Tizennyolcadik fejezet – Túszok

Sziasztok! 

Itt a fejezet a hosszú szünet után! ;) Nem lett túlságosan hosszú, de azért a 2000 szót elértem. xD Jó olvasást! Bétázva nincs, és magam se tudom mit írtam, vagy hogy mit akarok, szóval... :$ ne nézzétek el a hülyeségeket, javítsatok ki! :) ÉS bocsi a sok szemszögváltásért és párbeszédért, de így jött. :/

Pusssz <3U.

u.i.: következő nem tudom mikor lesz, mert június 25-ig vannak a szóbelik valahogy. (jún 11. biosz, és jún 20-25 a többi) igyekszem majd legalább még 1-et hozni, de meglátjuk, hogy sikerül. :S

           A figyelmem a másik férfire irányult, aki egy lépéssel Damon mögött állt. Nem tűnt ismerősnek, mégis valahogy éreztem, kötődünk egymáshoz és ha most azt mondja, kövessem csukott szemmel, habozás nélkül megteszem. Látta, hogy őt vizslatom, így hát előrébb lépett Damon mellé.

-          Jason vagyok.

-          Jason… - ízlelgettem a nevét. – Jason Salvatore, Jason Lloyd-Fox… - mindketten, Damon és Jason is felkapták a fejüket.

-          Mit mondtál? – kérdezte Damon.

-          Csak azon gondolkodtam, hogy állhatna neki egyik másik vezetéknév. A Jason Lloyd-Fox jobban hangzik.

-          Úgy is hívnak. Én vagyok a bátyád.

Csak egy halk „hű”-re futotta… Talán túl hamar vontam le következtetést, lehet mégis a hellyel és az arcokkal együtt jönnek majd az emlékek is? Egyszer élünk alapon kinyújtottam a kezem Damon felé. Ő csak nézte, aztán hirtelen összeszorította az ujjait az enyémek körül. Nem dőlt össze a világ, nem csapott belénk villám és sajnos semmi más nem történt… A visszatartott levegő mindkettőnkből lassan kiszivárgott, Damon pedig úgy összeszedte magát, hogy a következő mozdulatával magához húzott és megölelt.

            Eddig is éreztem a finom illatát, de most teljesen beborított. Éreztem az összes izmát, ahogy óvatosan körülfognak és megszorítanak, aztán túl hamar el is eresztenek. De most már Jason se akart kimaradni, ő is elém léptett és magához ölelt, de amíg az ő karjai vettek körül, addig is Damon szemébe néztem. Ő elmosolyodott, én pedig elvesztem…

/Damon/

           

            Persze, hogy azt vártam, történjen valami ennyi szenvedés után, hogy ne kelljen többet küzdeni és kerüljön vissza minden a régi kerékvágásba, de hát akkor az nem ez az élet lenne, igaz? Most annak kell örülnöm, hogy itt van, egészben és egészségesen, azt leszámítva, hogy most már ő is egy közülünk… Erre a gondolatra összeugrott a gyomrom egy pingponglabda méretére. Már nem kéne rá úgy vigyáznom minden mozdulatomnál… De nem hagytam elkalandozni a gondolataimat és ebben Jen tekintete is segített, mert Jasont ölelve is engem fürkészett. A lényeg az, hogy visszakaptam. Visszakaptam őt minden szempontból. Memória ide vagy oda képtelenség, hogy ne szeressen. Most is érzem rajta és csak idő kérdése, hogy megint eljussunk oda, ahol abbahagytuk.

            Megszólalt a telefonom és bár nem volt kedvem felvenni, az ismeretlen szám felkeltette a kíváncsiságom.

-          Halló? – vettem fel, miközben mindenki rám kezdett figyelni.

-          Damon Salvatore… - kirázott a hideg a hangtól, de nem csak engem. A hangot a telefonból tisztán hallotta Jen és Aaron is. – Alkut ajánlok.

-          Nem alkudok.

-          De bizony valaki fog, ugye Jenny? – Jen tekintete elárulta, hogy bizony nagy bajban lehetünk. – Nálam van mindenki, aki számodra fontos Salvatore…

-          Téved.

-          Tudom-tudom, nálad van a legfontosabb, de vajon ő mit fog érezni, ha kinyírom miatta az öcséd, a barátnőjét, a boszorkát és mindenkit, aki küzdött a kiszabadulásáért? Nem mérgez meg egy ilyen tragédia, egy ennyire friss kapcsolatot?

