is bűn, ha ránézek.

-         KÖZELEDIK? – elszakadt bennem a cérna. – Most azonnal indulok és kitekerem azt a vén nyakát, átszúrom a szívét, kikaparom a szemét, eltöröm a kezét…

-         Hé-hé-hé… Megszököm, megkereslek, és utána együtt végzünk vele. Rendben?

-         Rendben. De ha még egyszer megpróbál hozzád érni…

-         Nem hagyom, ígérem.

-         Csak az enyém vagy. Sose voltál és sose leszel másé.

-         Ennyire szeretsz engem?

-         Mindennél jobban.

-         Akkor minden erőmmel keresem majd az emlékeim, hogy megtaláljalak téged is benne, Damon Salvatore.

Azzal fel is ébredtem. Mindenki rettentően nyugtalan volt körülöttem, és mindenki sutyorgott mindenkivel, de amint felültem, elhallgattak.

-         Mi történt? – kérdezte Bonnie – Forgolódtál, motyogtál, csapkodtál… El se tudtuk képzelni, mi történhet.

Nagyon meg akartam tartani magamnak az információt, hogy beszéltem Jennel, de nem lehet, főleg, ha most én akarom majd meggyőzni őket arról, hogy ne indulunk még el holnap se,.

-         Beszéltem Jennel.

-         Mármint éreztél felőle valamit? – helyesbített Bonnie, de alá kellett ásnom az önbizalmát.

-         Nem. Beszélgettem vele. Hallottam a gondolatait és ő is az enyémeket.

Nagyobb csönd lett, mint egy temetésen, majd mindenki egyszerre akarta feltenni a kérdéseit, de egyet sem értettem meg közülük.

-         Pofa be! – álltam fel a földről. – Holnap itt maradunk és este Bonnie megint levisz ebbe az álomba.

-         De hát eddig te igyekeztél a legjobban, miért várunk még egy napot? – idegeskedett Jason.

-         Mert Jennek van egy szökési terve, és meg kell várnunk, hogy sikerül-e neki.

-         Emlékszik ránk? – kérdezte Jason kikerekedett szemmel és láttam az összes arcon, ugyan azt a mohó kíváncsiságot.

-         Nem, de tudja, hogy várunk rá. – aztán faképnél is hagytam a társaságot, hogy lejátszhassam magamba még egyszer, kétszer, ezerszer a hónapok óta első beszélgetésünk Jennek.

Nem emlékszik rám, nem szerelmes belém és nem is biztos, hogy száz százalékig megbízik bennem. Mégis meg akar szökni, hogy megkeressen. Talán ennek most elégnek kell lennie… Attól még szar érzés. Azt hittem, hogy szeret annyira, hogy egy egyszerű megigézés ne feledtethessen el vele. De nem lehetek csalódott, hülyeség az egész. Ha egy ősi megigéz valakit, akkor csoda, ha önálló gondolata marad, Jen pedig ahhoz képest teljesen józan. Csak szerettem volna, ha nem változik meg semmi… Hülyeség. Emlékekkel és azok nélkül is kell nekem.

            Csak sikerüljön megszöknie és ne kerüljön nagyobb bajba, mint eddig. Megálltam az ablakban és néztem, ahogy a hold lassan átúszik az égen, majd mikor megjelent az első halvány csík az égbolt alján, halkan annyit suttogtam: „Sok sikert Jen.”