Ő is kiismerte már Jent, tudja, hogy nála van az aduász.

-          Mit akar?

-          Egyszerű, visszakapni Jent.

-          Cserébe…

-          Cserébe épségben marad mindenki és Aaront is büntetlenül szabadon engedem.

-          Gondolkodási idő?

-          Holnap napfelkeltéig. Onnantól kezdve óránként meghal egy-kettő. – mondta, mint valami undorító kéjenc és kinyomta a telefont.

/Jen/

            Tudtam, hogy nem lesz ennyire egyszerű, tudtam, hogy bajba fogok sodorni mindenkit azzal, ha idejövök. Damon hideg szemeit néztem és csak arra tudtam gondolni, többet nem fogom látni.

-          Ebbe nem megyek bele. – jelentettem ki.

-          Tessék? – nézett rám nagy szemekkel mindhárom fiú. Biztos, hogy nem ezt várták, hisz pár másodperce, még én magam is mást akartam válaszolni.

-          Nem megyek vissza. – ráztam meg a fejemet, majd Damon mellé léptem és megfogtam a kezét. – Ki kell valami mást találnunk.

Aaronnak rosszul esett a lépésem, de tudta, hogy ez lesz. Sajnáltam, hogy csalódást okozok neki és hogy azt érezheti, feleslegesen kockáztatott mindent értem, de vele vagy nélküle, valahogy egyszer visszajutottam volna ide. Vagy Damon eljött volna értem… Most is úgy fogja a kezem, mintha sosem engedné el többet.

-          Na, jó, előszöri is tűnjünk el innen, keressünk egy helyet, ahol biztonságosabban beszélhetünk. – kezdett el végre valaki gondolkodni… Jason.

-           Gyertek. – indult el Damon továbbra is a kezemet fogva.

A parkolóba mentünk, de ott Damon egyszer csak megtorpant, mint aki falba ütközött.

-          Mi a baj? – néztem fel rá.

-          Gyalog jöttem. Jason?

-          Repültem. – rázta meg ő is a fejét.

-          Ellenetekre lenne még egy kis futás? – nézett ránk, de főleg rám Damon.

-          Már hozzászoktunk. – forgatta a szemét Aaron.

Nőtt a feszültség a levegőben, de Damont könnyebb volt lenyugtatni, mint hittem. Csak emlékeztetnem kellett, hogy a kezemet fogja és máris nyugodtabbá vált a testtartása.

-          Jason tudsz majd minket követni?

-          Majd igyekszem. – majd miután körülnézett, egy pillanat alatt sassá változott és felrepült a magasba. A szemem követte.

-          Nem emlékszel milyen, ugye?

-          Nem.

-          Nem próbáltad?

-          Még nem.

-          Akarod?

-          Most nem. – néztem az összekulcsolt kezünkre, majd egy fél lépéssel lemaradva követtem őt, mikor futni kezdett.

Sokáig futottunk, de végig csak olyan helyeken, ahol nem láthattak meg minket; erdőben, elhagyatott utakon… Egy nagy, de csendes út mellett futottunk éppen, mikor a fák közül megpillantottam az Üdvözöljük Mystic Falls-ban táblát. Leblokkolt a lábam, és ha nem vagyok olyan erős, Damon méterekig húzott volna maga mögött az avarban. Így ő torpant vissza, Aaron pedig kis híján, majdnem belénk csapódott.

-          Mi az? – nézett rám két ijedt, fürkésző, kék szem.

Nem tudtam válaszolni, mert ezután minden elsötétült. Mintha csak elaludtam volna és álomképeket kezdtem volna látni. Valahol egy hatalmas tűz égett, körülöttem mindenki kiabált és furcsa hangokat hallottam. Csontok törését, izmok és bőr szakadását… Aztán Damon a nevemet kiáltotta, nekem pedig éles fájdalom hasított a mellkasomba.

            Hirtelen ültem fel újra az avarban, majdnem lefejelve a fölém hajoló két férfit.

-          Jen! Hallasz engem? Jól vagy?

Még zsongott a fejem, és szinte éreztem a szúró fájdalmat ott, ahol egykor a szívem dobogott. Önkéntelenül is odanyúltam a kezemmel, de nem éreztem semmit. A pólómat is félrehúztam, hogy biztosan nincs-e rajtam semmi, de nem találtam egy karcolást sem.

-          Jen?

-          Jól vagyok. Azt hiszem…

-          De… Mi történt?

-          Tüzet láttam, és elmosódó alakok öldösték egymást, te a nevemet kiáltottad én pedig felébredtem a fájdalomra.

Damon hátán remegés futott végig és elrejtette előlem a tekintetét a szorosan összezárt szemhéjai mögé. Nem tudtam, mi rosszat mondhattam… Tétováztam, képtelen voltam dönteni, hozzá érjek-e, vagy sem, de mire megemeltem volna a kezem, megszólalt.

-          Az volt az utolsó perced emberként… Itt történt nem messze. Kigyulladt a ház, épp csak kijutottunk, de Harald és a csapata már várt ránk. Sokan harcoltunk, sokan elvesztek, köztük te is.

Fel tudtam magamban idézni az előbb látott álmot, mint egy emléket, és ahogy Damon beszélt, úgy kaptak arcokat az elmosódott alakok is. Igaz, még nem tudtam, ki kicsoda, de legalább az arcaikra emlékeztem már.

-          Egy emlékkel több… - mosolyodtam el – Ha bár, nem épp a legkellemesebb.

-          Lesz bőven még, de remélem legalább ugyanannyi jó is… Induljuk tovább. – nyújtotta a kezét én pedig már habozás nélkül fogtam meg.

Tovább futottunk, és hála a város környezeti adottságainak egészen a célig nem kellett lelassítanunk.

-          Kinek a háza ez? – néztem a szépen ápolt kertre és házra.

-          Az egyik barátunké, de ő most Haralddal van, szóval biztos kölcsönadja.

-          És miért idejöttünk?

-          Itt vannak elrejtve fegyverek, élelem és minden más az öcsém jóvoltából.

-          Az öcsédért sem aggódsz?

-          Nem vagyunk olyan jóban. – ellenkezett rögtön, túl hevesen is. Azért egy vámpírtól jobbat vártam volna.

-          Hazudni nem hazudsz valami jól. – húztam fel az egyik szemöldököm kissé szemrehányóan.

-          Nem erőltettem meg magam. Téged nem foglak átverni. – a háttérből egy fújtatás jelezte Aaron véleményét, és bár Damont nem igazán izgatta, azt viszont eszünkbe juttatta, hogy dolgunk van.

A hátsó ajtóhoz mentünk és egyszerűen besétáltunk a nyitott ajtón.

-          Nem kellett volna kint ragadnunk? – nézett körül meglepetten Aaron.

-          A háznak ezen része nincs senki tulajdonában, így ilyen esetben bárki be tud jutni és aki ismeri a helyet, tudja, hogy ezt kell kiakasztani – emelt fel valami lógót a konyhaszekrényről – és onnantól kezdve senki más nem jöhet be ebbe a részbe. A ház egyébként ugyan úgy működik, mint minden átlagos ember-lakás, ezt a helységet leszámítva.

Azzal ki is akasztotta az ajtó fölé a vékony láncon függő lilás színű kristályt.

-          Éhesek vagytok? – de meg sem vára a választ, már ki is tett a pultra pár zacskó vért.

Őszintén, már rettenetesen kaparta a torkomat a szomjúság és gyengének is éreztem magam mióta elájultam az erdőben, szóval azonnal elvettem egyet, de még fel sem szakítottam, mikor meg kellett állnom a mozdulat közepén.

           

/Damon/

            Láttam már Jent vért inni, ivott már az én véremből is, de az, hogy most ő vámpír és ugyan azt, ugyan úgy eszi, mint én, csak most fogtam fel. Igazából már álltam volna neki sütni egy rántottát, mikor megláttam, hogy éhes tekintettel nyúl az egyik tasak felé. Ezt fel kellett dolgoznom.

-          Egy perc és jövök. – azzal felmentem az emeletre, ahol egyedül leülhettem egy pillanatra gondolkodni.

Egyszerre annyi mindent éreztem, amennyit fel se lehet fogni. Meglepődés, szomorúság, zavar, kíváncsiság, aggodalom, izgatottság és vágy… Ezeknek minden foka és fajtája egyszerre ütötte fel bennem a fejét az elmúlt egy percben. Egyszerre szerettem volna visszakapni az igazi, régi Jent és egyszerre akartam magamnak ezt az új, izgalmas, idegen Jent. Jó lenne azt hinni, hogy van választásom, vagy egy köztes út, de nincs. Vagy az új Jennek adok egy esélyt és nem sírok a régi után… De azzal meg nem sértem meg az emlékét? Emléke meg csak a halottaknak van, tehát én most úgy gondolok Jenre, mint aki meghalt. És igazam van, mert meghalt, de mégis él…

            Eluralkodott felettem a káosz érzése, így észre sem vettem a közeledő léptek halk zaját. Jen az ajtóban állt, ki tudja mióta és engem nézett az acélkék szemeivel. Nem ismertem ezt a tekintetet…

-          Ha akarod, akkor elmegyek Haralddal. Visszakapsz mindenkit és tekinthetsz halottnak.

-          Honnan… - persze. Képzeletben rendesen fejbe vágtam magam. Gondolatolvasás.

-          Az. De hogy megnyugtassalak, nem használtam rajtad eddig. És bár nem emlékszem rá, de szerintem régebben sem használtam.

-          Olvasol a gondolataimban és képes vagy átérezni azt, amit én, úgyhogy próbáld csak most meg, lehet megérted.

Egy kis tétovázás után becsukta a szemét, mire én is ugyan úgy tettem. A bennem kavargó érzésekre koncentráltam és arra, hogy értse meg, és ha lehet én is.

            A siker több volt, mint teljes. Nem csak Jen érezte át azt, amit én, hanem eközben én is beleláttam az szívébe. Ugyan annyira volt zavart, ugyan annyira félt, mint én, de legalább annyira akart engem, mint én őt. Elmondhatatlan, milyen hatással volt ez rám. Képessé váltam elengedni mindent, nyugalmat és magabiztosságot kaptam. Mire Jen kinyitotta a szemét, már ott álltam előtte. Óriási volt a kísértés, hogy most azonnal megcsókoljam, de nem akartam rohanni és kicsit még mindig tartottam tőle, hogyan hat egy-egy dolog a memóriájára. Csak a homlokának támasztottam az enyémet és a kezemmel közrefogtam az arcát.

-          Itt vagy. – mondtam, hogy mindketten elhiggyük végre.

Elmosolyodott és az ujjait a csuklóm köré fonta. A karján ott lógott a karkötő, amit tőlem kapott még régen.

-          Hé! – hallottam meg Jason hangját a földszintről.

Bár a pillanatot elrontotta, de adott egy nagyon jó ötletet a túszok kiszabadításához. Egy nagy sóhajtás után elléptem Jen elől, de a kezét el nem engedve együtt mentünk le a földszintre. Jason csak a házba tudott bejönni, míg Aaron a konyhából nem tudott kilépni. Majdnem sikerült nem elvigyorodnom a helyzeten, de csak majdnem.

-          Ha-ha. – mondták közel egyszerre a két külön helységben ragadtak.

-          Aaron, ha leakasztod a lógót, akkor Jason is be tud menni.

-          De én nem tudok kimenni, igaz?

-          Csak a házból. A házba magába nem vagy behívva és csak Elena tudna beinvitálni.

/Jen/

Aaron leakasztotta a lógót, míg Jason is belépett, majd visszatette a helyére. Miután mindenki „kényelembe” helyezte magát, már amennyire lehet konyhaszékeken és a pulton, Damon előadta az ötletét, amit én még véletlenül kihallottam a fejéből.

-          Van egy ötletem. Lehet, nem fog tetszeni, mert már nekem sem tetszik, de ti ketten alakváltók vagytok, amit ki kéne használni. Sőt, Jen képes még sok egyéb dologra is.

-          Csak nem emlékszem, hogyan kell… - szögeztem le rögtön az elején.

-          Tudom, de annak idején is gyorsan tanultál magadtól, amikor pedig Jason segített, akkor pláne! Jason, meg tudod tanítani megint a szellem-trükkre?

-          Háát… - húzta a száját Jason, de ha Damon arra gondol, amire hiszem…

-          Azt meg tudom csinálni. A reptéren valahogy testetlenné tudtam válni. - Jason ledöbbent, Damon pedig elvigyorodott.

-          Percről percre nőnek az esélyeink.